Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

„Sokan tévesztik össze az erőt a keménységgel, pedig a kettő között óriási különbség van. Aki túlélt egy csapást, gyakran bezárja a szívét, kívül keménnyé és érzéketlenné válik, mert ösztönösen védi önmagát. Tudja, milyen belehalni a fájdalomba, és fél attól, hogy ez újra megtörténhet vele. Védekezik. Keménnyé válik és erősnek hiszi magát ezáltal, de belül gyenge, mert fél. Kívülről már kevésbé sebezhető, de a belülről érkező támadással szemben gyengébb, mint valaha. Márpedig a külső támadás soha nem jelent igazi veszélyt, ha belül erősek vagyunk, de aki belül gyenge, az gyorsan és hatékonyan képes önmagát felemésztve pusztítani. Nem az az erős, akinek bezárul a szíve, hanem az, aki kinyitja újra akkor is, ha gyilkos sebeket kapott. Aki vállalja önmaga sebezhetőségét, mert tudja, hogy kicsit szeretni nincs értelme. Aki kockáztat, mert kevés neki a talán, kevés neki az óvatos szeretet, és kevés neki az, amit keveset beleadva visszakap.”

(Kocsis Gábor: Ami nem öl meg, az megerősít (vagy megöl) - részlet www.hasznaldfel.hu)

Nem szokásom mások felett ismeretlenül ítélkezni, de amikor először megláttam Pétert, szó szerint megdermedt a világom. Négy, vagy talán öt évvel ezelőtt történt. Kínok között felfestet fél mosollyal az arcán közeledet felém. Az egyik kezében sör s a homlokán a jól ismert láthatatlan felirat: „Értem én, csak leszarom, de hát ilyen az „érzéketlenek” világa kisanyám!” Olyan nyersnek látszott és az az öntelt mosolya legalább háromszor térítet ki a hitemből mielőtt hozzám csoszogott. Közös szórakozóhelyen voltunk s Ő elég fontos szerepet játszott abban, hogy mi, akik összegyűltünk ott, jól mulassunk. Nem végezte rosszul a dolgát, de ahogy igyekeztem, úgy igyekeztem fölényesnek láttam Őt. Már szinte mesébe illő jelenet futott végig az agyamon. Amerre lépet, ott jégcsap termet én meg nem szeretek fázni ezen a Bolygón, főleg nem akkor, amikor barátokat keresek. Ha jól emlékszem kérdezett (volna) tőlem valamit, már – már nyújtotta a mikrofont felém, istenigazából csak annyit kellet volna beleszólnom, hogy (neked) nem nyilatkozom, de én ridegen, ok nélkül hátat fordítottam. Bánta? Dehogy bánta! Ki? Ő, aki ennyire élni tud? Ugyan már!

Odakacsintott az egyik jó barátjának és nevetve odébb táncolt. Abban a pillanatban valamiféle megmagyarázhatatlan undor járta át énem minden egyes zegzugát. Hogy miért? Nem tudom! Ekkor végleg eldőlt, hogy mi Péterrel sosem leszünk barátok (és ellenségek sem). Otthon, önmagam csendjében persze elég sokat gondolkodtam az ezt kiváltó okokon, de olyan érvet, amely visszaigazolná, hogy ez az ember márpedig megérdemli, hogy én így érezzek iránta, nem igazán találtam. Hisz nem bántott se szóval, se tettel. Sőt mi több, formális köszönésen kívül semmi egyéb nem hangzott el közöttünk. Nem volt rá alkalom és nem volt hozzá akarat se. Ő mosolygott, én mosolyogtam, hogy tökéletesen eljátsszuk ezt a „baromi fontos” közös szimpátiát. Talán fel kellet volna keresnem, hogy feltegyem a Világ legértelmetlenebb kérdését: „Segíts már, szerinted mi bajom van veled?” S lehet Ő azt mondta volna: „Én nem tudom, mond meg Te.” S én nyilván találgattam volna meséket a túl magas és túl vastag falakról, amelyeken lehetetlen átlépni. Minden bizonnyal igazam lett volna, de ezt már sosem tudjuk meg. Igen, ki kellet volna tárgyalnunk ezt szemtől szembe úgy, mint ahogy szokták ezt (a filmekben) csinálni az értelmes felnőtt emberek, de gondoltam hülyének néz, így hát megelégedtem a tudattal, hogy ezt csak én érzem így, Ő nagy eséllyel azt sem tudja, hogy még mindig létezem valahol.

