Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

…Jaj, nem, nem, nem, nem… ez egyáltalán nem rólam szól… mert én már „belehaltam“ volna…

Csitáry – Hock Tamás

Nem mondhatom, hogy utolsó bejegyzés, mert nem szeretek búcsúzkodni. De ha biztosra tudnám, hogy utolsó, azt hiszem „odabent“ meghúznék egy pár elvarratlan szálat, hogy az, ami lemorzsolódik a lelkemről, a sorok közé szálljon. S mint palackbazárt üzenetet, az utókorra bíznám annak megítélését, hogy aztán mondhassák majd: „Oh, de hisz ez egy újabb segélykiáltás. Szegény lélek… hányszor még?!“

Önhibámból elég sokszor pofára estem, mert bár folyton az önzetlen szeretet fogalmával dobálóztam, mégis a legfontosabb hiányzott belőlem… az igazi alázatosság. Azt hittem már mindent tudok. Azt hittem, ha kiállok a stégre és „osztok” egy pár jó tanácsot arról, hogyan kell szeretetben és boldogságban élni, Isten majd kiemel a sorból és odatapaszt a homlokomra egy Ő LEGALÁBB HITELES cédulát. De nem így történt. Nem is történhetett. Persze nem azért, mert nincs stég, Isten, vagy cédula…csak ahogy a Békés harcos mondaná: „A tudás nem ugyan az, mint a bölcsesség!“ Merem remélni, hogy amikorra már elfogynak a könnyek, az ember sokkal tisztábban lát. Félek, előttem nagyon hosszú út áll még. Szinte hihetetlen, hogy ezt az utat valóban én választottam volna önmagamnak születésem előtt, még valahol „odafent“ a „menyben“. De most komolyan… ki az az idióta, barom szadomazochista állat, aki annyi boldog és meghitt pillanat után önkéntesen rinyálna??? Aki másodszorra akarná megélni ugyan azt a szívfájdalmat, ugyan olyan „forgatókönyv” szerint… s pont amikorra már mindene megvolt és csak élveznie kellet volna a boldogságban lubickolást?! Nem kell ám egységesen rám mutatni! „Látom“ én azt magamtól is, de akkor se hiszem el! Emlékszem arra a pillanatra, amikor lehajtott fejjel ültem a padon és azon töprengtem, milyen rossz érzés egyedül lenni a tömegben. Nem azért mert bogaras lennék, vagy mert képtelen vagyok alkalmazkodni másokhoz…csak én minden áron hinni szerettem volna abban, amiben a többiek nem igazán. Az egyetlen egy „rózsában” amelyiké érdemes „meghalni“ mert valami őt számodra különössé teszi. (Talán komolyan az idő, amit belefektettél). Hinni szerettem volna abban, hogy egyszer és mindenkorra felelősek vagyunk azért, akit sikerült megszelídítenünk… Persze ez a dicsőség teljes mértékben a Kis hercegé… csak szerettem volna, ha tudjátok, hullt már ilyenért is könnyem a porba. És bizonyára fog is még!  Képtelen vagyok megfogalmazni, mi maradt meg bennem. Talán egy iszonyatos űr, amelybe görcsösen kapaszkodik egy pár megrepedt szilánk az összetörött szívemből. Egy életre szóló seb, amit majd éjjel, amikor minden lecsendesedik, türelmetlenül nyalogathatok. Valaki azt mondta (írta) nekem nem rég, hogy: „Mindig könnyebb elmenekülni, mint szembenézni a problémával“ ezért pontosan azt tette… elmenekült. Ijedten pislogok a gyermekemre, és szinte rettegek attól, hogy az összes stratégiai óvintézkedés ellenére elkerülhetetlenek lesznek számára az ilyenfajta bukások és csalódások. Talán ha időben szólnék, hogy ne higgyen az „egyetlen egy rózsában“ meg holmiféle megszelídítésben, mert ez mind csak egy hatalmas önbecsapás… Badarság! Ezt nem tehetem