02/2016 - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa
Hlavná ponuka:
Nem rólad szól...
Publikoval Dadka v Cikkek - Články · 22/2/2016 21:21:00
A történet zártvonalú
– s bármily tág – kör, akár az Élet.
Mitől függ: víg? vagy szomorú?
– hogy hol kezded, s meddig meséled.
– s bármily tág – kör, akár az Élet.
Mitől függ: víg? vagy szomorú?
– hogy hol kezded, s meddig meséled.
(Fodor Ákos)
A fantasy és a sci-fi nem éppen az erősségem, ezért ez egy reális történet a Dante pokláról Benned, Bennem, és Benne…
A múltad, pont úgy, mint a jövőd teljesen átírható, hisz mindig az szerint formálódik, ahogy a jelenben élsz. Élj úgy, hogy holnap egy olyan tegnapról mesélj, amely gyökeresen megváltoztatta az életedet. Nem igazán számít az, hogy ki vagy, honnan jöttél és merre tartasz, hisz ahány életet élsz, ez annyiszor változik majd. De… kérdezhetek valamit? Ha most összetörne belőled az, amit igaznak hittél, Te mibe kapaszkodnál? Nem tudod? Én sem! S talán Ő sem tudja már…
Egy lány naplójából:
Milyen különös az Élet. Lassan már 157 788 órája töröm az agyam azon, hogyan kellene szavakba önteni azt a párhuzamos Világot, amely az enyémmel egy időben, egy képzeletbeli tengely körül forgott mindaddig, amíg nem köszöntött be „hozzánk” a rideg tél. A szomszédos világ különös lakója nem hitt a napsütéses nyárban. S mivel nem hitt benne, egy idő után zord lett, elutasító és tárgyilagos. Olyan, mint… mint… Ó Istenem, kivel példázzak most nagy hirtelen, hogy „ezt az inget” senki ne húzza fel feleslegesen Önmagára?! Olyan lett, mint a karácsonyi Grincs. Így már jó? (Bizarrnak tartom kissé, hogy legújabban már nevet kell adnom az érzelmeknek is, de hát mit lehet tenni?!)
Azt mondta, az a legbiztosabb, ha legalább kétszer meghalunk. Ő háromszor tette meg. Először tulajdonmagának halt meg – ez talán abban a pillanatban történt, amikor minden önmagába vetett hite elveszett… szóval nagyon rég. Utána a Világnak halt meg. Ez akkor történhetett, amikor már egyáltalán nem érdekelte az emberek társasága s mivel ez az egész nagy részben Tőle függött és rajta múlt, nem sok barátja volt, s ha volt is, kevés ideig tartott a szövetség. Igen tudom, az ilyen „dolgokhoz” mindig legalább két ember kell, de Ő (többek közt) magatartási problémákkal is küszködött, így nem sokan tették volna tűzbe a kezüket érte. Sokan tartottak Tőle, Ő viszont csak Önmagától félt. Az utolsó halála végleges volt és nekem szólt. Számomra ez volt a legfájdalmasabb. Ennek köszönhetően én is meg tudtam mit jelent fázni. Már épp próbáltam kiírni önmagamból azt a sok jégvirágot, amikor váratlanul kezeimbe került Jennifer Niven ifjúsági regénye: Veled minden hely ragyogó és én hirtelen úgy éreztem, hogy nincs már mit mondanom. Kiszakították a szívemet s csak kapkodok a levegő után. Aztán úgyis "tollat" ragadok, hogy megtudd…
Rengeteg előnye van annak, hogy szinte mindent elmondtak már helyettem. Elsősorban nem kell tudatosan feltépnem a régi sebeket, másodsorban nem engem tett gazdaggá a saját szomorúságom. Harmadsorban nem áll tízmillió törött szívű ember az ajtómnál, mondván: „Ez biztos rólam szól!” És ez nagyon jó, mert én nem szeretem a tömeget. Így továbbra is, szerényesen megpakolt batyuval a hátamon, göcsörtös vándorbottal poros utakon járva, Tartarosz felé lépkedem, hogy szembenézzek a legnagyobb félelmemmel…
Nem, ne értsetek félre. Önszántamból sosem ugranék le a sziklák között megbúvó mélységbe, hisz nekem rengeteg okom van arra, hogy éljek. De ahhoz, hogy erre a tudatszintre kerüljek, kellet Ő, aki megmutatta, hogy a boldogság sokszor azon múlik, mit kezdünk önmagunkkal és az élet apró (olykor láthatatlan) csodáival. 1997 tavaszát írjuk… szinte gyerekek voltunk még.
