Köszönöm - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Szóval igazság szerint nem gondoltam végig, amikor a múltkori bejegyzésem végén azzal köszöntem el Tőletek, hogy személyenként csak olyan embereket fogok köszönő szavakkal illetni, akik bármilyen feltűnés nélkül képesek segíteni, megtámasztani, megmosolyogtatni másokat. Saját elfogultságomnak köszönhetően elfelejtettem hozzátenni, hogy ezzel az Égi adottsággal mindenki rendelkezik. S most megemlíteni mindazokat, akikkel idáig találkoztam életem során már csak azért is lehetetlen, mert a jól sikeredett hosszú listám végén úgyis attól rettegnék, hogy valakit kihagytam. Önmagában a puszta tény, hogy ilyen sajnos megtörténhet, nagyon rosszul esne, sőt szégyenemben elsüllyednék. Akkor hogy érezné magát az, akiről „ezek szerint”egyetlen egy mustármagnyi szép emlékem nem maradt?! Illetve túl mélyre ástam ahhoz, hogy visszaemlékezzem. Vagy csak simán megfeledkeztem róla… akaratlanul. Mert ilyen is megtörténhet. Sőt…

Nem mindenki a barátunk, ez tény. Az, aki bátran kijelenti, hogy márpedig neki mindenki a barátja a lakása ajtaját mégis biztonsági zár ékesíti… mit mondhatnék erre?  
Sokan nem is önmagunkért szeretnek. Esetleg önmagukat szeretik (vagy épp gyűlölik) bennünk, s amikor az Élet olyan útra terel, amely teljesen eltér a ránk vetítet elképzelésüktől azt mondják: „Csalódtam, mert nem ilyennek képzeltelek”. Így van! Az emberek többsége általában elképzeli a másikat, de nem éli meg. Nem tudom észre vettétek-e, de ez olyan hagyományossá vált manapság. Épp ezért, mancsokat a szőrös oroszlán szívbillentyűkre… ha ismerünk olyan embert, aki valamiért az életünk részévé vált s mégsem maradt Róla egyetlen egy megmosolyogtató szép emlékünk, valahol nyilván mi is elrontottuk!

Az eddigi megélt „dolgaim” alapján be kell hogy ismerjem, voltam már pro – kontra között tallózó ami ugye arra utal, hogy sokat kell még fejlődnöm. Ezt az utat leginkább azt nehezíti, hogy az ember természetesnek véli, jót csak olyan emberektől lehet tanulni, akik kívülről tekintve példás életet élnek. (Mondjuk kintre mindenkivel olyannyira tisztelettudók, hogy már szinte a térdükig hajolnak, belül meg a méreg eszi őket szét. Mivel ez eleve nincs összhangban s hosszú távon tekintve a belső életünk jóval fontosabb, gyakran nem várt meglepetésben részesülhetünk általuk. Például egyszer csak kirobbannak és beismerik, hogy sosem szerettek igazán.)
Szóval megspórolhatnánk néhány bukást, csalódást, sőt olykor hosszú éveket, ha időben ráeszmélnénk, hogy tanulni mindenkitől lehet(ne), s a belső értékeinktől függ leginkább, milyen végső tanúságot vonunk le belőle.     

Két „dolgot” nem igazán szeretek. Az egyik az, amikor valakit visszamenőleg minősítünk rossznak.(Hol ott azelőtt múlt időben „szerettük”) Szóval nem azt mondjuk, hogy: „Oké, különváltunk, mert már nem jöttünk ki egymással, viszont volt idő, amikor jó volt vele lógni, viccelődni, beszélni…” hanem azt, hogy: „Már akkor is nagyon rossz ember volt, csak én nem akartam észrevenni.” A kényelmesség tetőfoka takarózni ilyennel, sajnos az elvakultság erényei hosszútávon nem válhatnak hasznunkra. Ugyanis az éber állszentség jóval csúnyább tulajdonság, mint a tudatlan rosszaság. Esetleg ha másként gondoljátok, nyugodtan cáfoljatok meg.

A másik nem szeretem „dolog” az Ismered - e „Kovács Bélát” effektus:

- Ismered „Kovács Bélát”?
- Kit?”
- Tudod azt, aki mindenkit átver!”
- Nem ismerem, de ha tényleg mindenkit átver, akkor nem is akarom megismerni!"

