Az igazi fészek. - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Úgy tűnik mintha kissé behavazódtam volna s bár az írás csodákra képes, tény és való, hogy a számítógép volt az utolsó, amit kerestem. S persze most ahogy a fejem a klaviatúrához hajtom el – elcsodálkozom…”ez a betű tényleg itt volt, nem eggyel feljebb?” Elhagytam a várost, mint Edda Blues a dalában…
Még nincs internetünk, de van saját otthonunk.(Ez a beszámoló is kanyargós utat tesz meg, amíg felkerül „a polcra”) De a lényeg el nem vész… Saját udvaron udvarolhatunk a természetnek. Forgalommentes csend része lettünk! Ez annyira melengető érzés.
Nekem több ilyenben volt részem „manapság”, bár ki gondolta volna előre, hogy az ember gyermekéből egy kósza dal hallatán, egy kedves gesztus megélése révén annyira, de annyira kitör „az ember feletti”, hogy egyszer csak azt veszi észre, ugyanúgy képes örülni az esőnek, mint a napnak. (Pláne ha a saját háztetőjén kopog)

Tetszik, ahogy DON A.MARTON GYULA megnevezi a Madárterem galéria falait…Fészek. Hisz tudjuk, a szabadság leghitelesebb jelképe egy szárnyaló madár. S mi mondjuk is: „Milyen jó neki, hogy korlátok nélkül szárnyalhat"… az igaz! De mikor megpihenni vágyik, csak visszatér az otthonába… a fészkébe.

Benkó Ákos és Zsapka Attila ámulatba ejtett! Minden egyes énekhangnál, dobütemnél, gitár akkord lefogásánál úgy moccant a szívizmom, hogy jó magam is meg – meg remegtem az örömtől. Úgy érzem, hogy igazi teremtőerő része lehettem, de mintha kiimádkoztam volna egy ilyen érzést, amely ”odabent” hívőn melegíthet a hosszú, borongós őszi napokon.

Lencsevégen Benkó Ákos lelke.
foto: Viktor

Mondjuk ekkora élményhatásra én sem számítottam. Nem akarom „kiheverni” SOHA!
…Még a ritmusszekció közti szüneteket sem, amikor Don virágcsokrokat osztogatott. Tapsoltunk szívvel – lélekkel.
Hallottam én, csak a megilletődéstől begyökereztem! „Szeretném átadni ezt a virágot egy olyan embernek, új Élet hordozójának, akit nagyon tisztelek és becsülök… fogadja el Dadka sok szeretettel."

Még szép, hogy tapsoltam a többiekkel, a legelső, ami eszembe jutott, hogy ugyan mennyi Dadka lehet ezen a csodálatos koncerten, na jóóó… legyünk csak ketten… de az a másik miért nem tapos ki? Nem akarja átvenni ezt a csodaszép virágot, vagy mi van már? Mit sem sejtve szigorúan magam mögé néztem majd a férjemre… miért bökdös?!
Anya csak egy van… ezt már pici korom óta tudom, de Dadka tuti nem! S mégis… Don oda lépett közelebb hozzám, a könnyek végett talán hármat is láttam belőle, de még ilyenkor sem nehéz felismerni az igazit! S persze a virágot nyújtva Ő is éreztette… én voltam „az a Dadka“ S ha tíz Dadka lett volna ott… akkor is én vagyok.
Micsoda felemelő érzés gyerekek. Ha a Jóisten fényképezett bizonyára beleszövi Életem filmjébe. Teljesen meghatódtam! Mi többre vágyhat egy Földi lény?! Őszinte köszönettel tartozom!

