Egy álom volt csupán... - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

(Figyelmeztetés!

Az iromány hitelessége családi dokumentumok és a halálozások tényét bizonyító okiratok által alátámasztható! Viszont a mögötte meghúzódó fikciós párhuzam összesítése a szerző fantáziájából eredhet. Az olvasónak szabadságában áll eldönteni mit gondol valósnak és mit nem. További nyilatkozatokkal nem rendelkezem. Megértésüket köszönöm.)

(C) Cs – Cs Dadka 2013 | Minden jog fenntartva.

Üzenetet kaptam, nem volt hosszú. Egyszerű nyelvezettel találkára hívtak. Mértékletesebben már nem lehetett volna megfogalmazni, mégsem értettem. Nem tudom szerencsésnek nevezhető-e, hogy nem szorult belém elegendő félelem. Az üzenet fantáziadússága magával ragadott s most néma szomorúsággal számolom a napokat. Mert ugye ki az, aki tudni szeretné előre, hogy mi várhat rá?!

TALÁLKOZNUNK KELL, NAGYON FONTOS. BÁR EZZEL MEGSZEGEK MINDEN ÉGI TÖRVÉNYT, TUDNOD KELL MI VÁR RÁD. A SARKI KÁVÉZÓBAN LESZEK. IPARKODJ! NINCS SOK IDŐM S A TIÉDET IS VISSZASZÁMOLJÁK MÁTÓL. NEM KELL FÉLNED MERT NEM SZEGTED MEG SZÍVED SZAVÁT. A TE SZÁDAT NEM HAGYTA EL SE SZITKOZÓDÁS – ÁTOK, SE ROSSZAKARÓ KÍVÁNSÁG.
NAGYANYÁD.

…Találkoznunk kell, nagyon fontos… visszaszámolják az időt… nagyanyád… Olvastam vagy hatszázezerszer belemarkolva mélyen a karomba, ha álom, akkor most ébredjek. Késő.

Sarki kávézó. Egy van ahová szeretek járni. Mert oda érdemes. Ott ülsz a kávé mellet, gondolatokat kergetve, merengve az élet hatalmas dolgai felett, előtted toll, papír a frissen megfőzött kávé. S mind aki fel van mentesítve a rohanástól, kapkodástól, kinti zajtól, zsivajtól, ott ülsz és nem érted, miért sietnek a többiek? Melyik járat lehet annyira sorsdöntő, hogy életedbe kerülhet, ha lekésed? Ostoba, aki nem érti, hogy mindegyikre úgysem szállhat fel. Akkor minek rohanni? Válassz egyet, s ha útközben kitesznek, legfeljebb gyalogolsz hazafelé. Legalább lesz alkalmad megismerni a tájat.

Benyitottam, minden a megszokott helyén volt, ez valahol megnyugtassa az ember gyermekét. Mondjuk a nagymamám egyszínű öltözéke és a hajviselete az ötvenes évek 20. századában nyilván menőbb volt.
Meginogva ültem le. Rágyújtottam cigire, de saját magát kioltotta a dögje. Lassan megszokhatnám már, ezt a fajta égi védelmet, s az akaratosságot bennem, hogy rágyújthatnék azért is, még egyszer, százszor, háromezerszer csak hogy bizonyítani tudjam, hogy én bezzeg kezeimben tartom a sorsom… de nekem már „ezek után” tényleg nem kell, nem ízlik, elillan a varázsa. Akkor minek erőltessem? A „csak azért is, hogy megmutassam” számomra nem jelent kihívást. Én ezt mindig is meghagytam mindazoknak, akik nem bírtak megküzdeni önmagukkal. Aztán meg amúgy sem dohányzom! Mit ne mondjak fura egy álom volt…
Ideges voltam, ki nem lenne az? A saját nagyanyám fiatalabb volt nálam és talán szebb is. Igaz, azt mindenképp hozzá kell tennem, hogy én a legmélyebb tudomásom szerint még éltem, ő már hatvan éve halott volt. Én túlmentem a harmincason, s Newton gravitációs elmélete szerint működtem (bár alapfokon) ő még alig múlott huszonhat, s ha akart, akkor lebeget…
Megremegett a kezem, amikor számhoz emeltem a csészét, de nagyanyám nem fájlalta és nem volt sértődött. - Ne félj a halottól, még akkor, sem ha nem volt időd megismerni, az élők jobban bántanak,- ezt mormogtam magamban…