Bizonyos ideig egy vonaton utaztunk, de Ő idő előtt leszállt. Így döntött. Nem bírta elviselni ezt a világot és nem bírta elviselni azokat az embereket, akik nem bírják elviselni az igazságtalanságot miközben, nincs Tőlük igazságtalanabb ember ezen a bolygón. Nem bírta elviselni azokat sem, akik mások kétszínűségéről tartottak élménybeszámolót álcázva ezzel a saját színskálájukat. Nem bírta elviselni Önmagát sem, mert tudta, hogy általában azokat bántsa meg a legjobban, akik nem ezt érdemlik. Gyakran ostorozta a saját lelkivilágát ezért. Nem volt benne egyensúly, mintha magára vette volna a világ összes fájdalmát. Viszont sokkal több szeretet és kedvesség lakozott a szívében, mint amennyit kifelé mutatott. Az anya érdektelen volt, az apja kegyetlenül agresszív. Amikor felivott, verte a srácot, vagy csak viccből tarkón legyintette úgy, hogy a feje kis híján a leveses tányérban landolt. Nem tudom milyen rendszeresség volt ebben. Képes volt naponta többször is berúgni. Én megértettem Őt,(mármint a srácot)… bizonyos ideig. Addig, amíg nem bizonyultam túl kevésnek és túl kicsinek ahhoz, hogy „megmentsem”. Vagy ezerszer is elmondta talán: „Ha mennem kell, önszántamból teszem ezt. Akkor kérlek, engedj el. Ha eljön az ideje, én is elengedlek, de ne félj, egyszer biztos találkozunk még. Talán egy tökéletesebb világban ahol a megtorlásnak nincs létjogosultsága.” Berezeltem attól, hogy nem tudok hatni rá. Akkor milyen barát lehetek? Persze amikor kijelentette, hogy már csak a barátságunk tartsa életben… az ezerszer rosszabb volt. Berezeltem attól, hogy a kezeimben van egy ifjú ember élete. Miért cipeljek teherként ekkora keresztet a vállamon? Sehogy sem volt jó. Amikor megélsz egy ilyen poklot, akkor nem érdekel, hogy ki kivel feküdt össze, kire vonatkozik leginkább a gazdasági vállság, mi diktálja az új divatot?! Nem tudsz ezekről pletykálni sem, ezért jobb esetben „csak” furának tartanak. A totális kiközösítés az rosszabb, de ez sem okoz különös problémát, hisz tudod, úgysem szereted a tömeget. Van, amikor kiderül az „igazság”, akkor egy kicsit megsajnálnak, megszeretgetnek. Mosolyogsz, miközben a szíved darabokban hever, ott valahol a poros országútmentén és azon töprengsz, hogy akik már eldöntötték önmagukban, hogy ki vagy TE, ugyan azt is lássák-e, hogy mi tett ILYENNÉ? Végül is… milyenné?!
Ő más volt, mint a többiek. Valahogy mindig egy lépéssel előttem járt. Én kitaláltam valamit, Ő meg hangosan kimondta, de sosem árulta el a trükk lényegét. Sok mindent nem tudtam, ezért csak találgatni véltem. Azt hittem, egy Angyal, akinek az a küldetése, hogy megvédjen a gonosztól. De nem! Ő csak egy egyszerű srác volt, aki ha kellet, ha nem, az Angyaloktól is megvédett. Tudta, ellentmond minden Égi és Földi törvénynek azzal, ha szerelemmel szereti az ember gyermekét, mert nincs az, aki miatt maradna, ha úgy érzi, mennie kell. Ho - hoóó, nem kell telekönnyezni a zsepit, és ki lehet kapcsolni a romantikus háttérzenét is. Bár szeretett a maga módján, nem volt belém szerelmes soha, egyetlen kósza másodpercre sem. Nem tudta mi az, hogy szerelmes lenni. A mi megismerkedésünkre azt lehet mondani „banális”. Ültem a fa tetején, mint Kistehén tánczenekar egyik legismertebb dalszerzeményének a szájhőse és vártam valakire, aki leszed a szomszédom macskájával együtt. Azt azért szeretném kiszögezni, hogy megmentettem, mert nem tudott szegénykém sehogy sem lemászni. Igaz én sem… de ha egy problémára ketten vagytok, mindjárt másképp fest a helyzet. A kiscica dorombolva foglalt helyet az ölemben és várta a következő remek megoldást, amely ilyenkor nyilván minden átlagos ember agyából kipattan egy fej felett lebegő, világító villanykörte kíséretében. Ekkor két dologra jöttem rá. Az egyik az, hogy én nem vagyok egy átlagos ember. A másik az, hogy nem sok mindenkinek hiányzom. Az önsajnálat varázsaltos és egyedi terv szerint körvonalazta a lényem. Fuj, de utálom ezt az érzést. Egyszer csak hopp, arra jött Ő. Az a fura, zárkózott, zabolátlan idegen, akit a korabeli suhancok általában különcködő nyominak szólítottak, vagy galamblelkű buzeránsnak. (Mikor milyen kedvük volt) Amikor lekiáltottam neki, hogy igénybe venném a segítségét, mert „ez a kiscica” nem tud lemászni a fáról, azt mondta dobjam le, majd Ő elkapja. Azt hittem viccel, de komoly volt és határozott.
