Ti találkoztatok már Vele? :-) - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa
Hlavná ponuka:
Ti találkoztatok már Vele? :-)
Publikoval Dadka v Cikkek - Články · 16/3/2015 21:42:00
És Jézus szóla tanítványaihoz:
- Mondjátok, ki vagyok én nektek?
És ők felelék:
- Te vagy létünk alapjának eszkatológiai manifesztációja, a kerigma, amiben interperszonális kapcsolataink legvégső értelme tárul fel előttünk.
És Jézus szóla:
- Miiiii?
Igen, hiszem, hogy „létezik Ő is, aki többre képes az embernél” Hiszem, hogy a nyelvezete egyszerű, a humorérzéke nagyon jó. Nekem ez fontos! Van saját elképzelésem, saját hitem, de nem áll szándékomban téríteni senkit.
Ettől függetlenül gondoltam megleplek benneteket s előrukkolok egy régebbi írásommal. Megtörtént események alapján íródott eme beszámoló, cca. 9 évvel ezelőtt, bár akkor még jócskán lefaragtam belőle. Tudniillik azt hittem, hogy a saját butaságom akár sértő is lehet. Aztán kinőttem ebből. Rájöttem, hogy mindenki úgysem szerethet. Aki meg szeret, az túllát a sorokon. Emberből vagyok s az ember olykor figyelmetlen. Ezért bocsánatot kérek… de hogy ez életem egyik legjobb sztorija… arra mérget vehettek!!!
Öveket becsatolni, indulunk!
„Otthon van Viktor?”
„Nincs!” Bum, csattant általam a bejárati ajtó.
„Otthon van Viktor?”
„Nincs másodszor sem!”
„Otthon van a kedves férje?”
„Nincs”, bum, becsuktam…
„Viktor?”
„Nincs!”
„Mikor jön?”
„Nem tudom.”
„Vik…”
„Nincs!”
Azt hiszem ez hosszú nap lesz, már megint nem bír kihűlni a kilincs.
Viktor a párom (azóta ugye a férjem lett) és amióta magával ragadta a modern technika vad világa csak „telepít” és „telepít”… hol internetet, hol programokat. Csatlakozik a világgal, hol USB – sen, hol kábelen, vagy wifin keresztül. Ezért bizony nem egyszer, nem kétszer megesik, hogy a nap 24 órájában többször riasztják. Sok olyan erős nap van, amikor kénytelen vagyok kiábrándítani az embereket, mert Viktor nincs… már elment azzal, aki 10 perccel ezelőtt jött érte.
Kopp, kopp, kopp…
Fél négy múlott hét perccel, most ültem le a reggeli „forró” kávémhoz, amely az órák folyamán pillés löttyé vált és már megint kopognak. Automatika bekapcsolva, „Viktor nincs!”
Kinézek, bűbájost mosollyal a számon. Az ajtó előtt két középkorú hölgy áll, könyvet tartván elém.
„Jó napot kívánok kedves”
„Jó napot, Viktor nincs.”
„Hát azt nagyon sajnálom kedveském. De ön találkozott már Istennel?”
„Persze hogy találkoztam, például ma reggel is! Mit találkoztam? Vele élek, de néha még annyi időnk sincs, hogy együtt fogyasztjuk el a reggeli kávét! Folyton zargassák. Most sincs itthon. De ígérem, amint hazaérkezik, megmondom neki, hogy keresték, esetleg adhatok rá
e-mail címet. Esténként Skype – on is elérhető. Vagy tetszenek tudni mi lesz a legegyszerűbb megoldás? Adok egy névjegykártyát, ott a telefonszám. Nyugodtan hívják fel, ha kell, házhoz megy.”
A két asszonyka rám meresztette a szemeit és hátra taposgatva távozott. Még összesúgva visszanéztek rám. Bár egy kissé furán érintett, nem fűztem hozzá negatív érzéseket.
Becsuktam az ajtót, majd újra kinyitottam, mert valami keresztfélét kapargattak a folyosó falára s bentre eléggé hallani lehetet. Addig kikerestem a névjegykártyát és szuverén odanyújtottam nekik. Ez volt az utolsó dobásom. Újra összenéztek, majd szó nélkül távoztak. Ott hagytak bambán, érthetetlenül merengve a semmibe névjegykártyával a kezemben.
„Ha nem kell a segítség, akkor nem kell! Nem kényszer a disznótor, de akkor máskor légy szíves ne zaklassanak” – szóltam áthajolva a korláton.
Majd este, ahogy takarítottam a folyosót a kedves idősödő szomszédnőm akarva – akaratlanul elárulta mit vétettem.
„Szép estét csillagom, a két asszony otthon talált?”
„Milyen két asszony?”
„Nem ismerem őket, hozzám is bekopogtak és elkezdtek Istenről beszélni. Nem tudtak meggyőzni, nekem van saját hitem, attól függetlenül úgy gondolom, hogy nem nálam fejezték be.”
„Ejha, akkor ők nem kifejezetten Viktort keresték?”
„Viktort? Nem hinném, miért?”
…Erre már nem válaszoltam, érthetetlenül bámultam magam elé és próbáltam a fejemben visszapörgetni az eseményeket. Nem hiszitek el, de egyszeribe tisztán hallottam az általuk feltett kérdést, amely úgy hangzott, hogy találkoztam-e már Istennel?! Nem Viktorral! Istennel! Hát ez… gáz!
Mit tehet ilyenkor a magamfajta? Azóta is csak merem remélni, hogy Isten végtelen szeretetének köszönhetően egyszer bejutok abba a mennyei paradicsomba, ahol el tudom majd nekik magyarázni, hogy fatális félreértés történt, nekem nincs Istenre telefonszámom, sőt kávézni sem szoktunk együtt reggelente. Még jó, hogy nem a Facebook korszakát éltük bakker, mert képes lettem volna győzködni őket, hogy „Isten” ismerősnek jelöl, hogy kövesse az eseményeket.
Kategórie