- Gyermeket vársz és ez jelenleg elég nagy baj, - kezdte a beszélgetés. - Átoknak vagy alárendeltetett és ez a döntésedtől függően az életedbe kerülhet. Elmesélem neked, hogyan éltem meg én ezt a nagy fájdalmat. Te ez által dönthetsz majd mitévő légy. Már nincs sok időd, mert amint a baba növekedni kezd, nem lesz többé visszaút…

Ösztönösen rá néztem a pocakomra, és egy kóborló könnycsepp hagyta el a szemem világát. Ismertem a családi történetet, de sosem hittem, hogy egy álom által ilyen mélyre áshatok. Mert ez egy álom volt, se több, se kevesebb… ugye ti is így gondoljátok?

- Kétszer tévedtem nagyot az életemben – folytatta nagymama. - Egyszer, amikor azt hittem, hogy az anyósom igazán szeret, másodszor amikor úgy éreztem, hogy bármikor szembeszállhatok a sorssal, mert az igazi szerelemnek, egy rosszindulatú kívánság nem szabhat gátat. Kimondhatatlanul szerelmes lettem és ezért a szerelemért képes voltam feláldozni bármit. Ez került az éltembe, semmi más.
- Megbántad? – kérdeztem szomorúan.
- Nem, egyetlen egyszer sem. Valahol legbelül éreztem, hogy egy - két boldog évnek túl magas ára van. De ha nem éltem volna meg, az lett volna az igazi halálom. Persze ezt csak visszamenőleg átgondolva tudja meg az ember.
Az anyósom támogatott, mindent megtett, hogy legalább általam kerüljön közelebb a fiához, ha már eddig nem sikerült, s én nem láttam keresztül a „fátylon”, nem észleltem, hogy istenigazából nem is játszom az életében fontos szerepet, belekeveredtem a játékaiba, mint valami mellékselejt termék. Úgy rángatott a láthatatlan kötelékein, mint valami élettelen bábút. S én tűrtem a családi béke érdekében. Két tűz közt álltam, mert a szerelmem egyre ingerültebb lett, bárhogy próbáltam összeboronáltatni őket, nem jöttem jól ki belőle, ugyanis nem tartottam tiszteletben, hogy a kedvesem épp ettől menekül. Az, hogy én jöttem az életébe, oly vidám és szerető családból neki egy kimondhatatlanul jó alkalom voltam arra, hogy legyen bátorsága s ereje menekülni. Egy támasz voltam, aki ott áll majd a bajban, hogy ne érezze magát egyedül, ha szakít minden egyes béklyóval, amit gyermekkorától gyűlöl. Sokszor kérdőre vontam a szívem, mit kellene tennem s a szerelmemhez fordulva, könnyekkel harcolva őt is gyakran kérdezgettem…
- Miért hoztál ilyen lehetetlen helyzetbe, hogy te menekülsz s én kellek bűnbaknak hozzá?
Lehajtotta a fejét s a kezeimet csókolgatva könnyek közt suttogta:
– Bocsáss meg nekem egyetlenem.
S bár folytonos támadás ért, tudtam, hogy szeret és megvéd szükség esetén. Egy szerelmes szívnek ennyi pont elég ahhoz, hogy boldog lehessen.
- Ha nem őt választod, ma élsz még?
 