Az évek múlásával mintha elhalványult volna bennem ez a görcsös önmagam mentegetése-önmagam előtt. A „nem tehetek róla”, hogy így érzek – től a „de gyűlölöm magam ezért”- ig szinte minden egyes érzelemskálán átmentem. Az eredmény nem változott. Pétert elkönyveltem egy két lábon járó flegma lénynek.

…2015-öt írunk. A szívemben érlelődő cikkhez kerestem volna egy értelmes idézetet a neten. A klikkelés utáni klikkelés nyilván véletlenszerűen a múltba vezetet. Olvasni kezdtem s talán a hetedik, vagy nyolcadik mondat után sírni is. A végénél már annyira összemosódtak a betűk, hogy alig bírtam elolvasni a szerzőt.

Útálom, amikor a bánat marja a torkomat, de ez is csak arról tanúskodik, hogy igenis jószívű ember vagyok… (meg, deee hülyeee)

Ismeretlenül megbőgetett engem a… ki is? Amikor újra a névre koncentráltam, összedőlt bennem a fél Világ. PeetR! Ez biztos csak véletlen. Ez nem lehet Ő… az a közömbös, flegma, nagyképű alak!

De igen… Ő az, azzal a hatalmas különbséggel, hogy nem közömbös, nem flegma és nem nagyképű. Ami ettől még „rosszabb”… hogy (talán) sosem volt az. Csak nem láttam túl a falain, s annak ellenére, hogy ez az én hibám és nem az övé, sokkal kényelmesebb volt helytelenül ítélkeznem felette. Ez nagy baj! Mivel publikálta az írását, gondolom nem titok. Ezért is szeretném megosztani Veletek.

2010. december 28. kedd

Nem szoktam leírni, megosztani másokkal a gondolataimat, érzéseimet, mivel mindenkinek maga kell szembesülnie a problémáival. Most mégis leírom, egy olyan naplóba, amit más is olvashat.. és azért teszem ezt,mert túl sok minden van már bennem,amit ki kell adnom magamból,valamint azért is,ha valakinek hasonló gondjai lennének,az tanulhasson más-jelen esetben az én-döntései(m)nek következményeiből.
Szinglinek lenni jó.. Nincs kötődés, nem kell megfelelni senkinek, nincs vitázás, számonkérés. Ugyanakkor van sötét oldala is, nincs kivel megbeszélni gondját, baját az embernek, nincs kihez odabújni, cirógatni, babusgatni.. ez főleg karácsony táján, hatványozottan hiányzik. Sokszor elmélkedem, milyen jó lenne látni a jövőt, tudni, milyen, és főleg mekkora hibákat követek el, más irányba terelni ez által az életemet.
Nagyon sok hibát követtem el, nem látva át, milyen következményei lehetnek, és bár sokszor nem ismertem el, belül éreztem, hogy nem a jó utat választottam. Voltak, akik évekig kitartottak mellettem, szerettek is talán, de idővel mind továbbálltak.. ilyenkor, bár arcomon nem látszódott érzelem, belül mindig sírtam, mert szerettem őket-de, mint azt többen is mondták- túl vastag falat építettem magam köré, amit nem tudtak lebontani, de a magam módján éreztem irántuk. Anyum halálával még erősebb lett ez a fal, talán jobb lett volna kiadnom magamból, nem magamban tartani. Mert bár az egyetlen biztos pontot vesztettem el az életemben, magam akartam megbirkózni a gondjaimmal. Be kell látnom, túl nagy feladat volt, és ez által elvesztettem minden embert magam körül, aki segített a mindennapok átvészelésében.. megváltoztatni,visszacsinálni nem tudom a dolgokat,de bocsánatot szeretnék kérni tőlük,bár nem valószínű,hogy olvasni fogják e sorokat.
Magányosnak érzem magam, kicsit olyannak, mint a bohóc a cirkuszban, aki folyton nevet, és nevettet, de belül sír.. sokszor volt, hogy chaten jókedvűnek tűntem, minden sorom végén :D jel volt,mégis sírva nyomkodtam a klaviatúrát...
Új életet kell kezdenem, még ha kicsit furcsán is hangzik, fiatalon,33 évesen, nem igazán akarom.. Nem azért mert nem találnék új társat, hanem nem akarok sem magamnak, sem másnak szenvedést okozni.
Lehet, hogy most néhányan gyengének tartanak majd ez az írásom miatt, de nem érdekel, túl sok volt a bennem lévő feszültség, amit ki kellett adnom magamból.. ezekről soha,senkinek nem beszéltem,régóta bennem voltak...
Remélem anyum is megbocsájtja, ott fent ahol van, hogy nem fogadtam meg a tanácsait, és sokszor megbántottam.. Ha valahogy eljutna hozzá, bízom benne, hogy azért büszke rám, ha másért nem, akkor legalább azért, mert kezdem lebontani a falat, és képes vagyok bocsánatot kérni...

