Álom - visszaemlékezés... - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

"Amikor úgy tűnik, hogy minden ellened van, emlékezz rá, hogy a repülő is a széllel szemben száll fel, nem vele együtt."
Henry Ford

Van, amikor felébredem, s bárhogy hajtanám Önmagamtól, emlékszem az álmomra. Olykor idegennek érzem minden egyes megszokott mozdulatomat, elmerengve szürcsölöm a kávét és fejtegetem, mi közöm lehetne az egészhez?!
Láttam már magas sziklák alatt férfiút állni, széttárt karokkal könyörögve: „Mond el neki, hogy mindig mellette állok, fáj, amikor érzem, nem boldog. Bocsásson meg nekem, hogy már elbúcsúzni nem tudtam. Bár szívvel láthatna, tudná, hogy örökké szeretem."… Egyszer csak rá esik a szikla és én felébredem. Semmi vész, gondoltam magamban, a hétmilliárd emberből nyilván könnyen megtalálom azt, akinek szól az üzenet. Egyszer majd bekopogok az ajtaján, pláne ha idegen és jól megijesztem azzal, hogy a szerettével álmodom.
Ha kamuflázs lenne, nem találnék szavakat, mégis arra kérlek, éljünk, mindazok lehetőségek használatával amelyek önmagába foglalják az érzéki lélek nyíltságát. Ezért itt gyakori közbejátszást jelenthet a fantázia, a véletlen egybeesés, és az álmok irányíthatatlansága…
Megelégeltem egy kicsit, hogy velem ilyen is megtörténhet. Ezért tollat ragadtam, papírt és leírtam azt, ami általam ordított. Hogy miért zokogtam közben, nem sejtem, de hátha sikerül megfejtenem egyszer… Talán mert nagyon kedvelem azt az álombeli lányt. Igen, egy lánnyal álmodtam. A kopottas padon ült, várta a szerelmét. Részletekbe azért nem bocsátkozom, mert jobban fáj, mint gondolnátok. Talán ez az a pont ahol nem bocsájtottam meg az Élet kegyetlenségét… pedig csak egy álom volt.
Hát jó olvasást Nektek, Nekem meg nyugodtabb álmokat…    

Álom – Visszaemlékezés

Fiatal volt, s oly pimaszul merész
Mint akit a Világ nem mocskolt
Mesélni erről annyira nehéz
Pedig tényleg csak egy álom volt.

Felcsatolva szárnyait elindult hozzá
Csak legyen majd ereje szeretni
Érezte, lelkét rendbe hozza,
Hogy tudjanak együtt nevetni.

„Ne hagyj itt Kicsi", hallja a szíve
Amikor nyugovóra tér
Az csak a múlt rohangál ki-be
Mielőtt teljesen meghajlik a tér.

Ne hullajts Élet könnyeket értem
Már nagyon rég nem borít sírhalom
Emlékszel arra, amit Tőled kértem?
Akkor hova tűnt az a nagy bizalom?

Én úgy öltök testet, mint Te kabátot
Elfogadom mit sorsom Nekem szánt
S bár eldobtál magadtól egy értékes barátot
Kérdőre vonom ki Téged bánt!

A Halál Angyala szemeibe Ő nézett,
Hogy az éljen, akinek tanulnia kell
S mielőtt magával ragadta a fő végzet
Csak annyit kért: „Te soha ne add fel!”

De ahelyett, hogy értékelted volna,
Okoltad sorsod, habzsoltad az életed.
Annyira csalódtam, s ha ez Neked szólna
A szívem már sohasem kérheted!

Mindegyik tömegben ott voltam Veled
Egy percig sem hagytalak magadra
Én alkottam a könnyeidhez szelet
És figyeltem minden szavadra.

Rengeteg ölelést utadba küldtem
Azt mondtad nem vagy rá érdemes
A felhőkön szomorúan ültem
S kérdeztem: „Miért nem vagy türelmes?”

S most felébredve pislogok a sivár falakra
Én tapossam a büszkeséget el?
S a szívemben vigyázzak arra az alakra
Aki semmiért nem karolt volna fel?

Forradalom dúl a szívem peremén
De ugyan kivel harcolnák?
„Csak tanulunk szeretni”, mondom én
Az a segfej meg tarkón vág.

Mit tehet egy szív, ha a küldetését űzi?
Feláll a sárból s tovább lép
Mert a lelke annyira szűzi
Hogy neki egy „rossz ember” is szép.

Nekem fáj a legjobban, amit érdemelsz ezért
Mert bárkit is bántanál, Velem teszed ezt.
S ha majd észreveszed ebben a sors kezét
Az emléke többé nem ereszt.

De mindhiába vágnál magadon eret
A szellemek világa szomorú
Ha éltedben nem véded azt, aki szeret
Vár rád a tüskés koszorú.

Mindhiába tennél kárt a testemen
Hogy elérj a lelkem magjába
Mert ezt saját magamtól lestem el,
Hogy dobom őt inkább máglyába.

Elintézted úgy, hogy egyszerre mehessünk?
De vak vagy! Minek is harcoljak ellene…
Hisz ahhoz, hogy boldogok lehessünk
Szeretni is egyszerre kellene!

Hiába vonnád meg tőlem az álmokat
Az igazi szeretet nem kényszer
Most már én húzom a sorszámokat
S ha úgy tetszik, soha nem érsz el!

Mert az, akit bántottál feláldozta lelkét
Hogy még egyszer érinthesselek
S cserébe akkor semmi mást nem kért
Csakhogy emlékeztesselek

Többet ér az, hogy Ő boldog legyen
Mint az, aki valaha Te voltál
Egy szív érted minek is tegyen
Ha nem tudod miért gúnyoltál?

Amíg Ő nem felejti sebeit
Engem mindhiába keresnél
S lehetnek ezerfajta neveid
Már nem védenek, ha elesnél.

Vágd össze úgy életed filmjét,
Hogy már ne legyen senki szomorú
Fejemet válladra hajthatom ismét
Ha véget ér benned a háború.

Annyi mindent tanulnod kell még
Hogy észrevedd szíved jóságát
Emlékszel mit mondtam nem rég?
Ebben csak Te magad vagy a gát!

... bízzunk, hogy újra bízzhassunk.