Ez nem csak egy mese... - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Molnár Sándor – Évadnyitó teszteléssel, Nagyhalász
2013.4. 20

Ez a mese akár egy hazugsággal is kezdődhetne, ha azt mondanám: Kimondhatatlanul szép vagyok. A mögötte meghúzódó párhuzamos igazság szerint ez egy olyan vágy volt, amely roppant magányossá tett.

„Na még átsétálok ezen a hétmilliárd lécen s majd utána…” Aligha értem el az elsőt amikor fény derült a kegyetlen igazságra. Rossz jegyekkel nem illek bele abba a baráti társaságba ahol folyton valamivel büszkélkedni kell. Az egyetemig meg sem álltam annyira jólesett élnem mindazokkal a lehetőségekkel, amelyeket nyújtott az élet annak érdekében, hogy beilleszkedhessem. De már a második lécnél azt vettem észre, hogyha kiegyenlíted a számlád, egypáran mindenképp lerendeznek, mert ha túl okos vagy akkor sem illesz bele bármilyen baráti társaságba. Zavaró ténnyé válsz, egy szálka az irigy pillantások tükrében. Hol testesebben – hol gizdán. Hol királylány ruhában – hol kopott farmerben próbáltam szerencsét s ez egyre többet lefaragott a saját egyediségemből. Végeredményben csak azt tudtam elérni, hogy egy jó páran csak azt szeressétek bennem, akit általatok tükrözök. Így amikor irányt váltottam, az álmos világ meglepetten pislogott. Sajnos már nem feleltem meg a hétmilliárd darabra hulló szilánknak, amely képviseli a társadalom tükrét.
„Szabadnak születtél", mondta az, aki kalitkába zárt.
„Mindig csak a szívedre hallgass, mert Ő tudja a helyes utat", mondta az, aki szívtelennek nevezett, amikor az Ő útjáról letértem.
„Fontosak az álmaid", mondta az, aki nem ismeri őket.

De gyerekek, nekem már nincs elegendő időm az ilyenfajta végletekre.
Így hát Gyuszi bácsi felejthetetlen humora mellett behörpintettük Vikivel a kávét, íjat ragadtunk és elmentünk oda ahol a szerencsének nem a szépséggel kell társulnia, hanem az ügyességgel s a nagy cici akár hátrányt is jelenthet, ha rossz magasságban tartod az íjat.   
„Én Istenem Jó Istenem
Ihlettel áldj meg engem
Keress, egy szót mellyel elmondhatnám
Nagyhalász miképp hat rám.”

Odaérkeztünk, majd jöttünk vissza. S hogy közte mi történhetett, akár rátok is hagyhatnám. Mondom akár…
A nevetés ragályos, viszont egyáltalán nem hat károsan az emberi szervezetre. Amikor oda állsz, a célpont elé s nem tartod fontosnak, hogy az egész világnak megfelelj (mert lehetetlen) a legnagyobb meglepetésedre megszületik a véletlenszerű teljesítmény, amelyre a többiek azt mondják majd: „Ez tényleg tud”
„Nem”, mondod kacagva, „ez csupán véletlen”, vagy kihúzod magad büszkén és csak arra összpontosítasz, hogy újból teljesíts. Nem tudod kinek, mert ott, ahol vidám, jó kedélyű emberek gyűlnek össze annak érdekében, hogy jól érezzék magukat, nem igazán számít, hogy kitől vagy jobb, esetleg rosszabb, szebb, vagy csúnyább, okosabb vagy butább…
Sokat nevettem, már a hasam fájt, már a könnyem is kicsordult. Egy röpke pillanatra mintha megsajnáltam volna azokat, akik beülnek bambán a csúcs technológiák közé annak érdekében, hogy lemaradjanak az életről, majd unott képpel borsozzák az életed, ha kitalálsz számukra egy kis változást. De hát így is lehet életet élni és érezni azt, hogy túl vagy már mindenen.
A katlanban főzött Zsuzsa - Sanyi féle finomság után, titokban nyaltam ki a tányért s utána nem titkoltam Viki tányérjából lopkodtam, amikor meg-megfordult. Ha teli szájra mosolyogsz folyton, az előbb – utóbb lebuktat! Tudom, a házigazdáktól kérhettem volna még a finomságból, de így könnyebb volt megemésztenem azt a tényt, hogy nem ettem túl sokat… legalább is nem annyit, hogy ne bírjam megfeszíteni a saját íjamat. Ezt önbecsapásnak nevezik mások.

