Ha futsz... - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa
Hlavná ponuka:
Ha futsz...
Publikoval Dadka v Cikkek - Články · 2/12/2015 21:05:00
Amikor az ember gyermeke nem megszokott módon kizökken a mindennapokból, hirtelen minden összemosódik. Az idő, a múltbeli sérelmek emlékei a megváltás reménye…
Kórházba kerültem. Banális történet… rosszul lettem. Nem kicsit! Nagyon!!! A gyorsmentő suhogott Rimaszombatba velem. Én nem sírtam, én zokogtam! Az összes rejtett felindulás pár perc alatt kibontakozott s könnyek formájában próbált volna tőlem búcsút inteni… sikertelenül. Szerintem olyan lehettem, mint egy taknyos kisgyerek, amelyik inkább lezokogta a saját kis idejét mintsem, hogy szólt volna: „Neeeee, ez még egyszer nem történhet meg velem!”
Sokan nem tudjátok, mert azt a „bestsellert” épp nem írtam meg s már nem is szeretném felszakítani a régi sebeket, de évekkel ezelőtt a saját bőrömön tapasztaltam meg a rimaszombati nőgyógyászati osztály „segítőkészségét”. Valamiféle komplikációk révén be kellet feküdnöm s bár utópontig bizakodtam, egy hűvös februári éjjelen mégis elvetéltem, de úgy, hogy ez a kemény tapasztalat mindenhol fájt, pláne „odabent” legbelül. S ahogy ez a „horror filmekben” lenni szokott, én pont egy olyan nővérkét fogtam ki, aki a „sajnálom” helyett, hozzám fordult és azt kérdezte: „mit hisztizik? Ez nem fájhat annyira!”, az orvost meg már inkább le sem hívta hozzám, biztos, ami biztos, elküldött a zuhanyba. Én nem vagyok agresszív természetű ember, épp ezért úgy hiszem, ha hisztiztem volna, minimum a tévéjét borítottam volna le a földre, mert én a gyermekemet veszítettem el, miközben Ő a kedvenc sorozatait nézte. Nem csináltam én semmit, csak fogtam a hasam alját és zokogtam megállíthatatlanul, mint a záporeső. Tehetetlen voltam, elvesztem ebben az élethelyzetben, s kudarcot vallottam, mint ember, mint nő, mint lélek. Egyetlen segítőim a szobatársnőim voltak, akik úgyszintén többször szóltak a nővérnek, hogy szerintük baj van. Igen, az volt, de kit érdekel?! A nagymamám nyilván pont ilyen hozzáállás végett vérzett ki jó pár évvel, ezelőtt ugyan abban a kórházban, amikor világra hozta édesanyámat. Egykorúak lehettünk. Ugye milyen fura a Sors fintora? Nem állítom, hogy pont ilyen életveszélyes állapotba kerültem, én csak simán véreztem és fogyott az erőm, talán egy kis hiszti mentes sokkot kaptam. Ki tudja, mitől lettem annyira sápadt?! Emlékszem, hogy féltem… végtelenül féltem a haláltól. Pedig nagyon úgy fest, a világért nem bántott volna engem. Reggel azért kivizsgáltak ultrahanggal, hátha rosszat álmodtam az éjjel, s nyolc óra elteltével szépen, szakszerűen, lehajtott fejjel ki is tisztítottak.
Végre már orvos is látott s nem csak hogy látott, de együtt is érzett velem. Ezért visszamenőleg is nagyon hálás vagyok. Végtére nem csak egy hülye kis statisztikai adatnak éreztem magam. Attól függetlenül akkor csak egyetlen egy mondat hagyta el a számat: „Haza akarok menni… MOST!” Bárki, bármit gondol, az a halott magzat, akit valamiféle latin jelzőkkel illettek a gyermekem volt és elég sok időnek el kellet telnie, hogy újra áldott állapotba kerüljek.
…és most amikor már végre valahára teljesen kerek lehetne a világ, mert a múltbeli sérelem abszolút nem kísért (gondoltam én)… már megint a rimaszombati kórház jön elő. Nem tud ez a gyorsmentő máshová menni? Mi vagyok én valami kísérleti nyúl? Bocsássa meg a világ nekem, de abszolút bizalmatlan voltam.
