A varázsdoboz - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa
Hlavná ponuka:
A varázsdoboz
Publikoval Dadka v Cikkek - Články · 24/6/2015 22:20:00
„Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele.”
Antoine de Saint - Exupéry
Gyermekkoromban nagyon sokat töprengtem azon, hogy van-e egyáltalán értelme szeretni?! Hisz az emberek jönnek, mennek… csak ritkán maradnak. Anyukám persze segíteni akart rendet rakni ebben, így metaforákba burkolta a szeretet fontosságát. Sajnos önmagában a tény, hogy Ő még csak nem is ismerhette a saját édesanyját, megcáfolta a szavak hitelességét. Nem voltam én buta gyerek. Így aztán egyszer, talán tíz éves lehettem, leültetett anyukám az ölébe és átadott egy ajándékcsomagot. A szívem sajogott a boldogságtól, amikor a díszpapírból, egy mesekönyv, és egy díszdobozka kandikált ki.
- „A Kis Herceg”, mondtam mosolyogva. „És ez a díszdoboz?”
- „Az arra szolgál Életem, hogy belerakhasd a legkedvesebb emlékeidet, s ha netán valaha kételkednél abban, hogy érdemes-e szeretni, elég, ha előveszed és kinyitod. Ez a dobozka mindig elő fogja idézni a gyermekkorod illatát még akkor is, ha már rég felnőtt leszel és segít majd a saját gyermekeidnek elmagyarázni, hogy mindig van, aki átlép, aki letapos, és aki szépen csendben, vagy lármát csapva elsétál melletted. És van, aki marad”…
Az évek nagyon gyorsan elszálltak s a dobozka egyre több emlék otthona lett. Csoki papír, fénykép, szalvéta, hajtincs, mozijegy… Húszévesen lezártam s megfogadtam, már csak akkor térek vissza hozzá, ha újra felmerülnek bennem a kételyek. Persze egy idő után, ahogy magával ragadott a nagybetűs Élet örvénye, szégyen - nem szégyen, megfeledkeztem róla.
Majd a jó múltkor a gyermekkori barátnőm Ella, emlékeztetett.
S ha hiszitek, ha nem, minden Gigivel kezdődött.
Gigi egy csodálatos, jóindulatú, jól nevelt, életvidám, értelmes, céltudatos kislány. Tudja, mi az önfegyelem. Az értékrendje hamisíthatatlan. Amióta ismerem, valahogy sokkal kerekebb a Világ és több napfény, több vidámság van benne. Ért a kislányom nyelvén, ugyanakkor a felnőttek világában is magabiztosan mozog. Ő az a típusú ember, aki ha kell, a jéghátán is megél majd. Nagyon megszerettem. Mindig van mit mesélnie, mert élmények közt lavírozva kisebb – nagyobb célok elérésére szenteli az idejét. Ha nem táncol, akkor énekel, ha nem énekel, akkor íjászkodig, ha nem íjászkodig, akkor rajzol… például nekem.
Egyszer a békákról kezdtünk beszélgetni Gigivel s az érdektelennek tűnő téma végül vihogásba torkolt. Visszarepültem az időbe. Na jóóó, sosem volt béka – puszi, ez tény, mert a királyfikba nem igazán hittem, de azért jutalomból, hogy az utunkat keresztezték, én és a gyermekkori barátnőm Ella folyton megcsiklandoztuk a talpukat. Istenem, hány évvel ezelőtt volt?! Egy picivel idősebbek voltunk Giginél. Felébredt bennem a gyermek s előtörtek a csodálatosabbnál – csodálatosabb emlékek. Este felhívtam Ellát, hogy eldicsekedjem neki, sok mindenre visszaemlékeztünk, no nááá, hogy nem bírtuk abbahagyni a kacajt. Mivel Ella kreativitása határtalan, megemlítettem neki, hogy Gigi meglepi rajzot készít nekem, nem tudna-e kitalálni valami egyedi ajándékot, amellyel meghálálhatnám? Persze, hogy tudott… díszdobozka. Elkészíti, s rögvest küldeni fogja.
Díszdobozka??? De jó, olyan van nekem is. Istenem, milyen rég láttam már.
Alig vártam a másnap délutánt, hogy birtokomba kerüljön a saját dobozkám. Anyukámnál volt. Második szekrény, negyedik polc fentről… igen ott, a bal sarkában. Remegő kézzel felnyitottam. A szobát elárasztotta a gyermekkorom illata. Kicsordult a könnyem is. Sorba szedegettem ki a feledésbe merülő tárgyakat. Az első parfümöm kupakja, Jéééé, egy Boci csoki, vagyis csak a papírja… igen, Egerben majszoltam a főtéren. Belépők, mozijegyek, az első verseim (bugyuta kis próbálkozások) és az a rengeteg kép (rólam és Elláról)… milyen érdekes, valakinek ez semmit nem mond, számomra meg egy gyönyörűséges élettörténet. Csodálatos érzés volt visszaemlékezni.
Nem tudom, hogy Gigi fogja-e olvasni eme rövid beszámolót. Kezeimben tartom az Ő dobozkáját, szomorúan fordigatom, ide – oda, gyönyörű gyártmány. Nem holmiféle kínai kejli. Raktam bele neki néhány fényképet is, de még nincs elegendő vitézség bennem, hogy átadjam. Pedig nála kéne, hogy legyen. Az Övé. Ki dönti el, hogy nem?!
Ő olyan vidáman adta át nekem azt a csodaszép rajzot. Megölelt, rá mosolygott a kislányomra és azt mondta: „Nemsokára újra jövök!”
„Úgy legyen”, gondoltam magamban s nagyot nyeltem. Mert a felnőtteknek mindig van (számukra) megfelelő érvük arra, hogy most mit, miért, nem. Torkomban ott a gubanc, talán a hangom is elcsuklik kissé, akkor is ki kell, hogy mondjam! Nem szeretem a felnőtteket! :D :D :D Azért se!!! Az a baj, hogy sokszor nem bírom végigkövetni őket. Sokszor már nem is akarom. Na meg ugye az idő múlása. Igen, tudom… én is felnőttem, nem kell emlékeztetnetek, de valahogy mégis mindent egyszerűbbnek látok. A Kis Herceg mögé bújva, suttogva olvasom: „A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.” Most én is nagyon szívesen belemagyaráznék valakinek az arcába, de ahhoz fel kellene hozzá nőnöm. Nulla akarat bennem! Nekem nincsenek megfelelő érveim arra, miért jó barátkozni velem, mert ezek a dolgok nálam spontán történnek.
Egy szó, mint száz, most már az én dobozkámban is van fénykép Gigiről, az, amelyiken magához öleli a kislányomat. S ha majd a kislányom megnő és megkérdezi, hogy van-e egyáltalán értelme szeretni?! Csak felnyitom a dobozkám fedelét és azt mondom: „Igen Életem, van!”
- „Akkor is, ha elhagynak?”
- „Akkor is!”
Kategórie