Én még nem adtam neki nevet. Apropó nevet…
A nevetés kalóriákat fogyaszt és én sokat nevettem. Sanyiék valahogy értenek ehhez. Senki nem lézeng céltalanul, lehajtott fejjel, lekonyult orral. Feszengtek az íjak és a szájak fülig. Hogy ennek mi a titka? Az, hogy nem fontos törekedni a megfejtésre, elég ott lenned és érezni, hosszú volt az út, de Te már haza érkeztél.  
      
Az mondjuk, mai napig bosszant, hogy nem szálltam be abba a versenyben ahol megmutathattam volna, hogy én talán nem tudok… de az mindenképp jól megy. Amikorra indultunk haza, megérkezett a „telefondobálós” srác, akit ha jól értesültem Istvánnak kereszteltek.
Most, ahogy így nyáriasabban volt kiöltözve láttam, arany szíve van és hatalmas izmai. Nyilván fantomérzés keringethetett, ha lány létemre az Ádámcsutka lüktetését éreztem a torkomban. Megijedtem. Mert én tudom önmagamról, hogy nem bántásként mosolygom meg az ominózus telefonröptetést, viszont nem tudom, Ő mit tud :D és ez nekem pont elég volt ahhoz, hogy feltűnés nélkül összeolvadjak a környezettel. Nem mintha menekülnék, csak azt szeretném mondani ezzel, hogy az embernek roppant érdekes viszonyításokon kell végig mennie az életben. Ha a barátom, kimondottan megnyugtat, bátran, büszkén kihúzom magam. Ha az ellenségem, akkor nem igazán nyugtat meg. De a lényeg akkor sem változik, megmutatta telefonja halhatatlanságát és ezzel örökéletre megnevettetet. A telefon működik. Saját két szememmel láttam, most is használta. S ha hiszitek – ha nem, ezek olyan megmosolyogtató, szívmelengető pillanatok, amelyek a búskomor viharos napokon, amikor szemben úszok az árral, egy komplett búvár felszereléssel látnak el. Ha már mindenképp merülök, legalább lássam a halakat.

Ez kérem a véletlen műve,

ellenben sokan úgy vélik, hogy nehézségi fokozatok mentén már ezen túl a könnyen bemérhető célpont számomra nem jelent kihívást :D Ez ne tévesszen meg. Valakinek a maximális tudás kedvez, nekem a szél és a szerencse. „Kell még a játék” s ezt a varázslatot nem a győzelem teszi szebbé, hanem a részvétel.
Szeretnék hatalmas köszönetet mondani a szervezőknek, Sanyinak és kedves feleségének Zsuzsának illetve megannyi csoporttársamnak, akik az öröm és az igazi összetartás jegyében velem együtt összegyűltek és nem csak azért, hogy ne legyünk szanaszét. Hanem azért mert jó lenni ott ahol nem kell folyton bizonyítanod ahhoz, hogy szeressenek.
Köszönöm.  

III.Muhi Történelmi Íjászverseny
2013.4.28

Srácokkal kerültem egy csoportba. No ná! Miért is történt volna másképp?

Igaz, hogy amikor megfeszítettem az íjat, sok mindenki odébb állt inkább, de egy töredéknyi másodpercre sem éreztem magam kirekesztve. Persze Robi be-beszólt. Talán a tudatán kívül még ott lézeng egy napközis emlék, amikor hatévesen nyelvet nyújtva rá, beárultam a nevelőnőnek, csak azért mert nem hintáztatta a csajokat. Emlékszik vagy sem, mára tudom, a Fantóm mindig visszavág, általában kamatostól. A csapatunk védjegye a határtalan nevetés volt. Épp ezért szóba formálni és átadni ezzel a leírhatatlant szinte lehetetlen.       
A stabil, mozdulatlan célpontok mellett, szégyenszemre elsuhant majdnem mindegyik nyílvesszőm. De ami mozgott, repült, forgott, kicsavarodott azt véletlenül eltaláltam. :D Túró Rudi piros pöttyét 20 méterről például.

Nem tudom, mit szeretne ezzel az élet mondani, de szeretném visszaüzenni, hogy nekem jobb lenne az egyszerű, mert már túl sok a „Te ezt szándékosan így csinálod?”, kérdés. Még a végén véletlenül leszek profi, már úgyis sokan azt hiszik, hogy számomra az egyszerű többé nem jelent kihívást és azért vagyok képtelen bemérni egy műanyagflakont, mert én a kupakjára pályázom. Áááá, dehogy! :D
„Állatokra nem lövök”, azt mondtam s amikorra Púder kijelentette, hogy ez borz-almas, eltaláltam a borz makettjét úgy, hogy talán már csak passzióból kaptam pontokat. Igaz, minden egyes testrész számít, így a borz orrszőre is beszámolódott. Felszakítottam a szája szélét, de a szívét békén hagytam. Én véletlenszerűen vagyok rendes. De próbáljatok már lőni úgy, hogy egyfolytában nevettetnek.

