Az én példaképem. - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

„A vidámságnak megvan az ereje ahhoz, hogy a félelem, a sértettség, a harag, a frusztráltság, a csalódottság, a depresszió, a bűntudat és a meg nem felelés érzéseit kiűzze az életedből. Azon a napon éred el a vidámságot, amikor rájössz, hogy mindegy mi történik körülötted, akkor sem lesz jobb semmi, ha nem vagy jókedvű.”
Anthony Robbins

Van – e példaképem?
Igen, van! Erős, bátor, megtörhetetlen lélek! Egy 99 éves néni személyében lakozik. Számtalanszor elképzeltem, hogy létezik egy ilyen ember, akinek őszintén elmondhatnám, hogy én „pont ugyan ilyen batyuval” indultam el valaha az úton, sajnos ma már a bokájáig sem érhetek.  
Gerle Györgyné, Irén néni eltemette férjét és az egyetlen fiúgyermekét, az életfilozófiájában mégis az öröm a kiegyensúlyozottság és a vidámság helyezkedik előtérbe. „Tavaly még uszodabérlete volt. Magának süt kenyeret, befőz, családját vasárnapi ebéddel várja, és boldog, hogy nem szorul segítségre. Azt mondja, nem büszke arra, hogy ő ilyen, szerinte ez adottság."  (Budai Polgár, Hír 24, Nemzeti Audiovizuális Archívum)
Hallgatom, ahogy beszél, nézem, ahogy gesztikulál és bele sem merek gondolni, hogy kis híján kimaradt az életemből. Már majdnem elkanyarodtam a kereszteződésnél, majdnem letiltottam a csodákat. Gondoltam a néni meghalni kíván a sok felgyülemlett sorscsapás végett. Nem mintha mások meghalni akarásával lenne bajom… azzal van bajom, ahogy az állítólagos szeretteiket pusztítják. Azzal a zsarnoksággal van bajom, amely meghúzódik a „színtiszta szeretetük" mögött. S hogy kicsit sem fáj nekik, amikor kimerik mondani: „Ha bajom esik, az csak te miattad lesz!” Lehet ezt tűrni, rutinszerűen jó akaratból, de nem lehet megúszni lelki sérülés nélkül. Az ember letargikussá válik, elfogy a türelme és az életkedve. A környezete jobb esetben önfeláldozóvá avassa, hol - ott egy kis idő múltán pont ugyan olyan diktátor lesz belőle, mint amilyen elől a kezdetektől fogva menekült. (Ha máshogy nem akkor gondolatban és lélekben)  
Hallgatom a nénit és közben potyognak a könnyeim. Őszintén dühös vagyok magamra. Nem azért mert „tíz kör után” sem futottam célba, hanem azért mert elég sok ideig próbálkoztam ott, ahol már előre „halálra” ítélték minden egyes igyekezetemet. Magyarán mondva próbáltam megfelelni ott, ahol sosem számítottam igazán. S ha netán úgy gondolnátok, hogy ettől már nincs rosszabb, sajnálattal közlöm, ki kell, hogy ábrándítsalak. Ugyanis még az is megesett velem, hogy sokszor olyanokra néztem fel, akik szinte mindenben csak a problémát keresték miközben „odakint” a békét és az összetartást deklarálták. Tetszeni akartam, méghozzá olyanoknak, akiknek egy idő után az égvilágon senki nem felelt meg, de gondoltam majd én bebizonyítom, hogy mindez másképp is lehetne.