PeetR 11:23

Na, ennyi! Igen, jól gondoljátok… ezt az a „érzéketlen” Péter írta (5 évvel ezelőtt). Vagyis az a Péter, akit én „láttam” érzéketlennek. Remélem már ledőltek a falai, remélem, boldog s nem fagyasztja szét a tekintetével a Világot. Nagyon szégyellem magam, mert az írása alapján úgy fest, hogy tagadhatatlanul értékes ember felett ítélkeztem! Ugye tudjátok miért? Mert nem felelt meg annak a Péternek, akit felépítettem önmagamban. Hogy gyenge-e? Ugyan már, ne nevettessetek! Ha Ő gyenge, akkor én mi vagyok? Kérdezzétek meg Tőle, biztos tudna válaszolni! Ezek után meg pláne. Bár ahogy Ő írta anno azokról, akiktől bocsánatot szeretet volna kérni az írása által… nem valószínű, hogy olvasni fogja. S ha mégis… több mint valószínű, hogy nem bántana engem. Milyen érdekes az Élet, hogy „véletlenszerűen” hozzávezetett az írásához,(pont az övéhez, pont engem, pont most) talán mert szükségem volt erre a kegyelemdöfésre ahhoz, hogy székre álljak (mert egyébként túl kicsi lennék) és közöljem veletek: Köszönöm szépen, jó lecke volt, „harcoltam”, vesztettem és most már szeretném lerakni ezt a keresztet. Túl soká cipelem, túl nehéz…de ezt csak két típusú ember fogja megérteni. Az egyik típus vastag falak mögé bújt és végignézte mindazok szenvedését, akik tudták volna igazán szeretni. A másik típus meg helytelenül ítélkezet, mert nem látott túl azokon a falakon. Mind két típusú ember a populációnk 80% A többi 20% legyen csecsemő, megvilágosodott mester vagy csak túl gyáva ahhoz, hogy beismerje: IGEN, TÉVEDTEM!

Nekem muszáj volt kiírnom ezt magamból, valami „odabent” így diktálta. Hihetetlen, hogy kellet hozzá egy PeetR, köszönöm ezt neki, s ha netán magamra haragítottam ezzel, remélem, egyszer majd megbocsájt nekem.

U.I. 1: PeetR, hidd el nekem, anyukád, (ott fent ahol van) nagyon- nagyon büszke Rád.

U.I.2: Ha Te, aki épp most olvasol, s nem győzöd nyelni a könnyeket ugyan ezt a harcot űzöd, arra kérlek, rakd most le velem szépen lassan „ezt a keresztet” s kérek egy őszinte mosolyt mellé, mert nincs hatásosabb gyógyír a felgyülemlett sebekre.