- Hát ez hülye – gondoltam magamban. - És én?
Szó szerint zsebre tettem a macskát, egyik kézzel őt fogtam szorosan, a másikkal az ágakat. Lemásztam, hogy jól beolvassak neki, de mielőtt kinyitottam volna a számat azt mondta – „Nagyon szívesen segítettem nem kell megköszönnöd.” Szó szerint lefagytam.
Valahogy a sors mégis összekovácsolt, mert azóta elég sokat lógtunk együtt. Megtanított fára mászni úgy, hogy ne kelljen többé várnom senkire, ha le szeretnék jönni. Persze amikor eltűnt, sokkal jobb és biztonságosabb volt odafent, mint az emberek között. Nem tudom, hogyan csinálta, de mindig elő tudta kaparni valahonnan a kedvenc jégkrémemet… még akkor is, amikor az eladó azt mondta, hogy előttünk vitték el az utolsót.
Persze sosem sajnált, amikor aztán egy hétig torokgyulladással küszködtem. Sajnálkozó félrebeszélés helyett inkább meglátogatott. Olyankor órákat ültünk egymásnak nekidőlve, s amíg én azon agyaltam, hogy lesz-e ugyan közös holnapunk, Ő Pilinszky verseket szavalt nekem.
„Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?“
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?“
Akkor hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a torokgyulladás ellen lázad a szervezetem, vagy a torokban keletkezet gubanc foglalja el a szívemet és zúzza könyörtelenül porrá.
Egyszer egy Cirkuszban voltunk együtt, bár azt mondta, hogy a szüleinek köszönhetően otthon megvan neki és ingyenes, valahogy mégis sikerült rávennem, hogy menjünk el. Nem mondta ki, de éreztem, hogy valahol a szíve mélyén nagyon örül, hogy „odakint” is mutatkozom Vele, ajtókon, falakon kívül. Nem azért mert szédítően káprázatos voltam… bár a szemeimmel, a farommal és a melleimmel semmi probléma nem volt… egyszerűen csak jól esett Neki, hogy látom, és ilyennek fogadom el. Hm… végül is, milyennek?!
Szóval volt az a Cirkusz, és amikor a dilis bohóc azt a bátor önkéntest kereste, aki állva, nyereg nélkül lelovagol két kört a legvadabb hátaslovukon az nélkül, hogy leesne, az én kedves barátom felemelte a kezemet. Amire feleszméltem, hála neki féktelenül jelentkeztem. Még csak konkurenciám se volt. Biztos kerültetek már ilyen kínos helyzetbe. Tíz másodperces nyomasztó csend, reflektorfény és hangos ovációk. Jött is a bohóc értem, hogy ilyen bátor és ennyire lányt Ő még nem látni a piacon. Amikor kötötték fel rám a felszerelést, azt mormoltam önmagamnak, hogy vagy én élem túl, vagy a srác, mert ha én, amint véget ér a show, Isten bizony két kézzel fojtom meg. Háromnegyed kört bírtam, azt is ülve, mert amint felálltam a ló hátára 0 tudással és tapasztalattal, vadparipa szelídítés kapcsán, szinte rögvest sikítva zuhantam és szálltam… szálltam és szálltam. Istenem, de jó volt. Mai napig emlékszem arra az érzésre. A felszerelés biztonságosan tartott a föld felett, így széttárt karokkal, lecsukott szemmel kedvemre röpködhettem. Rohant is értem a bohóc, de amint észrevettem Őt, rögvest irányt váltottam a levegőben. Kézzel, lábbal kapartam, hogy ne kapjon el. Röhögött a közönség, ez tény. Aztán persze pár perc után a legnagyobb pechemre elkapott, meg is kaptam Tőle a „Mia bella, mit csinálni? ” őrjöngést.