Becsaptam önmagam, mert azt hittem, hogy majd attól leszek önzetlen, ha pont úgy látom a világot, mint ők.  Azt hittem, hogy a szeretet abban nyilvánul meg, ha én is észreveszem végre milyen szar a világ és milyen gonoszok az emberek. Volt, akitől szívesen megkérdeztem volna: „Ha egy kanál vízben megfojtanád, könyörgöm, miért nyalod ennyire a fenekét? Ebben mi az önzetlen?” Sajnos nem volt bátorságom hozzá, mert az ember legyen inkább jó nevelt, mint őszinte, ugye?! Míg nem egyszer csak azt vettem észre, hogy „én is csak” ülök, mosolyogva bólogatok egy olyan ember szavaira, akit a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék, s közben azon töröm az agyam, hogy milyen veszélyes biológia fegyver lehetne belőle, ha kiállna szónokolni a stégre. Nem szeret s a nézetei végett én sem kedvelem, mégis a bontón úgy kívánja, hogy értetlenül vigyorogjunk egymásra. Nem vele van bajom, hanem saját magammal, mert tudom, hogy én megkímélhetném önmagunkat ettől a színjátéktól, ha felállnék és megkérdezném, mi a fenét akar tőlem?! Ő nem tenne ilyet, mert olyan „jószívű” lett hirtelen… hogy közben mindenki jóval kevesebb nála, aki nem képes felérni a vágyaihoz azt komolyan csak akkor hangsúlyoztassa, amikor felülnézetből kommunikál. Hisz ő „valaki”… el ne felejtsem. Hányinger a köbön! Bárcsak irigy lennék, ez még megmenthetne…
Sokat tanultam ebből, de úgy érzem, már nem szeretnék. Nincs se erőm, se akaratom hozzá. Sőt felesleges éveim se, hogy elviseljem az ilyent. Számára üres a hűtőm, az asztalom, sőt még a virágos kertem is, ne kelljen fintorognia feleslegesen. Nálam nem harcolt ki se fenéktörlést, se svédasztalt. Mindez megadatik neki máshol… ahol csupa - csupa „őszinte szeretettel” és „megértéssel” fogadják. Ámen!
Én csak hallgatom milyen szar mindenki, a régi barátok és a „régi világ” is milyen szar… persze ő nem, mert ő elért valamit. Adok inni a szar vizemből, ki ne száradjon s közben fejet hajtok. Már majdnem a térdemig ér, aztán három napig pihenem ki a traumát. Hazudok… egy hét is kell! Én hülye már megint nem mondtam ki: „Bár még feljebb emelkedne az egód, oda, ahonnan már soha többé nem látsz le rám. A legjobbat s a legtöbbet kívánom abból, amit magadnak szeretnél! Nem, én nem akarok mindenkit szarba nézni, köszönöm. Legyen tiéd az, amit kiharcoltál önmagadnak én őszintén beérem annyival, ha az Élet mentesíteni fog tőled. Nem azért mert rossz vagy, hanem azért mert én nem vagyok elég jó neked. Még az elért sikereimre sem vagyok annyira büszke, mint arra, hogy nem akarom megütni a léceid! Mondhatnád, felszínes lettem… legalább annyira, mint a „szívből jövő ” mosolyod.”
Nekem szép az ég, a kövek, az utak. Igaz, valaha még szebbnek és egyszerűbbnek láttam mindent. Ez egy adottság volt, de valamiért elveszett. Vagy csak én vesztem el önmagamban. Visszagondolok Irénke nénire s egy kósza emlékkép rajzolódik ki előttem. Olyan, mintha nem velem történt volna meg, mintha nem a saját múltam része lenne. Állok az állomáson, várom a vonatom, magam sem tudom, merre visz. Mielőtt felszállnék, körbenézek s tudom semmi nem olyan, mint egykoron megálmodtam. Ne értsetek félre, sosem kellet pompa, vagy csillivilli gazdagság. Bizonytalan voltam és biztos pillérekre éheztem. Olyan barátokat kerestem, akik nem azzal fognak foglalkozni, hogy az égbe ronthattam el mindent egyedül annyira, hogy büntetésből soha többé nem szerethetnek?! Márpedig itt szinte mindenki annyira…de annyira önzetlen.  