Valahol a versenypálya felében, Sanyi csapatával futottunk össze, elmondtam neki, hogy keményen vesztésre állok. Akkor tett egy kijelentést, amelyhez már lassan harmadik évtizede tartom magam. Azt mondta: „Én sem vagyok a győztesek között. Na és? Itt vagyunk, ez számít igazán. Miért lenne rossz, ha veszítünk, hisz általunk születnek meg a győztesek. Ha mi nem lennénk, nem lennének ők sem. Ahhoz, hogy őszintén ünnepeljék a győztest, mindig kell lenni egy vesztesnek is a közelben. De aki nem tud veszíteni, az még sosem győzött igazán." Amikor valamiben rendületlenül hisz az ember, nem fontos hogy igazolják mások. Valamiért mégiscsak megugrik a szív, kisugárzik a mosoly, szebbé válik a nap, mert mondhatod: „Nem vagyok egyedül”
Egy szó, mint száz, újfent a szervezőknek szeretnék köszönetet mondani. Kacagással teli nap volt ez. S a végére egy olyan csodára leltem melynek emléke végig fog kísérni az utamon. Egy kislány könnyes sóhajára lettem figyelmes.

Ha jól értesültem (de nem zárom ki a tévedés lehetőségét) a nyílvesszője célt ejtve elsuhant a lufik mellett, így hamar kiesett a játékból. Nem volt durcás, sem felfuvalkodott, nem akarta „felrúgni a világot”, csak őszinte könnyek futottak végig az arcán, amelyeket őszinte mosoly váltotta fel miután látta a többiek sikerét.

Meg voltam döbbenve. A szívem összeszorult, felháborodottan néztem az ég felé. Hogy történhet meg ilyen? Miért kell már mindjárt az elején kiesnie a játékból egy olyan kislánynak, aki egyáltalán nem irigy mások sikereire, sőt! Már – már a sírás keringetett. A kislány már rég túl volt rajta, én még mindig nehezen nyeltem. Pedig nem ismerem, még a nevét sem tudom. Csak álltam és néztem milyen örömteli ugrálásban vett részt, amikor az egyik kis barátnője tovább jutott. Őszintén megdöbbentem. Mintha a szeretet teljesen elfeledtette volna vele, hogy már az elején kiesett és nem játszhatott tovább. Álltam, néztem és potyogtak a könnyeim. Ez lenne, a válsz az élet nagy kérdéseire? Hogy az életben mindig csak az fog veszíteni, aki kellőképpen fel tudja dolgozni? Jó! De mi ebben a méltányos és tisztességes? A szél úgy orcán csapott, hogy egyből felszáradtak a könnyeim, már csak a kételyek maradtak. Tudjátok meddig? A végeredmény kihirdetéséig. Mert az a kislány a verseny összesítésében, bizonyos kategóriában elérte az első helyezetett. Sikítani tudtam volna a boldogságtól, pláne amikor tovább jutott a kis barátnője is és láttam azt az őszinte örömöt, amely egymás kezét szorongatva felvillant a csillogó tekintetükben.

Most már értem… jó az, ha az ember kivárja a végét. Közte mindig van mosoly és könnyi. Mi felnőttek azt mondjuk rá, hogy ez az élet rendje. Nálam azért lett aranyérmes a kislány, mert utat mutatott a nincs kiútból. Ez a dicsőség a szüleit is illeti. Az, hogy a kislányuk nem csak aranyos és szép, hanem értelmes és talpraesett is, leginkább az Ő érdemük.  
Szóval csodálatos élményeket hoztam haza, hogy elmondjam nektek…
…tudok ám ilyet is, 15 méterről.

Hogyan – hogyan?! Mit tudom én! Gergőt kérdezzétek! Megtanított mindenre, aztán mellém állt és azt mondta: „És most felejts el mindent, amihez vezettelek. Lőj!" Ez annyira sokkolt, annyira meglepett, hogy ezred másodper alatt bevillant az összes válasz: Nekem egyáltalán nem kell profinak lennem, elég, ha Önmagamat adom.
Köszönöm!
Köszönöm a férjemnek is, mert amióta reggel vagyok neki a legszebb, miután felkelek, már nem arra törekszem egésznap, hogy az legyek, aki nem vagyok.

Így most íjat ragadok, és megkeresem Ámort. Májusban sok munka van… hátha bevesz a csapatba. Könnyű prédákat sajnos nem vállalhatok, nekem az valamiért nem megy...

   

 




" Muhin a nagy halász :-) " Viki