Vele. Elsősorban Anya vagyok… igen, Anya. Nekem épp hogy tartanom kell a „lángot“. Nekem újra hinnem kell. Miatta! Nagyon nehéz feladat. Pláne, hogy jelenleg azt sem tudom, hogy van-e egyáltalán saját gondolatom, vagyok-e igazi nő és leszek-e valaha igazán szép még… vagy csak egyre idősebb, és gondterheltebb… mint aki megváltásként várja az utolsó rózsaszirom hullását, hogy dögöljön meg a remény is, ha már minden egyéb odaveszett. Kimondhatatlanul félek. Mi lesz, ha képtelen leszek újraépíteni a romokba dőlt világom? Ha nem lesz annyi erőm, hogy megjátszott mosolyokat osztogassak? Nem adhatom fel és egyedül kell megbirkóznom ezzel… csak ezt tudom. Legkevésbé az „ugye megmondtam“ vagy „biztos ezt érdemelted” hiányzik ilyenkor. Minek is mondanátok, hisz én sosem vonom kérdőre a Sorsomat és végeredményben nem is hibáztatok senkit. Nyilván emberi természettől függő dolgok ezek, ki tudja?! A lélek bizonyos része egy kolosszális tükör, tudni kell belenézni, ennyi. Az Illúziók című könyvben van rá egy csodaszép hasonlat: „Lelkiismereted méri önzésed őszintésségét. Hallgasd figyelmesen.“ Micsoda igazság! Talán komolyan ez az élet értelme. Egyszer fent – egyszer lent.  Életem során nem egyszer csalódtam és sajnos én is okoztam már akarva-akaratlanul csalódást másoknak. Lehet én is menekültem, amikor maradnom kellet volna, szomorúságot okozva ezzel egy olyan embernek, aki tőlem nem ezt érdemelte. Ha valóban így volt, teljes mértékben felelek ezért, és most fáj csak igazán. Fiatal voltam, tudatlan és a szívem után mentem. Bármilyen önzőn hangzik, végeredményben nem bántam meg, mert boldog voltam… kimondhatatlanul boldog! Épp ezért ma sem csinálnám másképp… ugyan úgy azt az embert választanám, aki a városunk romhalmai között vacsorázott velem, akivel vidáman - nevetve az esőben táncolhattam, akivel a tengerparton összeölelkezve, naplementénél sétálva terveztük a jövőt, akinek hosszú téli estéken könyveket olvasgattam. Akivel a legféltettebb titkaimat osztottam meg, mert a legjobb barátom volt, a társam. Akivel szív-jeleket gyűjtöttünk. Moziztunk, kirándultunk, bowlingoztunk, koncertekre jártunk és „egészségtelenül“ de vidáman sajtburgeroztunk a McDonald’s-ban. Azt az embert választanám, akivel öröm volt mindent együtt csinálni, akitől jó volt hallani, és akinek jó volt viszont mondani azt, hogy „Te vagy, Szeret“ és „Jó reggelt Életem“ mert én hittem, hogy végre valahára valaki „engem“ lát és én nem hagyom, hogy ezt bárki, vagy bármi bemocskolja bennem. Esetleg felülírhassa, mert amire már „mindenünk” meglett, egyedül maradtam a felhalmozott emlékeinkkel. El kell fogadnom, hogy az ember előbb – utóbb a maga idejében mindent szépen visszakap (én is, Te is, és ő is majd egyszer…). Így alakult, majd ezt mondom s azt a mérgező tőrt, amelyiket ez által a szívembe döfök, csak annak engedem forgatni, aki még soha semmiben nem hibázott, mert csak Ő tudhassa a helyes kérdést minden egyes kialakuló válaszomra. Jelenleg csak az vigasztal, hogy örökké tán nem eshet. Bárcsak elém állna valaki és azt mondaná: „Én pontosan tudom, mit érzel, de figyelj… az idő múlásával a fájdalmad is fakul majd, míg nem ott leszel a legerősebb ahol újra apró szilánkokra törtél.