Sajnálom, de én nem hiszek abban az önzetlenségben, amely mások fájdalmára alapoz. Vigyorog a politikus a kórházi ágy mellet. „Szavazzatok rám, és én fizetem a kórházi kezelést… kinek is? Hogy is hívják ezt a kisfiút?” Nem tudja, itt már csak a szülők keseregnek. „Az én gyermekemen miért nem segített? Én is rá szavaztam!” Megvan a válasz! Mindenkin segíteni nem lehet. Talán ha az életkivitel felett törné az agyát, talán ha betiltaná a romlott sertéshús felvásárlását, a levegő szennyezését a víz mérgezését, talán ha azoknak fizettetne legmagasabb munkabért, akik két kézzel dolgoznak… talán ha az alapoktól kezdené, nem lenne kit megmenteni és bekövetkezne a karrier – halál. Igaz… akkor nem keresnék őt az emberek, nagy valószínűséggel nem is tudnának róla. Még nagyobb valószínűséggel kint dolgozna a terepen, s nem lenne ideje kandidálni.  Olyan lenne, mint Isten káprázata, akit még soha senki nem látott mégis vakon hisz benne.
Nálam az önzetlenség jelképe legfőbbképpen az élni akarás, illetve mindazok élni akarása, akikkel elhitették, hogy már nem tudnak teremteni az életben új csodát.
Hallgatom a nénit és szégyellem, hogy valaha oly könnyen feladtam azt, amiben hinni akartam. Szégyellem, hogy minden áron tartozni akartam valahová és ezért feladtam önmagamból azt, ami valaha éltetett. A természetes vidámságot…
Önhibámból csapbába estem. Nem arra a „tíz” emberre alapoztam, aki mindvégig őszintén „ott állt mellettem”. Ellenkezőleg, azért kapartam, hogy megfeleljek annak az „egyetlen egy „jó” barátnak” aki úgysem nézett soha semmiben. Fütyült én meg táncoltam, mert azt hittem, ha elveszek, lámpással nézi át a legsötétebb vermeket… s ha nem is érek neki annyit, majd a szép emlékek éltetik. Milyen lesújtó és szánalmas!
Új emlékképet látok magam előtt. Ülök egy elhagyatott presszóban, látszólag megvan mindenem, a könnyeim mégis megalíthatatlanul potyognak. A világ szürke és közömbös, nem tudok már hinni, remélni, sőt szeretni se…
Minek? Kinek? Nekem úgy is jó, ha a végén elküldőnek, vagy csak bejelentik, hogy értem úgysem kár. Nem tettem földrendítő dolgokat, az igaz… de a legjobb tudásom szerint próbáltam alkalmazkodni s lenni az, akit látni akartak bennem. Talán a látszólagos béke kedvéért vagy csak azért, hogy igazán szeressenek… aztán egyszer nem sikerül és minden összedől. Rájövök, hogy nekem nem lehet rossz napom. Nekem mindig vigyorogni kell. Elfáradtam! Erőt veszek magamon, sajnos újra elbukok. Harmadszor már meg se próbálom, mert akkor már tudom, hogy nem is voltam annyira fontos, mint amennyire én hittem. Sőt! Ez az igazán szomorú, eltévedt énem nem kell már senkinek. Pláne nem annak, aki az úgymond „igazi jóság” jelképe.   
Sajnálom önmagam mérhetetlenül. Már épp ideje, hogy kihozzák a kávét, flegmán rá nézek, aztán felé hajolok, jól látom-e a kirajzolódó szívet?! Fáradtan pislogok, már a könnyeim is elfogytak. Elkavarom a kávét, olvadjon el a cukor, tűnjön el a habja.
Takarodj Világ! Szeresd azokat, ni… az önjelölt „jószívűeket"… ők majd megmentenek téged a hamisítatlan „őszinteségükkel". Meg azzal a rengeteg „önzetlen jó – akarással"! Ők majd mesélnek neked a „szeretetről" ne félj! Nyerd meg őket sorjában. Tűnj magadnak, őket keresd! Én megtörtem és nem hiszek már semmiben.