„Szárnyak nélkül repülni”, mondtam nevetve. Utána már minden egyes feladatra önszántamból jelentkeztem, de a bohóc nem jött értem többé. Nem értem, miért nem.
Hazafelé vidáman lépkedtünk és a srác is folyton nevettet a tipikus beszólásaival. „ Ha láttad volna önmagad, már csak egy íjat a kezedbe és megszégyeníted a szerelem gyermektestű istenét is” Sosem mondtam el neki, hogy pont ilyen lököttnek képzelem el a legjobb barátomat. Nem tudom sejtette-e, hogy ott és akkor Ő volt a legjobb fiúbarátom. Ott és akkor azt kívántam, hogy sose nőjünk ki ebből a nevetésből. Másnap se harmadnap nem találkozhattunk. Az apja részegen úgy megrakta, hogy az ajka bal oldalt nagyon csúnyán széthasadt. Teltek az órák, napok, hónapok… Bár olykor eléggé impulzív volt és hirtelen, én nagyon szerettem a társaságát. Talán mert én nyugodt voltam, kiegyensúlyozott és eléggé lassú. Engem az sem zavart, hogy egyszeriben nem vagyok már annyira közkedvelt a saját baráti körömben. Viszont Őt ez valamiért jobban megviselte és ezért egyre inkább hanyagolt.
Egyszer aztán elérkezett az is, amitől a legjobban féltem. Eljött hozzám s csak addig maradt, amíg nem ettük meg közösen azt a jégkrémet, amit magával hozott. „Te, hallod, nem mondasz verset? ” - megkérdeztem félve. Leült mellém, nekem dőlt és már szavalta is Pilinszkyt:
Csak a búcsu pillanatában
áll helyre az aranyegyensúly.
Sőt, mint a tűzvész, most olyan
túlzott és elnagyolt
az asztal bősége, s az orgona
bizalmas fürtje. Mi jött közbe?
Meg kell beszélnünk elalvás előtt…
áll helyre az aranyegyensúly.
Sőt, mint a tűzvész, most olyan
túlzott és elnagyolt
az asztal bősége, s az orgona
bizalmas fürtje. Mi jött közbe?
Meg kell beszélnünk elalvás előtt…
Egyszer csak felállt, vadul beletúrt a hajamba és megcsókolt. Illetve, hogy pontosabb legyek… megigazította az eltévedt hajtincsemet és homlokon puszilt, de az lényegében majdnem ugyanaz. Talán tudott volna szeretni később, idővel. Ki tudja?! Másnap holtan találták. A „nagyok” rögvest összepusmogtak. Állítólag a bipoláris zavarban szenvedő fiatalember szerencsétlenül megcsúszott. Elmentem a temetésre. A szülei és azok a rohadékok, akik valaha nyomi buzerásnak szólították egy rakás szart tudtak az egészről. Ott álltak a koporsó előtt és ZOKOGTAK. Én távolabb álltam s talán megvettek majd kissé, de nem tudtam sírni. Valahogy nem voltak könnyeim. Sírtam már eleget, amikor azokról mesélt, akik kedvtelésből buzizták, most meg egymást megtámasztva, könnyeket hintve álltak „felette” és nézték az élettelen testét. Közelebb mentem, vállal súroltam a zokogó csőcseléket. Ránéztem. Mintha a középső ujja egy kissé jobban felfele mutatott volna, de az is lehet, hogy beképzeltem ezt. Pontosan tudom, mit mondott volna külső szemlélőként figyelve ezt a teketóriát. „Nos, én ezt a szívszorító jelenetet egy semmitmondó szappanoperába szúrnám, hogy megemeljem a nézetségét.” Röhejes, hogy én még oda se, de kényszertelenül elmosolyogtam magam.
