A 150 toll - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

„Aki önmagát feladja, sohasem szabadul meg attól, aki mindezt látja."
Hamvas Béla

Ma úgy döntöttem szép leszek… sőt mi több, egy kicsit túl szép. No ná, hogy ez ünnepélyes hangulatot váltott ki belőlem. Ezért nekiindultam kritikus szemmel áttúrni a gardróbot. Vettem elő csodaszép nadrágot, csodaszép blúzt, csodaszép mellényt. Kotortam hozzá ünnepélyes félcipőt. A hajamat felcsavartam, kifújtam és beton keményre lelakoztam. A szempillámra vízálló spirált tettem, a számra szamócás szájfényt (bueeee), de miután a kompletizált sminkem Marilyn Manson-osra sikeredett, szíveskedtem letörülni még mielőtt a társadalom teljesen kirekesztene. Így lettem majdnem valódi nő… komolyan.

Megmutattam volna a nagyközönségnek is, „sajnos” indulás előtt kiderült, hogy vissza kell csinálnom önmagam amolyan szürke, átlagos, nem oly könnyen észlelhető (attól még roppant bájos és szerény) vakolatlan állampolgárrá. Ugyanis egy ilyen női szépséghez szépítő kellékek kellenek. Egy sportos hátizsák illetve holmiféle jött - ment nejlontáska nem szépítő kellék! A szép ruhához, szép cipőhöz, szép mosolyhoz szép ridikül kell. Én meg olyat nem hordok. Óóóó ne gondoljátok, hogy az én életemből teljesen kimaradt a nőiesség. Nagyon is meg lennétek lepődve! Csak ugye amikor életem második, vagy harmadik útelágazásához értem, eszembe jutott a gyermekkori vágyam. Mégpedig, hogy én sosem szerettem volna a megfelelni akarás rabságában élni. Számomra ez egy olyan visszafordíthatatlan elfuserált mókus kerék melyben egy valaki divatot diktál a többiek meg majmolnak. Nem, rám nem lehetett Hello Kitty-s pólót húzni. Aranyos cica meg minden, szája nincs, nem mosolyog, nem beszél. Nem tudjuk boldog-e vagy boldogtalan?! Maslija van, rózsaszínnek rózsaszín… nekem mégis a holdnak vonító farkasok sokkal jobban tetszenek.
Egy biztos, engem nem a magazinok lapozása hozott lázba. Sőt, ha ilyennel kellet volna foglalkoznom én nagyon hamar kiégtem volna. Persze ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem adok magamra, illetve hogy kócos hajjal járom a várost.  Ez azt jelenti, hogy a lelkem csarnokát nem szándékozom feladni olyas valamiért ami rám van aggasztva, de korántsem rólam szól. Tudjátok, ahány ember annyi ízlés, és ez nagyon megosztó.
Hogy ne kelljen mindvégig fejet csóválnotok, elárulom, hogy jártam, ám bálozni valaha. Ezért nekem is van amolyan Kinder tojásba való meglepetés ridikül. Igen, igen… pont olyan, amely mindenhová elfér, de belepakolni lehetetlen. Nem fogjátok elhinni, de az öltözékemhez épp ez illet volna. Magamhoz mértem, meg – meg fordítgattam. Hirtelen nagyon sikk lettem. Mégis minden itt bukott! Olyan profil készült kialakulni, amely tükrön, szájfényen és mini értelmező szótáron kívül aligha hordana valami egyebet magával. Már a kijárati ajtó felé tartottam, amikor bevillant a gyakori kérdések egyike: Akarom-e ezt egyáltalán? Szép haj, szép ruha, szép cipő és még szebb ridikül. A belső szoftverem mégis hibát jelzett. Az, ami engem igazán jelképezhetne, már nem fér bele a képbe. (Pontosabban a ridikülbe) Akkor valójában miről szól ez az egész? Ránéztem a százötven különböző tollra, amit ugye mindig magammal hordok annak esetén, ha útközben száznegyvenkilenc megsérülne, elveszne, vagy csak kifogyna a tintából… Otthon hagyni azt, ami szárnyalásra késztet? Nem – nem! Próbáltam volna begyömöszölni a ridikülbe gondolkodva közben úgy, mint pár száz darab Béla Rátótról. Mert ugye néha összejön. Néha nem ismeri fel a káposzta a kecskét. Gondoltam, ha már egy szájfény belefér, százötven toll miért ne férne? Nos, ez nem erről szólt. Így került rám vissza a farmernadrág, a lezser póló a vízálló lábbeli és a sportos hátitáska. Így lettem pont ugyan olyan, mint amilyennek ismertek már, mint amilyennek nap mint nap megszokásból köszöntök gondolván ez a nő ma sem ünnepélyes. De a lényeg el nem vész…
A százötven toll velem volt! :D