Egy szomorú szökőkút története. - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Egy szomorú szökőkút története

„Olykor nem tudunk mit kezdeni a szégyenünkkel
és ezt hamis büszkeséggel próbáljuk leplezni"
(Ismeretlen szerző)

Ma már nem érzem otthonomnak azt, amit ti emberek főtérnek neveztek. A szépségem, a méltóságom a büszkeségem oda lett, így hát földbe gyökerezve várom az utolsó kegyelemdöfést.  Ne örüljetek, nem fogtok látni megbánó könnyeket.
Nem tudom észrevettétek-e, de ahhoz képest, hogy nem produkálok számotokra semmiféle hasznot, négy oroszlán (fej) jelképez. Oroszlán!

Se lajhár, se panda, se más lusta állat. Érthető? Ha önműködő lennék, utolsó erőmből köpnék egyet, de mit tehet egyedül egy kiszáradt szökőkút? A lelki füleimmel hallom, ahogy harsogjátok: „Légy hű a nevedhez, szökj meg!” Könnyű azt mondani…
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire elkeseredett leszek. Az elején ugyebár pompáztam, volt, aki giccsesnek nevezett, volt, aki messziről elkerült…
A menyasszonyok mégis engem támasztottak, mellettem frissültek fel, velem együtt készítettek családi fotót életük legszebbik napján.
Persze a primitív alsóbbrendűség már aznap kimutatkozott, amikor a helyemre raktak. Holmiféle madarak és bogarak leptek el este. Gondoltam megcsodálni jönnek, annál inkább meglepetésként ért, hogy simogatás és dédelgetés helyet próbálnak kilökni a helyemről. A legemlékezetesebb az a kis fekete mitugrász ormányos bogár volt. Sosem röhögtem még akkorát, mint amikor ő felsóhajtva elém állt. Nagyon bátor harcos volt. Tudta, hogy egy könnycseppnyi fröccsentés számára végzetes árvizet jelenthet, mégis ott állt rendületlenül fejet csóválva felettem. Szívélyes fogadtatás helyet kaptam ám hideget – meleget.
- Képes vagy felfogni mekkora kárt okoztál? – kérdezte dühöngve.
- Ki a nyavalya vagy te, hogy engem oktatsz a felgyülemlett károkról? – vihogva visszakérdeztem.
- Hármat találhatsz!
- Bolha?
- Nem!
- Hangya?
- Neeeem!
- Elefánt?
- Hülye! Még az alapfokú műveltséged sincs meg.
- Fő, hogy neked megvan. Köszönés helyet egyből letámadni… az bizonyára a műveltség tetőfoka.   
Nem tudom, hogy csak én láttam – e vörösnek az egyébként fekete fejét, mindenesetre szórakoztató volt, ahogy előre lépett.
- Én vagyok a keményfa szú! Ezt mindenki tudja! – belém rúgott a térdes bunkó csápjával.
Fél füllel hallottam, ahogy a többi apróbogár felnevet, mára már nem kérdéses miért választottak egy ilyen szóvivőt, hisz tudjuk a túléléshez fontos a jókedv és a nevetés. Nekem több idő kellet ahhoz, hogy magamhoz térjek, azt hittem, hogy már soha nem fogom tudni abbahagyni a felhőtlen vihogást.
- Nem inkább szőrös fa szú?

- Barom!
- Na idefigyelj tökös gyerek, nekem erre nincs időm. Holnap reggel jönnek megcsodálni az emberek, adnom kell a formámat. Könyörgöm, kímélj meg az ilyenfajta jelenetektől, menj szépen haza.
- Mennék én szívesen, de miattad hűlt helye lett a hazámnak. – mondta összeszorított ököllel.
- Ezt hogy érted?
- Pontosan úgy, ahogy hallod! Feltúrták miattad a főteret. Többek közt azt a fát is elpusztították, amely élelmet és biztonságos otthont nyújtott nekem.
- Sajnálom, de engem az ilyen nem hat meg, és mivel kezd elfogyni a türelmem, jó lenne, ha vitorlát bontanál kemény-faszú!
- Nem jó a hangsúly te otrombaság! Keményfa-szúúúú!
- Nekem úgyis jó, kémény...
- Nem kémény! Keméééény…
- Akkor kemény…
- Fa-szúúúúúúúúú
- Faszúúúúúúú!
- Várjál csak szökőkút, várjál csak! Nem fogsz te ide sokáig kelleni. Ugyanis azoknak az embereknek, akik idevárnak nem volt más választásuk. A többiek meg, amíg élnek siratni fogják a fákat! Mert a fa az élet jelképe…
- Miért, a víz talán nem az?
- De az, csakhogy te nem egy frissítő forrás otthona leszel. Veled a kutya sem fog törődni egy idő után mivel nem lesz, aki karbantartson.
- Tévedsz! Majd törődik velem az, akinek az életemet köszönhetem. Ha csak egyetlen egy valaki szerette volna, hogy itt legyek, nekem már akkor is megérte! És most tünés mielőtt akaratlanul kárt teszek benned.
- Szóval téged egyáltalán nem érdekel, hogy odavesztek miattad az értékes fák?
- Nem, mivel nekem sem volt választási lehetőségem! Nem kérdeztek, csak hoztak. Szerinted nem díszelegnék szívesebben Hollywood csücskében?
- Beképzelt vagy és büszke, de meglesz még a böjtje ennek. Csak emlékezz a szavamra…

…Azóta már nem maradt másom csak az emlékezés. Az emberek legnagyobb örömére a régi szökőkút szépül. Jól is néznénk, ki ha egyikünk sem működne! Velem nem törődik senki. Csúnya vagyok és haszontalan. Nincs fa, amely eltakarna. A létezésem nem okoz senkinek örömöt. Csak az esővíz pucol, és a szél szárít. Persze közben senki nem csüszköl. Pedig mindennap összetaposnak egy páran, fociznak az előcsarnokomban… igen ott, ahol frissítő víznek kellene lennie. Én a híres szökőkút bicikli megőrző lettem. Nekem dörzsölik a sáros kerekeket, rajtam pucolják a mocskos cipőtalpakat. Bezzeg, ha valakire mérgemben rádőlnék, én lennék a rossz – o-rosz-lán.

Hát milyen élet ez?  Nekem is van lelkem, de kit érdekel? Sajnálom, nem tudom visszahozni a fákat. És még az a nagyfa szú (vagy mi a pontos neve) is lelécelt. Igaz, én zavartam el. De én komolyan azt hittem, hogy igaz barátaim lesznek s az, aki mindenáron idekívánt, törődni fog majd velem. A fenét! Egésznap nincs kihez szólnom és az emberek sem gyönyörködnek már bennem. Jó kis buli mondhatom. Szeretném tudni, ti mit éreznétek a helyemben? Ne! Ki ne mondjátok! Úgy érzem az idő elteltével megtanultam a legnehezebb leckét át is vettem Carl Gustav Jung tollából: „Gondolkodni nehéz, ezért leginkább ítélkezünk." Nyilván leesne a koronátok, ha engem is rendbe szedetnétek, és rendes fákat ültetnétek körém. Hollywood-ról álmodtam s pokolban ébredtem. Váljon ez mindazok dicsőségére, akiknek mindezt köszönhetem.  

kép - V.