Azon az éjjelen, amikor eltemették nagyon nehezen aludtam el. Álmomban csodaszép Angyalt láttam, aki láthatatlan szárnyakba burkolta egy zokogó lány testét. Az Angyal nagyon megszerette a lányt, ezáltal úgy döntött, hogy megválik a veleszületett tökéletességtől. Kemény harcot vívott meg ezért. Mindene elveszett. Csupán a szemeiben tükröződő fény jelezte, hogy Ő valaha több volt az embernél. Volt benne valami megmagyarázhatatlan természetfölötti villanás. De hisz azok a szemek… azokat valahol láttam már.
Ijedten felriadtam és abban a pillanatban tört ki belőlem a zokogás. Ott és akkor úgy gondoltam, hogy nincs tökéletesebb világ. Hisz én itt ragadtam és a fájdalommal nekem kell tovább együtt élnem. Másnap iszonyat sok Angyaltollat találtam a földön és tudtam, hogy ez egy jel.
foto: Csutor Ella
Persze azóta felnőttem és erősen gyanítom, hogy egy fehér postagalamb esett valami kóbor macskának áldozatául… ezért ez a sok toll. De ha valamiben szeretetet akar látni az ember, a szarban is meglássa azt. Ugyanakkor így van ez sajnos a negatív dolgokkal is. Szóval, hol is tartottam… Aha, igen felnőttem. Valahogy mégiscsak jobb hinni abban, hogy az a betörhetetlen srác valahol Öntudatára ébredve boldogan szárnyal és onnan vigyázz rám. És ha valaki becsapni készül, rögvest jelezz… vagy csak a Sors teríti ki úgy a kártyákat, hogy a kelleténél többet lássak? Nem tudom. Egy szó, mint száz, nem mindig könnyű élni így, épp ezért nincs is sok igazi barátom. Ami nem feltétlenül baj, de ezt írtam már. Ha valaki azt gondolná, hogy egy ilyen esemény nem változtassa meg az embert, nagyon téved. Valami bizonyára megtört bennem. Lehet, jobban félek az elvesztéstől és ez legtöbbnyire abban nyilvánul meg, hogy akit igazán megkedvelek, attól nem szeretek búcsúzkodni. Nem is szoktam, mert ez nekem valamiért reményt ad az új találkozásra. Persze ha valaki mindenáron el akar menni, nem tartom vissza, sőt mi több, engedem hadd menjen, még mielőtt jobban fájna a hiánya. Ugyan miért? Ez olyan kérdés, mint a „Miért ment át a csirke az úton.” Mindkét „problémának” több válasza is lehet. Valamiért pont én nem tudom azt a „kielégítő félét”
Hát ennyi. Ezt hozta ki belőlem a könyv. Írhatnák akár recenziót is, de nem fogok. Írtam egy hozzákapcsolódó „szöveget“ inkább. Azt hiszem elfelejtettem kiírni az elején, hogy ez a történet fiktív. Bármilyen reálisnak vélt párhuzam a véletlen műve és többé – kevésbé a szerző fantáziájából ered bla, bla, bla… Pedig szerintem tényleg nem valós, vagy csak szeretném, ha valótlan lenne. Mindenesetre, (így – vagy úgy), talán van, akit megvédtek az Angyalok annak érdekében, hogy én boldog lehessek. Nem tudom szavakba önteni, milyen jó érzés hinni ebben. Mielőtt velem picsognátok (mert nekem most nagyon jól esik), van itt még valaki, akit a saját érdekében szeretnék kiábrándítani egy kicsit. Talán majd egyszer hálás lesz ezért…
Szóval kegyed! Lehet, hogy csak egyetlen (s egyben a legfontosabb) bizonysága van annak, hogy ez a történet nem Rólad szól… és pedig az, hogy TE még élsz! Ezáltal szeretnélek nagyon szépen megkérni, hogy ne foglalkozz azzal, hogy én ugyan milyen kebelbarát vagyok, illetve nem vagyok. Neked nem tiszted megítélni. Talán nem volt olyan nehéz életem, mint Neked, de az én cipőm is eléggé nehéz a sártól. Mondta már neked valaki, akit tiszta szívből szerettél, hogy nem akar élni többé, mert nincs különösebb értelme az életének? Akkor biztos