- Lehet, de mi értelme lett volna egy olyan életnek, ahol a saját szívem szavát tagadom? Szeretet, oly mérhetetlenül szeretett engem. Mellettem újra gyerek lehetett, olyan, aki gátlások nélkül bolondozik a hóban, nem lehet szavakba önteni azt a boldogságot, amelyet megéltünk mi ketten. Félsz, persze hogy félsz, de ha igazán szeretsz valakit, nem méred fel. Felrúgod a játékszabályokat és reménykedsz benne, hogy minden választás, amit a szív hoz létre, megvéd a felgyülemlett haragtól s mentesít attól, hogy ne szülessen újabb átok.
Én sokáig nagyon igyekeztem, hogy minden jó legyen, s hogy megfeleljek az elvárások zömének. Egyszer csak beleroskadtam. Így a szerelmem legnagyobb boldogságára összeházasodtunk s letelepedtünk messze az anyától melynek fojtogató imádata oly hosszú éveken át mérgezte a lelkületét és tönkre tette mindegyik virágzó kapcsolatát még mielőtt kibontakozhatott volna.
Mesés évek voltak ezek, amíg nem ért utol a lesújtó átok. Anyósom mindkét menyét az imádott két fia rablójaként kezelte s bár a saját vére áramlását fojtotta volna ezzel, mégis azt kívánta, hogy soha az életben ne tapasztaljuk meg milyen érzés anyának lenni. Talán rosszkor voltunk rossz helyen, pedig csak szeretni próbáltunk s ebben a szeretetben nem volt lelki zsarnokság. Nyilván ezt irigyelte meg…
A szerelmem kért, ne vegyem a szívemre, az ő anya egyszerűen ilyen. Istenfélő szerkezet,
aki egy – egy átok után imádkozik máris tízet, mintha ez valamiféle elégtételt jelentene az elkövetet hibákért. Miután vetélés által elvesztettem az első gyermekemet, utat adtam a keserű könnyeknek s a többi már csak az idő kérdése volt...  

- Mi történt a másik menyével? - kérdeztem félve.
- Tudott az átokról, s bár mindenki erősnek hitte, mert nevetve, félvállról kezelte az adott helyzetet, pár héttel, ahogyan világra hozta az egészséges fiúgyermekét, önkéntesen végzett az életével. A férje sosem heverte ki igazán a történteket. Egy jól ismert, csodaszép színésznő volt, mégis véka alá rejtették az ügyet. Abban az időben nem került elő mindegyik napló, mondhatnánk mindegy már. Mert aki retteghetne nincs az élők között, viszont a halála jóval keserűbb, ugyanis a szellemvilág semmit nem palástol. Nagyon sok lélek pont azért kéredzkedik az életbe, hogy legalább addig felejtsen. Mily ostoba, aki azt hiszi, hogy az átkozónak a halál hoz majd igazi megnyugvást.
Gúnyosan felnevetett s ez nem jósolt semmi jót.

Miféle sors iróniája ez, hogy egy halott melegítette a jéghideg kezeim s én nagymamának szólítgatom miközben jóval fiatalabb volt nálam?! Fájdalmas sóhaja mai napig a füleimben cseng. Szomorúan a szemeibe néztem és megkértem, hogy folytassa a saját élettörténetét.
- Nem sokára kiderült, hogy újra kisbabát várok. Ahogy növekedett bennem a pici, úgy jött vissza a remény s vele az életkedvem. Féltem, de úgy éreztem, elég erős leszek ahhoz, hogy megtörjem az átkot. Úgy éreztem a kicsimnek semmi baja nem lehet s életem legboldogabb pillanata volt, amikor augusztus második hetében világra kéredzkedett. Egészséges asszonyként kerültem a kórházba, haza már koporsóban vittek. A szülés előtt zakatolt a szívem, éreztem nagy baj van. „Sose tapasztald meg milyen érzés anyának lenni”, végül mégis utolért az átok. A gyermekem volt az utolsó, akit megcsókolgattam, otthon még akkor semmit nem sejtettek.  Egy csodaszép kislánynak adtam életet. Nézett rám oly kérőn, szelíden a kisszája mosolyra görbült. Olyan pici volt, olyan önállótlan s ártatlan. „Sosem fogom elhagyni”, ezzel aludtam el és nem ébredtem tudatomra többé a fizikai világban.
Azóta lélekben mindig mellette állok.

- Gondolod, ha elvetetted volna, tudod félelemből…, -  lesütöttem szégyenkezve a szemem s nem folytattam tovább…
- Igen, akkor talán életben maradok és tényleg nem tudtam volna meg milyen érzés anyának lenni. De mit ért volna az életem, ha tudatosan győzelemhez vezetem azt, aki átkot szórt?
- Miért, így mit ért?
Rengeteget, s bár életem legboldogabb pillanatában haltam meg, érezhettem a gyermekem szívdobbanását. És a gyermekem felnőtt, neki is gyermeke lett. Aki most itt ül velem szemben s én újra védeném akár az életem árán. De hogyan? Mégis mit tegyek?