De a Világ nem mozdult, egy lépést sem mellőlem s a szív újra kirajzolódott! Másnap felhő formájában láttam, harmadnap vízcsepp jelmezt vett fel… negyedik nap, hm… most éveket kéne felosztanom napokra és úgy sorolni, azt hiszem.
A lényeg, hogy minden erőmmel kapartam kifelé a veremből és észrevettem, hogy én hibáztam. Megfeledkeztem önmagamról. Arról, hogy milyen voltam, és miben hittem valaha.
Eltelt pár év azóta, mondhatjuk úgy is, hogy minden egy kávéval kezdődött…

a képre klikkelve megnézhetitek a bővített képgalériát

...és egy felismeréssel, hogy az igazi nem vész el, csak átalakul…a többi meg jobb, ha a maga útján halad. A szegénységi bizonyítványt nem akkor osztogassák, ha valamiben hibázunk…
Légy erős és soha ne kívánd másnak azt, amit magadnak sem kívánnál, ez a titka mindennek.
A szeretnek volt annyi ereje, hogy őszintén magához dédelgessen s ebben azóta is részem van. Minden egyes pillanatát a szívemmel élem meg. S bár meglehet, hogy „nem leszek teljesen kész” ebben az életben, egy percig se féltsetek. Tudom mi a mosoly, ölelés és a boldogság. S ami a legfontosabb… érzem, hogy szeret s érzem, hogy szeretem. Elkanyarodtam egy kicsit… elnézést, de jól esett!

Hallgatom a nénit és tudom Ő maga az Élet egyik legcsodálatosabb megnyilvánulása. Szeretném minél több emberben felismerni Őt, ennél nagyobb lelki fejlődésre nem igazán vágyom. Nekem éreznem kell, hogy a Világ élni szeretne s nem belehalni minden egyes kudarcba. Talán túl sokat kérek?! Akkor olvassátok sok szeretettel, hogyan nyilvánul meg az Élet egy igazán önzetlen ember szívében. Csak egy pár mondat ereéig szeretném bemutatni egy igazi harcos lelkierejét, melynek köszönhetően nyilván azért képes ennyire önzetlenül szeretni az Életet, mert hamisíthatatlan örömöt okoz neki.
Ezáltal valamiért úgy érzem mintha egy kicsit engem is szeretne:)) és téged… téged… és téged is!
Remélem, általa mindenki elgondolkodik a saját önzetlensége felett. Sőt őszintén magába néz, nem vetette-e el a sulykot, amikor mások előtt önzetlennek merte nevezni önmagát. Mindenkinek van az életben egy bizonyos sorsa, átél vidámságot, s nehézséget egyaránt. Van, aki nem attól marad fényben, hogy folyton felszámlálja mennyit tett másokért. A többit meg Irénke néni úgyis elmondja.

Irénke néni:

„Sok nehézség volt az életemben, de akkor is találtam némi vigaszt. Szóval a vigaszt kell keresni! Ilyen természetű vagyok, ez egy kiváltságos helyzet, nem tudom mivel érdemeltem ki!"

„Én azt hiszem, hogy majdnem minden fizikai betegségnek van valami pszichés háttere is, és én, ez egy adottság, eléggé kiegyensúlyozott vagyok lelkileg. Képes vagyok eléggé háttérbe szorítani a rosszat, ami az életemben történik, és nem hagyom feljönni, mert tudok örülni a jónak, ezáltal mindig derűs vagyok, és ez tart fizikailag is ilyen állapotban."

„Amikor kiderült, hogy nem lehet gyermekem, nagyon kétségbeestem, ezért óvodai munkát kerestem magamnak, hogy mindig gyermekek közt lehessek. Nem sokára várandós lettem. Ez volt életem legnagyobb öröme.”

„A férjemmel annyira összestimmeltünk mindvégig, hogy soha nem volt olyan, hogy komolyan haragudtunk volna egymásra. Mi nagyon hasonlóan gondolkodtunk. Amikor kiderült róla, hogy agydaganata van, teljes összhangban és szeretetben töltöttük el azt az utolsó három hónapot. Egyszer elesett és én nem tudtam felemelni. Telefonáltam a fiamnak s mire ő izgatottan ideért, rágurítottam a férjemet egy pokrócra, én mellé feküdtem, és ott ketten egymást átölelve beszélgettünk. Amikor a fiam megjött, meg volt lepődve. Azt hitte, hogy baj van, s olyan idilli állapotban talált bennünket, hogy szinte örült neki.  Úgyhogy nekem ezek az utolsó, tulajdonképpen keserves hónapok nagyon szép emlékek. Akkor elővettem a régi leveleinket, felolvastam a kedvenc verseit és egyik óra szebb volt mint a másik. Tulajdonképpen újra végig éltük az alatt a három hónap alatt az egész közös életünket. Amikor meghalt nem voltam szomorú, mert úgy éreztem, hogy én egy ajándékot kaptam azáltal, hogy vele lehettem – ezért nem szabad most sírnom, ellenkezőleg! Örülnöm kell, hogy, az élet így megajándékozott.”
„Sajnos nagyon lassú lettem és borzasztó sok idő kell mindenhez, úgyhogy az a baj, hogy túl rövidek a napok, mert nem jutok el sok mindenhez, amit szeretnék csinálni."
„Ha elhagyom magam és hagyom, hogy más kiszolgáljon akkor vége! Addig, amíg élek, addig vagyok, és azt nevezem Életnek! Vegetálni nem szeretnék. Amíg élek, addig élni szeretnék!"

