Búcsúzom... - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Ennyire csendben talán sosem zokogtam még. Ti se halljátok, ugye? Meg van az oka. Valószínűleg félek, hogy megérint a külvilág zaja s akkor azt kell majd mondanom, ami közismert és megszokott ilyentájt… „Az élet megy tovább!” Nem, az nem lehet. Én még zokogni szeretnék s mindennap egy kicsit belehalni ebbe a mély fájdalomba, amíg nem tudatosul bennem, hogy így van jól, a világ rendje szerint távozott az élők sorából, és neki már többé semmi nem fáj. Utoljára szeptember közepén hívott fel a kórházból. Igen, tudom… ha a gyávaságból vizsgázni lehetne olykor kiváló eredményekkel végeznék. Pont úgy, mint akkor, amikor megláttam a nevét a telefonom kijelzőjén. Nem vettem fel. Neki dőlve az előszobai tükörnek elszámoltam százig és begyakoroltam egy pár mosolyformációt, amelyekből szinte sugárzik a remény és a boldogság. Majd mély levegőt vettem és visszahívtam. Vidám volt, nevetgélt és én is nagyon igyekeztem. Persze közben a mutatóujjamat vérig harapdáltam, hogy még csak véletlenül se törjek ki eszeveszett zokogásba. Azt mondta erőt adok neki. Én??? Én! Boldog vagyok, hogy nem látta mennyire gyenge tudok ilyenkor lenni. Félek csalódást okoztam volna neki, annak ellenére, hogy én igenis hittem a gyógyulásában. Hm… hittem! Milyen hit ez? A teljes felépülése szinte határos lett volna a csodával és én túl kevés, túl kicsi voltam ahhoz, hogy kiimádkozzam, pedig hányszor próbáltam, Istenem?!

S így egy hűvös októberi hajnalon meglátogatott a Halál Angyala engem. Hiába néztem rá kérőn, könnyes szemekkel, azt mondta tudja, hogy az egyik barátomról van szó, de sajnos nem tehet mást, erősnek kell lennem, ad némi időt, pár órát csupán, hogy ez a csapás ne érjen felkészületlenül. Könyörgöm, hogyan lehetséges felkészülni erre? Sehogyan! Hatalmas lelki pofonként ért a hír…

A.MARTON GYULA – Don a tornaljai Madárterem Galéria vezetője, október huszonhetedikén (a mi földi időszámításunk szerint) örökre itt hagyott. S én mégis itt állok, hülyén, bambán, mint aki nem érti a világ működését és várom a novEmberi pergamentett. Ma se jött… de még nincs vele elkésve ám. A barátságunk kezdete óta érezte, hogy nem igazán vagyok otthon ebben az időzónában. Tudta, hogy én könyveket szeretek olvasni s nem internetet. Így szinte minden hónapban elkészítette nekem az írásait úgy, hogy aláírta, összetekerte és díszszalaggal ékesítette. Értett az emberek nyelvén, ezért is tudta növelni városunkban a kultúrát. Lelkesedett, mint egy kisgyerek akkor is, ha tízen gyűltünk össze egy – egy könyvbemutatón, s akkor is, ha százan. Örömmel „tette a dolgát” értünk és önmagáért.

Don, kedves Don… az Égi Madárterem Galériába költözött. Egy nyakam van, de ráadom, az egyik nagy példaképe és kedvence, Márai Sándor leszerződtette, hogy mutassa be Őt és a műveit az égi seregnek. Mi meg itt hanyatlunk a Földön. Járhatunk majd Kis Grofóra…

Dühös vagyok, szomorú és csalódott. Végre volt itt valami, amibe érdemes volt kapaszkodni. Valami, ami eszméi értékkel bírt. Valami, ami szívvel – lélekkel volt fenntartva. Valami, ahol a csend is ünnepi beszéddé alakult. Talán mert mindenki értett belőle. Képek, fotók, festmények a falon, könyvek az asztalon és szeretet a szívekben. Mi lesz most velünk így, Nélküle? Mi egy pótolhatatlan embert veszítettünk el, ezt ugye tudjátok? Mégis meg kell, hogy említsem… él itt közöttünk egy fiatalember, akinek a munkáságában Don nagyon bízott. Nem fogom megnevezni, szerintem mindenki tudja, kiről van szó. Sokat, sőt rengeteget beszélt nekem Róla, amikor a művészet fellendüléséről polemizáltunk. Egyszer azt monda nekem: „Meglássa Dadka, Ő lesz a mi megváltásunk!” Szeretném, ha így lenne, szeretném látni azt a lámpást, amelyet Don egykor bizalommal a kezeibe helyezett. Én jóérzéssel követném a fényt s szerintem rajtam kívül sokan még.

Az utolsó üzenetei közül talán ez volt a legszebb:

Szeretnék köszönetet nyilvánítani Simon Marika néninek, hogy felhívott és a megbékélés köntösébe öltöztette a lelkemet. Talán sejtette, hogy én a saját magam módján csendben lázadok s minden pozitív jellegű könyvet kidobálva a polcomból keresek valamiféle egységes, jól bevált módszert a fájdalom enyhítésére…nincs olyan! Miért nincs? Írok majd egyszer. Mert én olyan okos vagyok, csak Ti ezt még nem tudjátok…

Marika néni szavai hozták el a nyugalmat, a békét és a jóleső könnyeket. Megbékéltem, lecsillapodtam, azt hiszem. Az asztalomon gyertya ég, nézem a lángját, ahogy vadul ficánkol, és épp arra gondolok, hogy milyen boldog lehet most Márai „odafent”, hisz végre az égiek is felfigyelnek rá. És milyen boldog most Don. Ott áll a mennyei Madárterem Galéria kapuja előtt, kezében a meghívó, az arcán az a jól ismert léleksimogató mosoly s már hallom is: „Isten áldja magukat, köszönöm, hogy eljöttek.”