Az Ónodi csend... - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Nekem idáig még soha senki nem mondta, hogy a legjobb idézetek itt teremnek a „szomszédban”. Szétsírtam magam a röhögéstől, amikor Petit homlokon csókolta a múzsa. Mindjárt felcsillant szemeimben a remény, hogy talán a jövőben többször igénybe vehetem a varázsmondatait, mert röhögni jóóóó, és ugye sírni is, ha épp arra van az ember gyermekének szüksége. Egy szó, mint száz én a csapatmunkát szeretem.

A félreértések elkerülése érdekében szeretném kiszögezni, hogy nem Róla van szó az előző cikkemben (PeetR falai), Ő egy teljesen más Peti!

Tehát 2015. augusztus 28-án az ötödik Ónodi nyílröptető viadalon vettünk részt, hivatalos beszámolót ne várjatok tőlem, persze először olyat akartam írni, de a Peti mottója időben felrázott.

Amikor megérkeztünk, Petiék szélvédőjén egy fürgeszöcske lapult, miután megkapta a megfelelő löketet, Ónod földjén landolt s talán azóta is ott ciripel, ha csak nem volt átutazóban. A nevezésnél láthatatlan könnyek potyogtak. Annyira szét lettünk dobálva, hogy se Sanyiékkal, se Petiékkel, Se Zsoltiékkal, se Attiláékkal nem voltunk egy csapatban, de még Ők sem együtt… majd ugye megérkeztek Sanyiék. Hogy mi történt azt nem tudom, egyszer csak (Sanyinak köszönhetően) egy külön csapat alakult, a bűvös 22-es, tehát MI :)))

Be is mondták a mikrofonba, hogy ilyen itt még sosem volt. Higgyétek el, nekem nem lenne ellenemre, ha ebből hagyományt csinálnánk! Nem azért mert mindenki nekünk tapsolt… de nagy részben azért is :D

Amikor egy csapatban ilyen jókedv honol, nincs ami legyőzzön! Se a csend, se a magány! Pláne nem a csend…

Tehát elindultunk MI, azaz:

…a nagy útnak, mint mozifilmben a „nagyok”! Képzeljetek el egy vidám, rettenthetetlen csapatot. Tőlünk volt hangos a Vár a Tájház meg az út, amelyet ebben a nagy hőségben hősiesen megjártunk. Felejthetetlen élmény volt. Az ifjabb Attila kérdéseitől teljesen oda voltam. Nagyon bánom, hogy nem írtam le egy párat, de azt azért rá bíztam, hogy sose hagyja abba a kérdezést, mert az ilyen természetes kíváncsiság fogja egyszer megmenteni a Világot. Talán félúton járhattunk, meglőttünk ezt – azt, egyszer csak csendre intettek az „előttünk járók”. Azt mondták, hogy Ők másképp nem tudnak lőni. Mi meg azt hittük viccelnek. Zsolti és Viktor ilyen „harc közben is csendben kiálts” színjátékot adtak elő, aminek az lett a vége, hogy röhögtünk, de nagyon – nagyon. Nos, hát ez egy fatális hiba volt. Láttuk, hogy a csendes íjászok ezt egyáltalán nem díjazták. Amire már levettük volna a hangerőt a tizenegy hónapos kislányunk megtörte a csendet.(Értsd: MEGTÖRTE!) Elkezdett sikítani. (A klasszikus sikításnál be szoktam fogni a fülem, ez két fokkal erősebb volt, és egy oktávval magasabb. Nagyon élvezte. Az ember azt hinné, hogy ez csak úgy elveszik a zöldellő tájban, de nem! Utána persze megérkezett a csend is mivel az „előttünk járók” abszolút ránk figyeltek. Mit kell ilyenkor mondani? Kuss, baba?! Nem ilyen gyereket rendeltem, a gólya hozta?! Jaj ne máááááá!)

Nem tudom miért pont akkor és miért pont ott akarta a kislányunk bizonyítani, hogy Ő ilyet is tud, de kegyetlenül jól ment neki. Egyébként nagyon értelmes gyermek, alig múlt kilenc hónapos, amikor meg tanulta a bili használatát,(azóta már illemhelyre járunk) „sajnos” még parancsszóra nem tud csendben maradni. Vagy én nem tudok elég jól parancsolni… mindegy már! Mindenesetre a csendes íjászok nem lőttek valami jól abban a körben, úhhhh „nagyon bánt” engem az ilyen, meg is mutatnám mennyire, de hát én sem tudok parancsszóra sírni, családi vonás lesz ez, úgy látom. Hát, remélem nincs harag! De MI és Ők nem illettünk össze. Mert MI értünk ám a csend nyelvén, de Ők sajnos felsőfokon „beszélték”. Lassan haladtunk, hogy ne fussunk velük össze. Amikor már valamelyikünk gyanús csendet hallott, biztos, ami biztos megálltunk! Mert mi jól akartuk magunkat érezni, ehhez viszont hozzátartozik egymás hangos bíztatása, felhőtlen nevetés, és a „huj-huj, hajrá”-is. Meg ugye belefér egymás fikázása is, mert célt is tudni kell téveszteni. Én mindenesetre tudok! Szóval Mi ilyenek vagyunk – Ők meg olyanok. Mindenki valamilyen…ennyi.  A leges legjobb annál az igazlátónál volt, akinél hol kacsát, hol nyulat kellet meglőni, persze nem élőben. Egyfolytában nevettetet.

Csodálkoztunk is, hogy nem telepedett rá az a nyomasztó csend az „előttünk járóktól”, de nem szóltunk semmit. Csak átadtuk magunkat a jelen pillanatának és csak nevettünk és nevettünk. A kislányunk legnagyobb örömére körbe állták Őt a gyerkőcök, név szerint Gigi, Lili és Attila. Így célzottan „beszélt” a cserfes kis társaságnak, persze sajátos nyelven. A MI csapatunk onnantól kezdve nem tapasztalta meg egy percre sem a csend örömeit, de hála az égnek ez nem okozott senkinek problémát. Volt lufi megmérettetés, jó kaja és persze a várva várt díjátadás, amely számunkra jöttünk, láttunk, visszamennénk stílusban zajlott, de a tombolán nyertünk egy pezsgőt. Király! Már nincs belőle, jövőre jöhet az utánpótlás. :))))

 

Szeretnénk köszönetet nyilvánítani mindenkinek, aki részt vett ezen a csodálatos napon, külön köszönet a szervezőknek és a MI csapatunknak jár. Kifejezetten jól éreztük magunkat, reméljük jövőre ugyan ott, ugyan ilyen felállásban (plusz egy - két új ember) és ugyan ilyen (vagy még jobb) kedvel (ha lehet még ezt egyáltalán fokozni) vágunk neki a nagy útnak.

Addig is…