Nos??? Mit szóltok hozzá?
…Ha jó emlékszem, egykor szívekről meséltem nektek…
Egy párat most megmutatnék. Attól a naptól, ahogy kihozták nekem a kávét, mindennap látok legalább egyet… hol kő, hol felhő, hol tócsa, hol étel formájában.  És ez jó a szívemnek, mert eszembe juttassa, mennyire hiányzik az, aki valaha voltam, s akit azért adtam fel, hogy azok is szeressenek, akik olyanok, mint amilyen én sosem szerettem volna lenni.
Odalent a verem legalján annak a „rossznak” az arcát láthattam, amely kis híján örök vakságra ítélt csak azért, hogy ne essen komoly bántódásom, amikor a kezem az önjelölt jóság felé nyújtottam. Mert azokból, akik a legjobbnak és legönzetlenebbek ítélték, illetve ítéltették önmagukat, egyetlen egy sem segített. Épp ezért én nem kívánkozom belépni abba a mennyországba, amelyben ilyen jóság és önzetlenség alapján boldogan élhetnek a báránybőrbe bújt farkasok. Soha nem lennék jobb mellettük, csak jóval boldogtalanabb…  

Utolsó szójogán:

Hozzád szeretnék szólni, remélem, egyszer, ha eljön az ideje, olvasod majd. (Talán addig százan, vagy akár ezren is önmagukra ismernek) Hibáztál, amikor szeretni próbáltad az embereket és a Világot. Hibáztál pont úgy, mint én, és sokan mások ebben az életben. Mi a különbség? Talán csak annyi, hogy Te beismerted és bátran vállalni merted. Azt mondtad már nincs mit veszítened…
Hallottam, ahogy mondod: „Én nem vagyok jó ember" és halottam, ahogy mások mondják: „Jószívű vagyok, akin kell, segítek. Önzetlenül szeretem az embertársaimat, kezet és vigaszt nyújtok egyaránt.” Mi a különbség? Talán csak annyi, hogy Te igazán ott voltál a bajban. Ők nem! ( Persze attól még nem rossz emberek )
Ha én lennék a Messiás, azt mondanám: „Még ma velem leszel a paradicsomban!"
Nos, nem úgy alakult:)) Egyszerű esendő ember vagyok, aki megtapasztalta általad az igazi alázatot az Élettel szemben. Meghálálni nem tudom, de amíg élek emlékezni fogok erre.
Jut eszembe, Irénke néni déd mamámra emlékeztet. Amikor visszatekintek a múltba, látom, ahogy ül a kis sámliján s nekidőlve a cserépkályhának gyermekdalokat énekel nekem. Sok mindent átélt, jót és rosszat egyaránt. Nyert, vesztet, elesett, felállt, rombolt, építet, eltemette egy pár szerettét és új életeknek örvendezett… mint bárki más ezen a bolygón, de még nyolcvanon túl is szerette az életet.
Nyerek, veszítek, elesek, felállok, rombolok, építek, eltemettem egy pár szerettemet, közben új életeknek örvendezek… mint bárki más ezen a bolygón, de a dalos szívét és a mosolyát soha nem felejtem el. Ő szeretet élni, mindvégig ünnepelte az életet s mi ezáltal igazán szerettünk élni mellette.

Na jó, nem lazsálunk! Keressetek szíveket:)))