“ Esetleg ha leszállna egy Angyal az égből és kézrátétellel gyógyítaná meg a szívemet. Vagy történne valami csoda, pont úgy, mint a mesékben… és ne érezné az a lélekcafat féle, aki jelenleg lélegeztető gép segítségével még mindig a testemben él, hogy teljesen kifacsarták és összepréselték, mert újfent nem volt elég ahhoz, hogy legalább másodjára időtlen időkig szeressék. De azért jó volt hinni ebben. Mondanám, hogy mindegy már… de nem mindegy. Ezt csak az értheti meg, aki tudja mit jelent igazán szívből szeretni valakit. Lassan, de biztosan le kell kötnöm a lélegeztetőről „önmagam“, mert csak úgy tud kinyilvánulni az igazi erőm, csak úgy derülhet ki, hogy képes leszek-e önálló életet élni védelmező társ nélkül. Nem sokára megteszem, és aztán már nem marad semmi másom, csak a várakozás és a fájdalomtól megtelt nehézkes fellélegzés. Tudom, hogy az első a legrosszabb, a többi már kevésbé fáj. Szinte biztos vagyok benne, hogy amikor már lepereg az összes negatív érzés… az elsődleges harag, düh és csalódottság… csak a színtiszta ítéletmentes érzelem marad. Nálam ez kivétel nélkül mindig így működik. Hisz mi mást kívánhatnék annak, akit őszintén megszeretett a szívem? Csak azt, hogy igazán boldog legyen! S ha ahhoz, hogy Ő boldog legyen, újra… illetve már végleg el kell engednem Őt… nem tehetek mást. A legnagyobb szomorúságomban sem szabad elfelejtenem, hogy a hangsúlyozott lényeg a BOLDOGSÁG s tán hosszú, hosszú, nagyon hosszú idő múltán, ez az érzés ismételten megérkezik majd hozzám is. Tán akad majd valaki, aki egy kis időre újra elhiteti velem, hogy tisztán emlékszik a lelkemre, engem „lát“ és önmagamért szeret… mert aki azt „mondta”, hogy mindig könnyebb elmenekülni… azt is mondta, hogy ne veszítsem el a hitem, mindenki megérdemel maga mellé egy őszinte társat. Kínomban felnevettem. Igen, neki most nagyon könnyű beszélni erről. Jelenleg bele se merek gondolni, hogy fogom az ilyen lehetőség előtt bevágni újra, újra és újra az ajtót azt hazudva, hogy sokkal jobb „egyedül”. Bárhogy lesz… hinnem kell valamiféle Isteni gondviselésben. Hinnem kell abban, hogy ez egy nagyobb „terv” része, amelyben a szívem szavát még mindig elfedi a látásom. Jelenleg nem maradt másom csak a mérhetetlen szomorúság és a remény, hogy minden egyes nappal egy picivel könnyebb lesz eztán.

Van egy kedves fény - lény az életemben, aki ezekben a nehéz időkben nagyon sokat tett értem. Nem rég mesélt nekem egy csodaszép hasonlatról az Élettel kapcsán. Volt ugye a süllyedő Titanic hajó, amelyen érthető módon hatalmas pánik keletkezett, amikor a jéghegynek ütközött, de az iszonyatos káosz és „felesleges“ harc közepette, amikor az emberek az utolsó szalmaszálba is kapaszkodtak volna, a zenészek visszamentek a hangszereikhez és játszani kezdtek. Ha már „halál”… legalább méltóságos legyen. Pontosan látom magam előtt azt a képet. Azt hiszem én is fogom a gitárom, és eljátszok valami blues félét… sajnos ma már csak szólóban. Ami jelenleg sokkal, de sokkal szomorúbb attól, hogy én basszus, egyáltalán de egyáltalán nem tudok gitározni… végül is ezért ne sajnáljatok, mert még mindig megtanulhatok… az örökléthez mérve időm, mint a tenger!

…és ami jelenleg legalább ugyan annyira fontos: „Minden, mi e „könyvben” áll, lehet tévedés is.“ :-) :-) :-)

  

  

Naaa, mit csinál a szél, ha nem fúj???