- Elvesztettem, - mondtam – az első kisbabát én is elvesztettem.
- Tudom drága gyermekem, béklyóz az átok, ezt az egyet ne feledd.
- A második megmarad? – kérdeztem könnyek közt.
- Az életeddel játszol! – emelte fel a hangját.
- Te ugyan ezt tetted és megtennéd újra, ha választhatnál.
- Nem kell utánam hősködnöd.
- Nem hősködöm, tanulok szeretni.
- Már jól szeretsz, ha nem átkozódtál vissza dühből.
- Ha a szeretet csak ennyiből áll, akkor túl fogjuk élni.
- A gyűlölködő átoknak súlya van, ezt kell, hogy felmérd.
- Akkor mégis mit tegyek?
- Mit érzel?
- Hatalmas űrt, csalódottságot, félelmet és reményt, hogy a gyermekem megtöri az átkot, ha én túl kevés leszek hozzá.
- Ez az életedbe kerülhet! - Mondta őszinte elkeseredettséggel.
- Te is dönthettél volna másképp, valamiért mégsem tetted.
- Csökönyös vagy!
- Tőled örökölhettem.

Már a szóváltásunk elején eszembe jutott, hogy nem túl szerencsés dolog magadra haragítani a halottat, még akkor sem, ha a sosem látott nagymamádról van szó, aki valamiért szeret. Bár fizikai szinten sosem kaphattam tőle csokit, vagy nagyanyai ölelést, lelki szinten nagyon sokszor magam mellet tudhattam.