Másnap a hasznos pletyka terjedése után (egy kicsit megfordulnak az arányok):
- Te ismered azt, aki mindenkit átvert?"
- „Kovács Bélát”? Ja, persze, hogy ne ismerném?! Őt mindenki ismeri. Jó kis palimadár!
- Miért, Téged is átvert már?
- Engem ugyan nem, de mindenki azt mondja, hogy mindenkit átver!

…és megszületik a mindent elsöprő ítélőképességünk, amely szerint nem az által ismerjük meg az embertársainkat, ahogy hozzánk viszonyulnak, hanem az által, ahogy mások beszélnek róluk.
Röhejes! Eleve, hogy verhetett át mindenkit? Több mint hétmilliárdan élünk ezen a Bolygón, s ha ez komolyan mindenkivel végigcsinálta, csak velem nem, valahol sértő ez a fura kivételezés. „Kovács Béla” jelentkezz!
Érdekes ez a szó, hogy „mindenki”. Nagyon gyakran használjuk, pedig mindenkit nyilván senki nem ismer. (S mielőtt még megdicsérnétek, hogy az én fejemben ilyen okos gondolatok cikáznak, ki kell hogy ábrándítsalak. Ennek az egyik kedves ismerősöm tett hangot, amikor egyszer szóvá tettem, hogy engem már nem szeret mindenki. Azt mondta: „Így van, mindenki nem szerethet!” Itt kezdtem kapizsgálni, milyen súlya van a szavaknak.
Szóval, ha elejtem valakiről, hogy milyen hülye mert ENGEM megbántott, ne legyetek gyávák és ostobák. Szíveskedjetek megismerni az illetőt és saját véleményt alkotni róla. Én is így cselekszem. Így történhet meg az, hogy akit a „többiek” hülyébe vesznek, az lehet, hogy a barátom. Nem lázadás képpen, alapból ilyennek születtem. Egy szóval sem mondtam, hogy ez az út egyszerű.

Persze lehet ennek fordított verziója is, mégpedig hogy az, akit a többiek (látszólag) istenítenek nem találta meg a szívemhez vezető utat és én nem is sürgetem. Szerintem Ti is így valahogy vagytok ezekkel a „dolgokkal”. Tudniillik rólam, én a tömegben érzem magam nagyon egyedül. Nem azért, mert képtelen vagyok kijönni az emberekkel, hanem azért mert én sok mindent egyszerűbben látok, ezért egyszerűbben oldom meg.

Útálok lenni két tűz között, ahhoz képest ebbe a szituációba elég gyakran beleesem. S talán bele is fogok még, amíg le nem zárom teljesen. Amikor már két ember azon vitázik, hogy kinek adjak igazat és miért, amikor már meg kell indokolnom, miért is fontos számomra, hogy mindkettőjüknek igaza lehessen, amikor már nyomást érzek „innen is, onnan is”, általában kiszállok, hogy az élet összeboronálhassa őket. Nem szép dolog, de még mindig jobb minthogyha csak az egyiket sérteném „halálra” indoktalanul. Ez nem arról szól, hogy nincs saját véleményem… ez arról szól, hogy a saját véleményem szerint az „ilyenek” képesek meglenni nélkülem is egymással… sőt el nem hinnétek mennyire nyalni – falni tudják egymást kívülre egy ideig. Csak hogy lássam mennyit „vesztettem”. Ilyenkor már elérem azt a szintet, hogy egyáltalán nem érdekel kinek volt igaza, s hogy mindig kell egy harmadik, aki majd „igazságot” tesz közöttük, valahol engem igazol. Persze villámhárító csak olyan legyen, aki a későbbiekben nem ostromolja önmagát a begyűjtött sebekért. Kiszállni meg úgy kell, hogy nem teszed szóvá mi mindent fektettél bele a barátságba. Még mindig ez a legtisztább. Ha valaki azt mondja, hogy soha semmi jót nem tettél érte, ne bánd, hogy elvesztetted! Ennek olykor meg kell történnie, hogy ráébredj, sokkal jobbat érdemelsz.   
Szóval… most, hogy fogalom lett „Kovács Bélából”, visszatérnék az eredeti tervemhez. Igazán sok mindenkinek nagyon hálás lehetek. Itt most párhuzamban ezredszámra váltakozhatnának a nevek, s a mérhetetlen hálám. Akit az Élet utamba sodor és bátran Önmagába néz, magára kell, hogy ismerjen, amikor azt mondom: Sok mindent kaptam Tőled, sok mindent tanultam, sok mindent a szívem közepébe helyezhettem és ezt nagyon köszönöm… múlt, jelen és jövő időben egyaránt. Rajtad áll, hogy barátként vagy ellenségként tekintesz rám, mert mindkettővel sokat adsz. Rövidtávon az egyik fáj, a másik boldoggá tesz. Hosszútávon viszont mindkettő formál és próbára tesz. Mindkettővel nekem kell együtt élnem. Az egyikkel lágyítasz, a másikkal erősebbé teszel. Az egyikkel azt mutatod, milyennek kellene lennem, a másikkal pedig azt, hogy milyennek nem.
Az egyéni út s a velejáró kockázat arról szól, hogy az ember képes legyen megválaszolni saját magának miért döntött úgy, ahogy döntött az adott helyzetben?! Persze egy más perspektívából tekintve lehet ez másképp is. Nem vitatkozom! Van, (volt, lesz) amikor az Élet térdre kényszerít. Volt olyan, hogy elestem (s nyilván lesz is még). Volt olyan, hogy elküldtek. Volt olyan, hogy bíztattak, csak a szívem hangja után menjek. Mégis pálcát törtek felettem, amikor felálltam és mentem. Lesz olyan, hogy visszakapják… nem tőlem. De nem ám! Másoknak rosszat kívánni egy felesleges öngól, amely egy idő után nyilván úgyis visszaránt. Több mint 2000 éve beszélnek erről, s úgy hiszem, van benne némi igazság. Mert ugye mi fejlődni akarunk, de sosem ásunk mélyebbre.

