Szerette... - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa
Hlavná ponuka:
Szerette...
Publikoval Dadka v Cikkek - Články · 4/6/2015 22:12:00
Óh, mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt,
a távol közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
József Attila
Kép: Mgr. Csutor Ella
Az út, amely hozzád vezet
Szerette, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek.
Szerette, mint József Attila a versírást. A csillagos egekig emelte Őt. Olykor odahazudta a délibáb csalóka tükröződéseit az égre, ne legyen sötétség, se csend, se magány. Más volt, mint a többiek. Az Élet aranytálcán kínálta fel a fájdalmat neki. Nem fordított hátat. Szelíden meghajolt és elfogadta. Kitalált világok reményéből táplálkozott. Majd eljött Ő… aki egy életre szólhatott volna. Túl hamar jött, nem volt rá felkészülve.
Túl magasra szállt Vele, elejtette útközben önmagában. Leszállhatott volna érte a vermek mélyébe, mégse tette. Bátortalan volt? Ki tudja?! Talán…
A lelkében káosz, szél, hóvihar keletkezett. Egy pár emlékfoszlány próbálta bizonygatni, hogy megvolt az esélye a boldogságra. Sajnos építés helyett rombolni kezdett. A saját falain kívül bármit lerombolt. Erős volt? Vagy talán túl gyenge? Nem számít már. Igenis tudott szeretni. Bárkit nem, csak Őt! Némán, fájdalmasan. S bár nagyon igyekezet kitáncoltatni Őt önmagából, este, amikor minden elcsendesedett, „az az érzés” hazajárt hozzá.
Gyűlölte az emlékeket, bár azok csak életet próbáltak pumpálni a szívébe. Győzködték, hogy addig él, amíg érez. S amíg érez, van esély. Volt, de nem élt vele. Megelégelte a szíve ezt. Összecsomagolta azt a pár emlékcafatot és kirakta a szűrét. Most már kintről néz befelé.
Kicsi léptekkel sétál ki a Világából. Mindenhol ott van az az átkozott kerítés. A saját vágyai rabja lett? Nézi a fákat, itt is égig érnek. Felnéz, zokogásba fullad. „Gyáva, gyáva, gyáva! Hát ki vagy te önmagadnak?” - kérdi, de senki nem válaszol. Csak Ő van a színpadon. Nincs játszótárs, nincs nézőtér. Kényszerszabadságon vannak. Nem mer tapsolni. Kinek örüljön? Óóó, az a rongyos szív. Rájött, hogy Vele sosem volt egyedül.
Késő! Egyedül maradt, önmagával.
Fagyos tél van a szíve peremén, egyetlen társa a pislákoló utcalámpa. Kikapcsol a Világ s a lámpa ráveti a pirosló fényét. Neki dől és érzi, végre valahára megvilágosodott. Még mindig tombol a hóvihar benne, de már legalább tudja… ha újra kezdhetné, Őt soha, de soha többé nem bántaná meg. Az Istenre esküszik… Soha! Csak adná Őt vissza a Sors, még most az egyszer utoljára.
Tragikusan elhunyt a remény, de nem volt a temetésén, így még bízhat abban, hogy jó, ha visszavárja.
Kép: Mgr. Csutor Ella
A remény fénye
Kategórie