- Mi lett a szerelmeddel? – kérdeztem szürcsölve a kávét.
- Nagyapáddal? Kallódott, s egész életében azzal ostorozta önmagát, hogy nem tett meg mindent annak érdekében, hogy megvédjen a gonosztól. Mintha lehetne tenni bármit is, ha a halál közbeszól. Szívtelennek mutatkozott s ettől akarta védeni a lányunkat. Ámbár sokszor úgy nézett ki, hogy sosem szerette igazán, őt szerette a legjobban a világon, épp azért tartotta távol önmagától, hogy védje. Nem őt hibáztatta azért, hogy elvesztett engem, hanem önmagát.
- Istenigazából én sem komáltam, tudott lenni kegyetlen – felmosolyogtam gúnyosan.
- Mert huncut gyermekként homokba ugrálva folyton arra emlékeztetted, hogy boldogságot érdemel. Amikor megbántott, önmagával sokkal többet harcolt, mint a tudattal, hogy elérkezik az idő, amikor megelégeled, hogy ellök. Nem foglalkozott vele, hogy szereted, vagy nem szereted, mert úgy érezte, úgysem érdemes rá.
- Ez badarság! De ha már így alakult miért nem halt meg ezzel? Mielőtt meghalt volna, felhívott és mindenért bocsánatot kért. Minek? Nem kértük, hogy ezt tegye, és őszintén szólva nem is vártuk már…  
- Tudom. De az hozott neki igazi megnyugvást, hogy érezhette, nincs harag.
- Szerintem sosem volt, de nem mindegy volt már az neki? Hisz úgyis menni készült, már nem tudott változtatni semmin. Mi maradtunk édesanyámmal, hogy aztán nekünk fájhasson…
- A szívetek mégsem érzett gyűlöletet, nem volt se szitkozódás, se átok. Te most mindennek csak a kisrészét látod, de a valódi összesítésben csak ez számít igazán. A szívetek egy hatalmas tehertől mentesült. Bármennyit hibázhatsz éltedben, amíg nem kívánsz szívből rosszat annak, aki látszólag megbántott, nincs mitől rettegned.
- Jól van, hagyjuk! Nem szeretném felszakítani a régi sebeket. Együtt vagy vele? Mármint nagyapával…
- Ez hosszú folyamat és a cél távol van még. Mert közben megtört és nem volt eléggé hálás az életnek. S bár folyton a boldog pillanatainkat idézte fel önmagában, a fájdalom s a düh sokkal erősebb volt, mígnem győzött felette. Amikor elvesztett, nem arra összpontosított, hogy legalább egy kis időre megadatott neki az igazi boldogság, és ennek most az a természetes folyamata, hogy fájjon. Földi időhöz mérve a boldogsága árát, teljes megbánást nyilvánított. Először azt bánta, hogy megismert, s amikor enyhült a fájdalma kissé, bánta, hogy nem tudott vigyázni rám… ez elvakította teljesen és hálát már soha többé nem érzékelt. Szórtam a jeleket az útján, s bár én voltam anyakönyvezve, mint halott, mindvégig úgy nézett ki, mintha ő lenne az, aki örökre elaludt és a szíve soha többé nem ébred fel… Gyűlölte saját magát, ez volt a legkegyetlenebb felismerés. Egyébként jól van, csak még egy kicsit kesereg a tovaszálló másodperceken. A leghatékonyabb védőpajzs ilyen esetben, amikor a lelke is meztelen, maga a szeretet. Egy közös párhuzamban kell hálásnak lennünk és érezni, hogy a nappal és az éj között mindig ott az alkonyat és a virradat. Egy hálás szívnek mindig megéri szeretni az életet… nincs olyan, hogy csak fény és csak sötétség, amióta világ a világ, folytonosan átnyúlnak egy a másba… és így van ez az életben szinte mindennel.
Végighallgatva ezt, szabadútjukra engedtem a könnyeket s rettegve néztem az órára, féltem fel kell ébrednem még mielőtt nagyanyám mindent megmagyarázhatna…
- Nagyapám visszaköltözött akkor fiatalon az anyához?
- Dehogyis! Végleg és visszafordíthatatlanul bezárta előtte a szíve ajtaját. Talán ez tette őt erőssé abban, hogy ilyen áron neki a szeretete nem kell. Abba a városba költözött ahol egykor megismertük egymást s bár kétszer újranősült, már csak az emlékeknek élt, a mi emlékeinknek. Próbálta elviselhetővé tenni a fájdalmát, sajnos kevésbé sikeres módszerrel… mert még azok előtt is falakat épített, akik igazán szeretni próbálták, mint például a családom. Sosem hibáztatták semmiért, pedig azt várta. Anyósom kezdte érezni az átka súlyát, mert mindkét fiát végleg boldogtalanná tette, csak ennyit ért az „igaz, hamisíthatatlan" anyai szeretete, de számára már sajnos nem volt visszaút.
- Miért mi történt vele?
- Nem volt könnyű élete. A bocsánatkérései nem találtak termő földre, mert már mindkét menye halott volt. Némán cipelte a keresztjét, az emberek vakon sajnálkoztak felette és akaratlanul emlékeztették a saját vétkeire. „Ugyan miért érte ekkora tragédia? Hogyan veszíthette el ily fiatalon mindkét imádott menyét?” – kérdezgették, mondogatták sok – sok éven keresztül.
-„Jaj de szerettem őket”, sírta a vakvilágba. Mígnem sorscsapásként ő maga is megvakult. A két félárván maradt unokája hiteles tükörképe volt a megfontolatlan kívánságának.
- És akkor mi értelme volt ennek az egésznek? – Kérdeztem elfáradva.
- Számomra? A saját gyermekem. Tehát az édesanyád. S a büszkeség, amelyet érezhettem annak ellenében, hogy bár nem egyszer – nem kétszer térdre kényszerítette az élet, még sosem átkozódott. Nem tudta milyen az, ha egy igazi anyai szív készíti fel az életre, mégis jó anya lett belőle, ugye?
Elmosolyodtam, s megérintve nagyanyám kezét egy szuszra kijelentettem:
- Szerintem legjobb a világon. Ő egy Isteni áldás – kegyelem.  És a te fájdalmadon mi enyhített mama, amikor rájöttél, hogy nincs tovább?
- A tudat, hogy jól döntöttem. S egy szerény felismerés. Ha a halál érted jön, menned kell, de az igaz szeretetnek még ez sem szabhat gátat. Ha valakit szívvel szeretsz megmented a lelkét a biztos haláltól. Én úgy haltam meg, hogy igazán szerettek. De az igaz szeretet nem a filmben látott csókos, vágykeltő jelenetekről szól. Ez a felismerés ad az életnek egyedi értelmet.
- Én nem akarok menekülni a sorsom beteljesülése elől, csak…
- Csak biztonságban szeretnéd tudni a szeretteidet – folytatta helyettem nagymamám.
- Úgy valahogy!
- Nincs olyan hatalmad, hogy befolyásold a „fentiek” akaratát s te pont attól vagy számomra annyira értékes, hogy nem is kéred ezt. Van, amit rá kell bíznod az életre…
