Évadnyitó vesszőröptetés Nagyhalászon 2016 - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

A kis herceg rókája nagyon sokat tudna mesélni arról, milyen fontosak a szokások és a szívnek közeli szertartásos rituálék. Ezért is kedvelem Őt. Én jómagam is élek ezzel a lehetőséggel, amikor Molnár Sanyiékhoz érkezünk, Nagyhalászra. Olyankor mindig feltekintek az égre és imára kulcsolt kezekkel megköszönöm, hogy ez a Bolygó lett az otthonom. Így volt ez 2016. április 16-án is, az évadnyitó baráti összejövetelen, melynek házigazdái a feljebb említett Molnár Sanyi és kedves felesége Zsuzsa volt, plusz mindenki, aki Velük együtt azon munkálkodott, hogy ez a nap ilyen csodálatosra sikeredjen.

De ne fussunk ennyire előre. Menjünk csak szép lassan sorjában.

Isten lássa lelkemet, egy jó húsz perccel korábban indultunk volna, ha az a család lennénk, ahol a kis gyermek már kora hajnalban ugrál a szülei hasán és manuálisan nyitogassa  fel az álmos szemhéjaikat. Nyilván lesz majd ilyen is, de jelenleg még nem tartunk ott. Így mi, szülők húztuk fel a redőnyöket és kapcsoltunk egy kis zenét, hátha lesz némi ébredésre invitáló hatása. Volt, mert Leus rögvest hasra fordult. Onnantól kezdve bármilyen külső zaj és fény mellett az ébredezési idő plusz húsz percet jelent. Utána jött a mosakodás, az öltözködés, egy kis reggeli, egy kis torna (felcserélt sorrendben)… a holmik pakolása és többszörös ajtónyitogatás az elfelejtett dolgok végett. Majd végre valahára elindultunk. Megélt tényként kezelem azt a felismerést, hogy amikor velünk tart egy olyan kedves ember a múltból, akivel még szinte gyermekként órahosszakat nevetgéltünk a mindenen a semmin és a bármin is… felnőttkorban úgyszintén garantált a felhőtlen nevetés. Számomra ez a kedves ember az egyik legjobb barátnőm Ellka akinek irigységre méltó feltaláló képessége van. Ugyanis amikor a férjecském Viktor rákérdezett, hogy naaa gyerekek, milyen falu következik, ha kifordulunk Ibrány-ból? Ellka szó szerint „kifordította”… így lett belőle Nyábri kérem. Én mondom… jót nevettünk és ez még csak a kezdet volt. Lea nagyon jól viselte az utat… persze 15 perccel a cél előtt elaludt, majd Nagyhalász elején fel is ébredt úgy, mintha órákat aludt volna. Vidáman, jókedvűen, nevetve. Kiszálltunk az autóból és jöttek a jól eső nem formális ölelések, kézfogások, puszik. Amikor a kislányom meglátta Gigit, örömében felsikított. Nekem is megdobbant a szívem, mert Gigi nagyon közel áll hozzám. Írtam már anno, hogy miért, és csak ismételni tudnám önmagam. Amióta utoljára láttuk, „csak” annyi változott, hogy jóval magasabb lett. Ettől eltekintve ugyan az a vidám, mosolygós, jókedvű cserfes kislány, akit volt szerencsém megismerni benne valaha. Illetve nagylány már… csak nekem olyan jólesik néha megfeledkezni az idő múlásáról.

Mi csajok leginkább babáztunk. A kislányom mellet, aki úgy szedte a pitypang virágját mintha kötelező lenne ez egy természetes folyamat volt, mivel mindegyik ott lévő gyermeknek adott belőle. Hát Ő kérem, ily módon szocializálódik, autodidakta módon tanulta ezt. Leginkább a tündéri Csepke után totyogott, aki Őt a „virág“ ellenében meghívta hintázni. Megismerhettük a legifjabb Kondás babát is. Hunor Zsolt egy álomszép és áldott jó kisbaba, egy olyan szívolvasztó mosollyal a pici száján, hogy rögvest beindult bennem az ilyenkor jól ismert hormon mechanizmus, hogy az imádni való bátyus mellet, de jó lenne Leushoz még egy kistestvér… vagy legalább három, négy. Naaa jó, ne essünk túlzásba csak olyan nehéz elhinni, hogy „valaha“ Leus is ilyen kisbaba volt most meg már lassan fel sem bírom emelni.