tudod, miről „beszélek”, pláne ha nem sikerült „megmenteni”. De talán nem is az a feladatunk, hogy megmentsük az egész világot. Bizonyos esetekben és élethelyzetekben lehetetlen vállalkozás ez. Az emberek jönnek – mennek. Attól függetlenül máskor csak azután hints rám jelzőket, ha lesz merszed bejárni „ezt” a kitaposott ösvényt külső szemlélőként is. (Külső szemlélő értsd: Ő távozik – TE a fájdalommal itt ragadsz) Mindaddig csak hiszed, hogy TE Velem kapcsán tovább látsz az orrodnál! És hála az égnek nagyon rosszul hiszed. Tény, hogy csökkent hallóképességűek és vakok vagyunk egymás „bajaira”. (Itt az emberiségre gondolok aranypofa, nem Rád) Ezért én a klaviatúrát használom fel arra, hogy „elmondjam”, amit a saját bőrömön nap, mint nap minden egyes felkelés után megtapasztalok. „Amíg élsz, addig szinte BÁRMI helyrehozható, pláne ha a helyrehozást Önmagaddal kezded el!” Ez nem azt jelenti, hogy PONT a TE jelenséged fogott meg annyira, hogy időt, energiát nem sajnálva betűkön keresztül boncolgatni kezdjelek. Minek? Engem nem fizetnek ezért. Igen, gondolhatod, hogy ez a kis üzenet Neked szól (vagy Neked… Neked, Neked, Neki, Neked… rohadtúl kíváncsi vagyok, hányan vettétek fel „ezt az inget”) s nem tudom, nevessek-e, vagy sírjak azon, hogy NEKED talán FOGALMAD SINCS ARRÓL, MENNYIRE TÉVEDSZ! Ugyanis NEM NEKED SZÓL. Szólhatna… de nem látok benne se fantáziát, se különösebb értelmet. Az, akinek szól, (és épp most olvas) meredt szemekkel néz maga elé kutatva az emlékei között, kérdőre vonva Önmagát, hogy Tőle ugyan elbúcsúztam-e?! Rájön, hogy nem. Úristen, most mit tegyen?! Nincs fogalmam arról, hogy, mit mondana erre egy átlagos író, mert úgy fest, egyik sem vagyok igazán. Se író… se átlagos. Talán Ő is csak azt mondaná, amit én, hogy BÁRMI leírható, mert ez az átlagos írók kiváltsága, de nincs már olyan bármi, ami színesebbé tenné ezt a történetet, mert ez a történet már sajnos véget ért. Ezért csak ismételni tudom önmagam. Az, akinek szól, az NEM TE VAGY… nagyon örülök, ha ezzel boldoggá tettelek, okvetlen olvass máskor is. Pláne ha sikerül kiszabadulnod abból a „dobozból” amelybe azok közé pakoltalak, akik csak gondolják, hogy tudják mit jelent BARÁTNAK lenni. S hogy én tudom-e? Lehet, hogy nem… de mivel Te tapasztaltabb vagy és bölcsebb, ott volt az esély arra, hogy megtanítsd.
FIGYELEM, NYEREMÉNYJÁTÉK!
Tudom, sosem csináltam még ilyet, de most valamiért nagyon szeretnék. Jennifer Niven ifjúsági regénye Veled minden hely ragyogó (figyelmetekbe ajánlanám ezt a könyvet) rengeteg szívszorító rejtett idézet otthona. Például: „Az a gond az emberekkel, hogy általában elfelejtik, hogy többnyire és igazán csak a kis dolgok számítanak. Mindig csak a pillanatokra emlékszünk, sosem napokra.”
A történetben szerepel egy provizórikus fal, amelyre ki lehet írni, mi az, amit mindenképp szeretnénk az életünkben megtenni. (Ez olyan bakancslista féle) Mindazokból, akik leírják nekem (facebook komment a cikk alá, privát e-mail /dadka@dadka.sk/, vagy postagalamb által), hogy mi az, ami teljesebbé tenné az életüket (elég egy álom) kisorsolok egy valakit, akinek névre szóló csodaládikót készíttetek. Nekem ilyen van:))
Adok Nektek mondjuk három teljes napot. Igen, azt hiszem, annyi pont elég lesz:))) Ez a nyereményjáték nem vonatkozik a csodaládikó készítőjére és a legközelebbi családtagjaimra, mert nem lenne fair, persze attól függetlenül Ők is írhatnak:))) Köszönöm:))
Kategórie