- Mikor tudja meg az ember, hogy jól döntött-e az adott helyzetben? – kérdeztem megbékélve.
- A fizikai létben talán a halálos ágyán, ha lesz egyáltalán ideje arra, hogy bármit is átértékeljen. A szellemvilágban akár fényéveket is lovagolhat ezen, mert ahhoz az időhöz mérve a Földi élet csak hétmásodpercig tart. Aránylag bármelyik döntés jó lehet, amely boldoggá teszi a szívedet, ez minden, amit önmagadban el kell rendezned a többi már nem a te harcod. Nem tartozol elszámolással senkinek az égvilágon. Az élet értelmét a boldogság szabja meg. Amíg vannak álmaid, amelyek mellett rendületlenül kitartasz, ezt a fajta boldogságot bármiben felismerheted. Nem számít meddig tart, ha van elég bátorságod hozzá, hogy egyáltalán befogadd.
- A korlátlan álmom keretein belül egy halottal diskurálok, mi teszi hitelessé a szavad?
- Csak az, hogy itt vagyok és védeni szeretnélek, a többit neked kell érezned. Ebben a világban ahol most te tartózkodsz, nem vagyok halott. Vagy talán annak látsz?
- Nem. Csak tudod, amikorra én felébredek, Te elillansz, és nem leszel többé.
- Dehogynem, én mindig itt leszek. Te fagysz meg az ébredésnél, és te vagy a hitetlen, csak azért mert mindez, ami most történik, ellentmond a józanésznek. Ennyi a titka…
- Hm… Visszafordítható az átok?
- Ha tudnám, nem itt tartanánk. Itt csak egy dolog biztos… a rosszakaró lelki szenvedése. Nem lesz, ami enyhítést hoz majd neki, ha a kívánsága beteljesül.
- És ha én nem akarom, hogy szenvedjen?
- Ez sajnos nem ilyen egyszerű, mivel nem veled van baja, hanem saját magával. Egy ilyen fajta ember bárkinek rosszat kíván, aki ellentmondásba kerül az akaratával. Most te voltál kéznél, holnap majd más lesz… tegnap is más volt… téged legalább nem kell hírtelenjében megkeresztelni – felnevetett.  
- De miért kell erre pont nekem ráfizetnem?
- Ha tudod, hogy ráfizetsz, miért akarod megóvni a lelki szenvedéstől?
- Mert nem akarom, hogy belevesszen?
- Ez most egy célzott kérdés?
- Nem tudom…
- Ezt neked kell saját magadban elrendezned, sajnos már nincs sok időd.
- Tehát a hetedik másodpercben járok?
Nagyanyám némán lehajtotta a fejét s kereste a megfelelő szavakat.
- Mi lesz, ha mindketten meghalunk a gyermekemmel?
- Duplázódik a rosszakaró lelki kínja. S bármennyit fog mosolyogni a vakvilágba, az élet úgyis igazoltassa végül.
- S ha mindketten túléljük?
- Az csak annyit jelentene, hogy az átok véglegesen megtört. De az élet nem ilyen egyszerű, ebből nem eredne számára tanulság… márpedig neki tanulnia kell.
- Remek – vigyorogtam gúnyosan, de a szívdobbanásom már a torkom tájékán toporzékolt. – megdöglök, mint valami kísérleti nyúl, csak mert önagysága harcol a világgal. Hétszáz év múlva meg szobrot állítatnak a főtéren: A TEMETETLEN MÁRTÍR HALOTT. Hát remélem ebből tanul majd.
- Dönthetsz másképp. „Sose tapasztald meg milyen érzés anyának lenni“… az nem arról szól, hogy mindenképp meg kell halnod. Ha elvetetnéd…
- Ezt nem hallottam! – csaptam az asztalra nagyot, én magam is megijedtem.
- Nem vagy kötelező szeretni olyat, aki bánt, vagy az életedre tör, - magyarázta indulattal.
- Sosem szerettem kötelességből. Az én sorsom az élet kezében van. Azt mondtad, van, amit rá kell bízni…
- Igen, azt mondtam, csak tudod mintha újra és újra önmagamat élném meg, ugyan az a kín, félelem és fájdalom. Kérlek, engedd, hogy óvjalak.
- Óvjál, csak kérlek, ne kérd, hogy ilyen könnyen feladjam. „Legyen meg a te akaratod”, így szoktunk fohászkodni „őszintén” Istenhez, de ki az, aki felméri, hogy mekkora súlya van ennek? S ha felméri, miért fogja rá utólag az összes sorscsapást? „Legyen meg a te akaratod, bár én másképp döntenék” ez lenne az igazi őszinte ima, nem?    
Nagymamám, lehajtotta a fejét és hatalmasat sóhajtott.
- Gyűlölnéd az életet, ha úgy döntene, hogy nem lesz anya belőled?
- Ha én túlélném, de újra a gyermeket veszíteném el?
- Igen…
- Szerintem fájna, mint a többi normális embernek, de nem hiszem, hogy gyűlölném. Nyilván elfogadnám, hogy itt van még dolgom…
- Gyűlölnéd az átkozót?
- Nem tudom. Őszintén szólva ettől nagyon félek. Félek, hogy eszembe jutna, ez miatta történt így, hisz ő kívánta. Lehet, megriasztana a hatalma, lehet, rá fognék minden létező rosszat a világban, nagyon szeretném, ha ettől az egytől megóvná őt az Isten. És óvjon meg engem is az ilyenfajta meglátástól, mert én nem szeretnék élni úgy, hogy gyűlölet van a szívemben és nem szeretnék meghalni sem, ilyen lesújtó érzéssel.  
- És ha a gyermeked élné túl, te viszont sosem ringathatnád?
- Nem féltem, remek apja lenne.
- Miből gondolod?
- Érzem!
- És ha elhagyná?
- Akkor felnevelné az élet s a többi benne élő ember. Nyilván én mindvégig azt sugallnám, hogy az apja nagyon jó ember, ezért ne higgyen azoknak, akik a fordítottjáról győzködik. Az én gyermekem ne attól legyen valaki, hogy folyton mások meglátásait teszi magáévá. Tapasztaljon. S ha nem is kapna meg mindent az élettől, amire vágyik, tanulja meg kihozni mindenből a legjobbat. Ez az igazi életművészet s nem az, hogy még azt is szájába kell rágni, hogy az ég nem azért kék, mert a többiek is olyannak lássák. Az ember még akkor is megbotlik, ha folyton a lába elé néz, akkor miért ne nézhetne olykor az ég felé? Nem lehet elhagyni azt, akit eleve a szívedben rejtegetsz. Nem hiszek az ilyen fajta elszakadásban. Én gyermekként jó embernek láttam édesapámat, talán mert édesanyám sosem fecsegett róla feleslegesen. Azt mondta: Ismerd meg. És én mindvégig azon voltam, hogy megismerjem. A földi léthez számítva kemény húsz év kellet hozzá, de én egyetlen egy pillanatát sem bánom… pláne ha ti odafent másodpercekhez méritek… Ugyan ott tartok, mint egykor… nem rossz ember az én apám.
- Erős vagy, sokkal erősebb, mint én voltam akkor a halálom órájában, de erről még nem beszélhetek. Bárhogy döntesz te és bármit hoz az élet, úgy látom már ott is erős vagy, ahol épp megtörtél.
- Édesanyám nevelése.  
Rám mosolygott s még mielőtt megérintette volna az arcomat, felnyitottam a két szemem.