Már – már úgy festett, hogy fel vagyok készülve a meglepetésekre, ami ugye eleve badarság. S be is bizonyosodott mennyire tévedtem. Egy kedves gyermekkori barátnőm épp a költözködés közepette ért el. A régi lakcímem betonfalait még mindig ékesítette egy pár kép, köztük a legbecsesebb! A delfines.
Ezt a képet a férjecskémmel ezer kilométereken keresztül vonszoltunk magunkkal hazáig. Még önmagamat sem féltettem annyira, mint a képet, amikor repülőre szálltunk (és ő velünk szállt fel). Poggyászba került… jó messze tőlem. Tizenegy kilométeres magasságban voltunk. Hol fogjuk mi azt a képet keresgélni, ha ne adja Isten lezuhanunk? Sérülhet, szakadhat…
Na jó, mosolyt próbáltam csalni az arcotokra, közben nyugodtan  mondhatnátok: „Ez csak egy tárgy!” De ebben nagyon tévednétek! Élőben láttam, ahogyan készült „az ilyen”, nem holmiféle monoton, kiszámítható mozdulatokkal van felövezve. A művész egy lelke darabját hagyta benne. Ettől lett felbecsülhetetlen érték, persze hogy aggódni kezdtem! Egy tehetséges fiatalember készítette Görögországban, meg is kérte az árát… kipattant a szemem rendesen, de amikor a szívemig emeltem a képet azt mondtam, hogy inkább három napig nem eszek. (Meg fogtok dicsérni, mert igenis ettem és még spórolt pénzünk is maradt. Igaz ennek rovására nem fizettünk be arra a hajóútra, amely az óriásteknőcök hivatalos otthonába vezetett, de nem is kellet! Ugyanis minket ingyenes produkció révén spontán meglepett kettő a parton, amikor bámultuk a csillagos eget… Az egyik majdnem hosszabb volt, mint én a másik viszont szélesebb. Most már hiszek a sárkányokban! Remegő kézzel simítottam meg az egyiket. Megállt és visszafordult. Örök emlék a köbön. Jókor – nagyon jó helyen. Ekkora szerencse! Talán ezer évben történik meg egyszer… de ez már egy másik sztori.)
       
Egy szó, mint száz a barátnőm Ella kijelentette, hogy a testvére is ezt a fajta művészezett űzi többek közt.
…A testvére Marika. Az a Marika, aki korántsem lakik ezer kilométernyire s gyalogosan is meglátogathassa az ember. Gondoltam „itt” félreértés történt, de amikor megnéztem a képeit, földbe gyökereztem. Az önzőség tetőfoka lenne, ha rátok nem gondolva mindegyiket megvásárolnám és igyekeznék hatni rá, hogy éjjel nappal húszasával gyártsa nekem. Szinte éhezem az ilyenfajta művészetre. Nos… rengeteget harcoltam önmagammal ezért, míg nem kiválasztottam kettőt. Jobb ha tudjátok… nagyon nehéz volt a döntés. Egyet rögvest megvettem a másikat megfogom… könyörüljetek meg rajtam s ne licitáljatok érte. Nekem „az a farkas” kell!!!

Kiállításért sikoltozik a lelkem, hogy ti is lássátok, nem beszélek csak úgy hasból. Emidáig Görögbe küldtem mindenkit, aki megdicsérte a delfineket ábrázoló képemet. Épp ezért nagyon jól esik kimondani: „Lukács Marika után menjetek… csak ide… Méhibe!"  

Még szép, hogy DON A.MARTON GYULA véleményét várva végig izgultam „a napot”, ugyanis úgy kikértem, hogy csak na! Még nem láttatok ilyen örömtáncot, amikor megjött a válasza. „Köszönöm a felfedezést – szerintem Kincset talált." Mai napig madarat lehetne fogatni velem ezért. S bár a felfedezés címere nem engem illett, minimum a húga jóvoltából történt (aki úgyszintén művész lélek)… boldog vagyok, hogy része lehetek.

Szóval ezek azok a földmozgató lelki „dolgok” amelyek éltetik az embert, növelik a belső értékeit, fontossági ranglistákat építenek Benne. Ilyenkor otthon érzem magam ezen a Bolygón, ilyenkor én vagyok „az a irigységre méltó madár” amely az ÉG - BOLT felé nézve kifeszíti a szárnyait s mégis szelíden, nyugodt szívvel vissza - vissza tér a Fészkébe.

Tudom, tudom… nekem is eszembe jutott…
Mondhatnánk, hogy „baj” és drámai szomorúság nélkül nincs izgalmas cikk, se dal, se vers… lassan már Élet se. Az emberi szívet mégis az menti meg a teljes katasztrófától, hogy folyton keresi a jót és a szépet s a búskomor pillanatokban igyekszik visszaemlékezni erre.
A szép emlékek csodákra képesek, ezért én tiszta szívből igyekszem táplálni őket és remélem ebben Ti is velem tartotok.   
Igaz, nem mindig győz rossz felett a jó úgy, mint a mesékben, de szerintem fél sikernek számít, amikor időről időre saját magát győzi le az ember. Hisz a bölcsek is megmondták: „Aki másokat legyőz, az erős, de aki magát legyőzi, az hatalmas."