Még nem ültem le kávézni a Sorssal... - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa
Hlavná ponuka:
Még nem ültem le kávézni a Sorssal...
Publikoval Dadka v Cikkek - Články · 8/12/2014 22:59:00
Még nem ültem le kávézni a Sorssal pedig beszélnünk kellene. Illene megköszönnöm a csodaszép, egészséges kislányomat, illene megköszönnöm mindkettőnk Életét. Mert Ő érkezett és én maradhattam. Pedig ez nem volt annyira nyilvánvaló. Ez nem volt annyira természetes, mint a felkelő nap vagy az éjben ragyogó csillagok. Egyáltalán nem…
Azt hiszem, forralok vizet, kiteszem a cukrot az asztalra, újra megigazítom a függönyt, megemelem a csészét… hátha ilyen apró, mindennapos dolgokban rejtőzik az a Csoda, amely időben kitaszította belőlem a félelmet. Érzem, itt van, tőlünk nem messze. Talán azért mert felnőttem, számomra láthatatlanná, foghatatlanná vált, de amikor a kislányom mögém néz és mosolyog, nem felejtem köszönteni s megkérni: „Vigyázz rá.”
Még nem ültem le kávézni a Sorssal pedig egy új fejezett nyílt az Életemben. Nem tudom felidézni volt-e átmenet a reményvesztett csalódottság és a határtalan boldogság között?! Stagnáltam-e valaha és mit érezhettem közben?! Volt-e olyan, hogy nem fájt?
Emlékszem, hogy neki dőlve a kemény iskolai padnak, versekkel a kezemben, súgva, titokban könnyet ejtve készültem az osztályommal… Anyák napjára. Akkor tudtam meg, hogy nálam ez nem működhet füttyszóra, se csettintésre. Bár a kisdiákjaim nem egyszer szólítottak tévedésből - „véletlenül” anyának, ez akkor is kemény pofon volt az Élettől. Tudom, mert nem egy könnycsepp indult általam önálló útjára az orvosi rendelőben. Lassan már oda is haza jártam. Évek sora hosszát próbálom most besűríteni, egy pár mondatba… sikertelenül. De megfogadtam, nem fogok litániákat írni arról, mennyire állni kellet a sarat. Megérte, csak ennyit mondhatok…
Bár nem szerettem, amikor az embertársaim kérdőre vontak. „Hát miért nincs még baba?” Legszívesebben visszaordítottam volna a pont rám süket fülekbe… „Nem fura, hogy rólam van szó, és én is folyton ezt kérdezem önmagamtól?” Ilyenkor mosolyogni kell, azt mondják a bölcsek… de én ilyenkor nem szerettem mosolyogni és magyarázkodni sem. Hamar bele lehet fáradni a felesleges mosolygós magyarázkodásba. Elég sok ember különleges „szociális érzékkel” rendelkezik, gondolták… nincs, mert nem akarok. Én meg azt mondtam: „Így van”! Mert tényleg sosem akartam… „csak” annyira, de annyira szerettem volna…
…És Ő megérkezett.
Még nem ültem le kávézni a Sorssal, pedig illene megköszönni, hogy éjjel, amikor a kiságy felé fordulok és átnyúlok csendben, észrevétlenül, hogy megsimíthassam a kislányom arcát, érzem szívvel – lélekkel Istenem, én anya lettem.
S hogy mi van a kulisszák mögött? A tudat, hogy ebben az életben már talán sosem lesz feszes hasam, se fenekem, mi több tele vagyok terhességi csíkokkal. De tudjátok… csodálatos érzés, amikor számolgatom őket, remélem, megmaradnak… örök emlékként, hogy érdemes hinni a csodákban.
Szívből köszönöm mindenkinek, aki drukkolt értünk!
Kategórie