- Jó reggelt kék szemű csillagom, - mondta a férjem.
Annyi értelmetlen harc után micsoda biztonságérzet ez. Itt is, a közös hálószobánkban minden a megszokott helyén volt, csak a szívem jelzett a torkomon keresztül.
A mosolyom szerintem kétszer körbeérte a fejem, majd amikor ösztönösen a pocakomhoz kaptam, valami megmagyarázhatatlan erő oly keservesen zokogni kezdett bennem. Féltem, kettéhasadok, de tartottam magam. Fürdőszobába lépve, törülközőbe borítottam az arcom és úgy bőgtem, mintha nem lennék esélyes többé újabb könnyáradatra.      
Majd leültem és írni kezdtem. Először lett egy oldal, majd kettő, végül tíz…

„Az utolsó szó jogán": Mindvégig, ahogyan írtam ezt a kis elbeszélgetést, példaképként tüntettem fel önmagamban egy kifejezetten tehetséges írót, aki a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje viselője.
„Nincs szeretet, Petikém! … Nincs szeretet, nincs szeretet! Nincs szeretet!!! „Zokogta el kétségbeesetten Müller Péter álmában Pécsi Sándor, aki abban az időben már fizikailag halott volt. Csodálatosan ábrázolja ezt az élményt az Örömkönyvében, amely megannyi más ember Örömkönyve lett… mert igenis az álmok fontosak, pláne ha üzenetként szolgálhatnak a megpróbáltatott lélek számára. Ha egy közkedvelt írót nem köveznek meg ezért a felismerésért, akkor én mitől féljek?   