Amikor elindultunk Ellkával az illemhelyre, a régi iskolai éveknek hódoltunk ezzel, mikor is lépten, nyomon minden olyan gyermekiesen vicces és nevetséges volt. Pláne amikor jól beszappanoztam a kezemet a víz meg csak nem akart jönni a csapból. Tudom, először mindig bevizezzük a kezünket s csak utána nyomatunk rá két liter folyékony szappant, legalább is úgy tanított anyukám, viszont amikor valamin nagyon mélyen elgondolkozom, olykor néha felcserélem a sorrendet. Semmi gond, ne féltsetek… valahogy mindig megoldom. Vagy csak az egekbe súgok egy kis francia nyelvtörőt… Le Fabuleux Destin d'Amélie Poulain és örülök, hogy az olyan emberekről, mint én vagyok, film is készült 2001-ben. Ez azért nem kis dolog. Nekünk az amúgy kétperces út visszafelé Ellkával húsz percig tartott, mert két lépésként álltunk meg azért, hogy kiröhögjük magunkat. Persze aztán előjöttek a régi középiskolás emlékek, melyeket aztán hintázás közben újra, újra és újra kiveséztünk. Hogy lehet egy és ugyanazon a dolgon annyit röhögni, azt ne kérdezzétek.  De alapvetően nagyon jó kedvünk volt.

Szóval… Nagyhalász, Albók tó… nos, a férfiúk íjászkodtak, nevetve röptették a vesszőket. Jócskán bemelegítettek a hagyományos verseny előtt, amely a már jól ismert kieséses ügyességi versenyből és távlövésből állt. Én három, vagy négy körből megoldottam az egészet. Tudniillik a gyorsaság nem éppen az erősségem hisz még a vezértoll iránymutatásához is megfontoltan állok. Aztán megfeszített íjjal mérem be hunyorítva a távolságot két percig… nem tudom minek?! Gondolom az előző életeimben ennek köszönhetően minden egyes harcmezőn hamar kileheltem a lelkem, ha csak nem vetettem be a jellegzetes Shrek macskája nézését (és persze a járását)… mivel én nem vagyok egy klasszikus túlélési ösztönökre hallgató harcos.

Én, hogyha lövök, azt mély meggyőződésből teszem, hogy a célfogó nem sérül általam (pláne ha ne adja Isten még Vuk is rajta van) Egyszóval elbénázom és kész…Na de a lényeg… büszkén kijelenthetem idézve Molnár Sanyit, hogy a Felvidékiek taroltak ám. Gigi, Hacsi Gabika és a férjem Viktor (kétszeresen). De jó, hogy van saját blog-om, így tabuk nélkül fényezhetem Őt. Igen, nagyon – nagyon szeretem és büszke vagyok rá. Két versenyből kettőt nyert, Molnár Sándor által készítet tradi 45 fontos szabír íjjal.

      