Olyan ez, mint az úszás. Ha már egyszer valaki fuldokolt nem fog többé önszántából a mélyvízbe menni… ha csak nem dobják bele mások. Találgattam fűt, fát, hogy nem is vagyok annyira rosszul, valahogy mégis a sebészeten kötöttem ki infúzióval a kézben s hip – hop valahonnan az önsajnálat is előbukkant. Hozta magával a jól ismert kérdéseket: „Miért pont én, és miért pont itt?” Lehet, hogy nem fogjátok elhinni nekem, de kielégítő válaszok születtek meg bennem. Talán vissza kellet mennem oda, hogy teljesen lezárjam?! Így, vagy úgy… szerintem sikerült! S tudjátok mitől és hogyan? Az első percektől fogva megtapasztalhattam a nővérkék segítőkészségét, szeretetét, rám ragadt a jókedvük, a reményük, a hitük. Egyrangúan kezeltek mindenkit, egyetlen egyszer sem tapasztaltam fölényességet, lenézést, vagy gúnyolódást s teljesen mindegy, hogy rólam volt-e szó, vagy a mellettem fekvő 85 éves mamáról. Én nem tudom, hogy működik ez?! De ránéztem a főorvosra és tudtam, hogy jobb kezekben már nem is lehetnék! A környezet, a szobatársnőim, a nővérkék, a főorvos és a szobaorvosok… ez mind, mind olyan jól összejött, hogy félelem nélkül feküdtem „kés alá” s töltöttem ott pont annyi napot amennyi szükséges volt a felépülésemre.
Esténként odaálltam az ablakhoz, pont velem szemben volt az a kórház ahol a „gyermekemet” véres papír zsebkendőbe csomagolva saját kezűleg dobtam ki a kukába, mert ott, akkor, abban az élethelyzetben nem tudtam mi mást tehetnék. Hazudnék, ha azt mondanám, jó kedvel átintegettem a másik oldalra. Egy – két könnycsepp utat tört még, de tudtam, le kell most már tennem végleg ezt a keresztet s nem felemelni többé, mert túl nehéz… s amúgy is sérvre operáltak szóval tényleg nem emelgethetek! Igaz, ez csak „melléktermék” volt. Az igazi gondot s a gyakori rosszullétet az epehólyag okozta s a benne lévő apró csörgő kövecskék. Most már visszamenőleg én is azt mondom, hogy díszüvegben sokkal jobban mutatnak.
Szeretnék köszönetet mondani elsősorban MUDr. Juhász Péternek, a rimaszombati kórház sebész főorvosának, hogy a munkáját hivatásként éli meg. Ez nem csak a profizmusról szól, hanem az emberiségről is. Ezt nem lehet megtanulni, vagy elsajátítani a vizsgákon, ezzel születni kell. S Ő ezzel született. Egyszóval, ért az emberek nyelvén. Hálás vagyok az orvosoknak, akik kezeltek s az összes nővérkének (beleszámítva a főnővért is), mert mind egytől-egyig HATALMAS EMBEREK. Név szerint sajnos csak hármat tudok megemlíteni, mivel velük beszélgettem a legtöbbet.
Utratová Gabika
Pósa Emike
Auxt Erika
…ha minden tízedik embernek a Világon ilyen aranyszíve lenne, nagyon – nagyon szép világot élnénk. Mindent köszönök, s ebben minden benne van! Sokkal többet tettek értem, mint gondolnák. Végre valahára szembenézhettem a legnagyobb félelmemmel. S hogy ez volt a munkájuk? Kétlem! A gyógyító mosoly sosem kötelező, s mi, akik ott feküdtünk a kórházi ágyon, kaptunk a szuri mellé, jó néhányat. :))))
Köszönöm mindenkinek aki aggódott értem.
U.I.: Biztos sokan tudni szeretnétek, hogy az a nővérke felelős-e a kisbabám elvesztéséért?! Nem! Ha otthon maradok, nyilván a saját ágyamban veszítem el. Ugyanúgy szomorúan, zokogva, de főleg méltóságteljesen.
S hogy haragszom-e a nővérkére? Már nem! Remélem, akad valaki, aki igazán szereti Őt. Ez a legfontosabb gyógyító „eszköz“. Én egy nagyon - nagyon fontos leckét tanultam meg általa. Persze a hatása csak később érkezett meg, attól még bízom benne, hogy amíg élek, gyakorolhatom:
Kategórie