Én kitaláltam olyat, hogy rakok fel képeket. Nem írok neveket, keresse mindenki egyedül a saját maga arculatát. Aki része az életemnek viszont nem találja meg „önmagát", arra kérem, ne legyen sértődött. Hisz van, volt és remélhetőleg lesz olyan is, aki azzal tett értem a legtöbbet, hogy végighallgatott, szólt hozzám, énekelt, felhőtlenül kacagva táncolt az esőben vagy csak némán olvasott.
Rengeteg rajzom van, a dolgozó szobánk 85 % töltik be kirakva különböző helyeken. Sajnos nem tudom felrakni mindegyiket egyenként. A plüss állatkákat és az emléktárgyakat inkább meg sem említem… Volt olyan, ami már nincs, mert megettem, volt olyan, ami pár napig virított, de mára sajnos elhervadt, én mégis őrzöm tovább a szívemben. S van egy láthatatlan rózsám is, de mindhiába fotóznám… mára csak bennem él.

Én tettem az álmaimért, és nem hagytam, hogy más döntse el helyettem, mit kellene éreznem. Volt (van, lesz) olyan, hogy az emlékezetes eseménysor felülmúlta mindegyik álmom, és volt (van, lesz) olyan is, amikor szinte minden összedőlt. Talán kezditek már kapizsgálni, hogy én is „csak” emberből vagyok.
Legfőbbként olyan tárgyaknak (eseményeknek) szentelem a képgalériámat, amelyekre lehet nem is emlékeztek (illetve arra, hogy nekem ajándékoztátok), vagy nem gondoljátok, hogy nagy részét nem csak a szívemben őrzöm, de igyekszem úgy ápolni, hogy bármikor meg tudjam érinteni, magamhoz tudjam ölelni, vagy csak úgy belefeledkezhessem. Kívánok nektek élményekkel teli böngészést. :))))))

U.I.: Van emlékkönyvetek vagy privát krónikátok? (Olyan, amit lapozni lehet. Nem a túlaffektált facebook lapokra gondolok) Akkor hajrá! Minél több emléket gyűjtsetek be… és ne mondjátok azt, hogy nem érdemes, mert egyszer úgyis meghalunk. Ez tény! Mint ahogy az is, hogy a nem érdemesség ott kezdődik, amikor nincs egyetlen egy szép emlék, amit magunk után hagyhatnánk. (Mondjuk ez badarság, de az értelmesebbek remélhetőleg tudják, mire gondolok, értsd: Mélyebbre ásnak!)
Szóval tegyünk egy próbát. Elő az emlékkönyvekkel…
Csak nem kigördült egy jóleső könnycsepp?

Én mára nem tudok egyebet hozzáfűzni a képekhez, csak annyit, hogy hálásan köszönetem… mindenért!
Mert a saját maga idejében minden egyes emlék oly csodás:))))

A képgalériám...

És ezt is kaptam :))