Félreértés - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa
Hlavná ponuka:
Félreértés
Publikoval Dadka v Cikkek - Články · 20/12/2015 22:30:00
Érteni sokmindent és sokmindenhez lehet.
Megérteni mindent vagy mindenkit meglehet.
Félreérteni határok nelkül lehet...
(Peti)
Ez a „történet” fiktív! Bármilyen reálisnak vélt párhuzam a véletlen műve és többé – kevésbé a szerző fantáziájából ered.
Azt mondta: „Öntsünk tiszta vizet a pohárba”, sajnos annyira összemaszatolta a poharat, hogy amikor tiszta vizet öntött bele, eme nemes cselekedete elveszette a jelentőségét. Abszolút nem láttam át az igazságot, pedig az orrunk előtt lebegett. Mai napig nem tudom, mit is kellet volna látnom, mert nem segített abban, hogy meglássam azt. Beszélt nekem az önzetlen szeretet fontosságáról, én meg azt hittem tudja, mit beszél. Mégis amikor szükségem lett volna arra, hogy fogja már be a száját és szorosan öleljen magához úgy „felrakott a buszra” mint Kispálék Emesét. Azt hittem igazi barátok vagyunk, annak ellenére még méltóságos halála sem lehetet ennek a „kapcsolatnak”, mert, hogy is lehetne vége annak, ami valójában el sem kezdődött?! Legalább is az Ő részéről biztos nem. Csak beszélt, beszélt, beszélt millió betűn keresztül és én, aki most már büntetésből újból tanulok olvasni (az emberekben) félreértettem Őt.
foto: Csutor Ella
Írhatnék ódákat arról, milyen reményeket fűztem ehhez az emberhez, de félek, elvesznétek a sorok között, pont úgy, mint ahogy nekem sikerült. Mert amikor végre valahára hinni kezdtem Benne, Ő kacagva ásta ki a lelkem utolsó nyugvóhelyét, mint egy profi sírásó. Persze a temetésre nem jött el. Még ezt a harcot is egyedül kellet megvívnom. A szemeim rezdületlenül figyelték, milyen mélyen és visszafordíthatatlanul pusztul el odabent belőlem az, akinek valaha szárnyakat adott, Ő… az irgalmas szamaritánus.
Pedig ha hiszitek, ha nem, sokáig úgy éreztem, hogy egyről beszélünk, egy időben, egy nyelven. Aztán persze rá jöttem (holmiféle segítség nélkül), hogy egy és ugyanazt a dolgot lehet ám többféle képpen értelmezni. Velünk is „csak” ennyi történt. Tragikomikus tusé. Tán kifújt, hogy nem leszek a barátja, rohadt nagy a pára.
De ne bántsátok! Az az igazság, hogy én rontottam el.
Ő jó tanítómester volt, komolyan vette a tanítást, de én a játszadozó cserfes kis lélek, viccből pad alá bujkáltam és megdobáltam papírgolyócskákkal. Nem vettem figyelembe, hogy egy komoly drámai jelenetnél, amit az ég küldött ránk, nem szabad örülni semminek, pláne nem egymásnak. Így kezdtem el követni a „divatot”. Először „csak” dühös voltam, majd mérhetetlenül szomorú. Amikorra észrevettem, hogy a bánatban sincs mellettem, már mindenre késő volt. Egyet azért megtanultam, ha igazán kedvelt volna, nem mond le rólam semmi és senki kedvéért. Nehéz lecke volt, egy párszor megbuktam a vizsgán, de mára már lenyugodtak a kedélyek és én egy lépcsőfokkal feljebb mehettem. S hogy én miért mondtam Róla le? Mert elhitette velem, hogy megalázó, ha valaki így szeret.
Jó leszek már, mindhalálig és nem kívánom neki, hogy élje meg ugyanezt, mert vagy száz életre előre megélte már.
Most már komolyan xart nem értek az önzetlen szeretet fontosságából, de legalább megérettem egy igazságra (persze azt is én találtam ki, hogy könnyebb legyen elviselni a fájdalmat)
Fontos voltam neki! Oly annyira, hogy inkább odébb rugdosott mintsem hogy elrontsa az életemet, mert Ő „ilyen” és sosem fog megváltozni.
Már nem kaptam esélyt arra, hogy elmondjam… sosem akartam megváltoztatni. Mindegy már. Fütyülök a szívcuccra.
Azt teszem majd, mint Kis Grofó, figyelem az emberek nézését meg a járását… aki Rimaszombati, vagy Rőcei, pluszpontban részesül.
…olyan hülye érzésem támadt, mintha valamit megint félreértettem volna… de most komolyan!
Kategórie