Ez hatalmas teljesítmény. És nem is jó, ha piszkáltok ezek után. Ugye, hogy ugye? Egy szó, mint száz, Viktoromban egy ős – nős – hős tehetség veszett el és lépésről, lépésre meglepetésszerűen tárja fel az ezt bizonyító zsenialitását. Amit semmiképp nem szabad kihagynom a beszámolóból az a Sanyi és Zsuzsa féle bográcsos slambuc. Csak hogy tudjátok… ilyen fenséges ebéd mellet születnek a legértékesebb magyar – román – szlovák barátságok. Pláne amikor a sima savanyú uborkából fél percen belül uhorka és castravette (kastravec) kerül a szánkba. Ja… mert mindenki a saját nyelvén kéri. Mi olyan jót röhögtünk Petrával ezen, hogy az egész hangár bezengett. Persze utána már szokás szerint azon röhögtünk, hogy nem bírjuk abbahagyni a röhögést… és ehhez már az ott jelenlevő résztvevők is társultak. Mit mondhatnék… nagyon jó volt. Ezen a napon több emlékkép a szívembe égette magát. A legtöbbje szavak nélkül zajlott le, és lehet másnak fel sem tűnt, nekem nagyon sokat jelentett. Mint például az, amikor Vikivel váratlanul megölettük egymást és két forró csók között egyszerre mondtuk ki a világ legszebb, legédesebb szavait. Vagy amikor Lea a lábainkat karolta át. Amikor Ellkával egymásra néztünk és szavak nélkül is tudtuk, egyre gondolunk. Illetve amikor Gigi nem engedte, hogy Lea fel-fel nézzen rá, hanem Ő guggolt Lea magasságába, és úgy beszéltek egymással, miközben Gigi úgy tett, mintha tökéletesen értené a másfél éves gyermekem idegen nyelvezetét. Ez egy olyan aranyos életkép, amelyre Lea nyilván nem fog emlékezni, de én ezt az emléket megőrzöm neki. Tudnotok kell, hogy szemem sarkából figyeltem Gigi irigységre méltó emberszeretetét, amely abban nyilvánult meg, hogy mindenkihez volt néhány kedves, szívmelengető szava. Mindenkinek jutott az ártatlan mosolyából. A felesleges harcoktól elfáradt felnőtt embereknek nem is kell több a boldogsághoz, mint egy jól nevelt, tisztelettudó gyermek társasága. Ahogy Gigivel beszéltem, gyakran megmosolyogtam a bennem élő kócos kislányt, s amikor elkezdte énekelni József Attila megzenésített versét, az Áldalak búval, vigalommal, egy kicsit mintha összeszorult volna a szívem. Talán mert a tér-idő kontinuitásában én sokkal hamarabb halottam ezt a dalt mintsem, hogy a saját szemszögemből nézve köztudatba került Vizy Márton, illetve Péter Szabó Szilvia tehetsége által. Egy nagyon – nagyon régi kedves ismerősömtől kaptam ajándékba, aki már azóta teljesen más világban él és teljesen más világokat hódit a művészi tehetségével. Ezt most nyilván nem fogjátok érteni, de ha egyszerűbben kellene fogalmaznom akkor kétségkívül én bonyolódnék bele. És én ma nem szeretnék beszélni se az elmúlásról se a halálról. Még akkor sem, ha mindez az élethez tartozik. Bár a könnyek kifejezetten csak befelé özönlöttek, nagyon hálás vagyok Giginek ezért a kis forradalmi felszabadulásért. Mindamellett, hogy roppant tehetséges a szívét, lelkét beleadta. Ezek pont azok a dolgok, amelyekre az ember nem tud eléggé felkészülni és bizony jó, hogy vannak mert kellenek ahhoz, hogy az ember gyermeke felmérje az erejét. Életem jelentős restaurátorai ezek.

Ami ezen felül nagyon mélyen a szívembe véste magát az Molnár Sannyi és Zsuzsa példaértékű házassága. Az, ahogy viccelődnek egymással, az, ahogy szólnak egymáshoz, s ahogy egymásra néznek annyi közös év után… számomra ez egy hiteles visszajelzés arra, hogy az igazán lényeges „dolgok“ mint a kölcsönös  szeretet, szerelem, összetartás, barátság, tisztelet, két összetartó lélek bensőséges egyenrangúságán alapszik, amiből kifelé lehet, „csak” annyi látszik, hogy igazán boldogok hisz van mire visszaemlékezniük. És mondjuk meg őszintén… mi több kell a hamisítatlan boldogsághoz?

Szóval, hogy összegezzem kissé… ez komolyan egy tökéletes nap volt! Nagyon jó érzés volt látni a Hacsi familyt (Sanyit és Gabikat), Macskát (azaz Matajs Gabit), Gigit (Gál Georginát) és a többi Felvidékit Tornaljáról. Ha már a kicsiny szülővárosunkban nem találkozunk, akkor Molnár Sanyiéknál (akik körülbelül 160 kilométerre vannak Tornaljától) biztosan összefutunk! Nekem ebből az jön le, hogy minden út Molnár Sanyiékhoz vezet. Javítsatok ki, ha netán tévednék, de ne gyertek nekem semmiféle Rómával.

S még egy lényegbevágó bölcsességet szűrtem le ebből a napból, amelyet nem oly fontos felesleges szavakkal körbeöveznem, én mégis megteszem. Bár a sírba nem viszem magammal ezt sem, remélem, a lelkem örökké emlékezni fog majd rá. Tény, hogy nem vagyok tökéletes, és lehet, nem vagyok képes véghezvinni hatalmas dolgokat egyedül. Az is lehet, hogy még nem tudom pontosan mit jelent a feltétel nélküli szeretet, egy lényeges dologra mégis megtanított az Élet. Őszintén bocsánatot kérni akkor is, ha csak részben érzem hibásnak magam. Bevallom, nem mindig könnyű, olykor kigördül egy – két eltévedt könnycsepp, de én legalább elmondhatom majd egyszer, hogy ami tőlem tellett, mindent megtettem azért, hogy életben tartsam azt, ami számomra fontos (volt). S mi ebben a privát győzelem? Semmi különös, csak annyi, hogy nem érzem egy kicsit sem megalázónak, mivelhogy ezzel a hozzáállással a saját utamat járhatom.