Sosem gondolkodtam azon, hogy ugyan van-e némi beleszólása az embernek abba, hogy mit éljen meg álmában? Mondhassa-e vígan, félelem nélkül rémálom közepette: „Akkor most én kiszállok, mert nem ezt kértem” Mert ugye ki az a hülye aki önkéntesen horrorba álmodná önmagát?!
Mitől leszek másabb, netán furább tőletek, hogy álmomban a halott nagyanyám segítségével derítettem fel egy titkot? Félni majd akkor kezdjetek, ha az álombeli figyelmeztetés valósnak bizonyosodik. Még én is ráérek ezzel, minimum kilenc hónapig…
Egyszerű emberként álmodtam s egyszerű emberként fogtam fel, hogy van, amit az életre kell bíznunk, mert Ő tudja a legjobban mit, miért és meddig még. Talán nincs nagyobb győzelem érzet attól, amikor egy szív igazán megbékél…
Édesanyám kora estétől pirkadatig átkozódhatott volna gyermekként azért, hogy az élet az egyik legnagyobb csodát vonta meg tőle – az édesanyját. De Ő nem! Ő felnőtt és gyermekotthonban helyezkedett el, hogy sok elhagyatott gyermek pótanyukája lehessen… s próbálja megsokszorosítva átadni azt, amit az életében legjobban hiányolt. Ezt nevezik tapasztalatszerzésnek a bölcsek. Belőle valamiért nem átkot facsart ki a hiányérzet… Fogalmam sincs hogyan gyűlt össze benne ennyi lelkierő, de szeretném, ha ezt a szíve mindörökre megőrizné. Szerintem, amikor odafent a menyben anyaválasztás volt, nem vártam a soromra. Csak így tudom elképzelni, hogy nekem ilyen anya jutott. Fellázadtam! Nekem a legjobb kell, ennyit mondhattam. Hogy rosszul nevelt volna? Ostobák! Nekem sosem kellet menekülnöm tőle, sosem tiport az álmaimba, sosem érzékeltette, hogy kevésbé szeret majd, ha netán nem döntök úgy, ahogyan legszívesebben ő döntene helyettem… és mindezt úgy csinálta végig, hogy neki nem volt édesanya, aki vezette volna az életben, aki fogta volna a kezét, vagy mondta volna: „Ne menj közel a tűzhöz kicsim, mert megéget”. Ezt csináljátok utána… ha sikerül, tapsolok majd. Addig engedjétek meg, hogy tele legyek kételyekkel, mert általában mindig az olyan bíráskodik, aki inkább csendben maradhatna.

Leporolva álmom emlékét elmentem hozzá, megölelgettem majd leültem mellé és kérdezni kezdtem:

- Anyuka, szerinted édesapád valaha boldog ember volt?
- Úgy tudom, igen… édesanyámmal. Csodaszép pár voltak, azt mondta mindenki, aki ismerte őket. Itt éltek, ebben a kis városban bár én ezt mindig is furcsálltam. Sokat töprengtem azon, miért nem Prágát választották, hisz édesapám odavalósi volt.
(Közben anyukám előszedte a régi szerelmes leveleket, amelyeket nagymamám és nagyapám egymásnak írtak. Már az első mondatoknál könnyi szökött a szemeimbe. Csodálatos szerelem volt ez, oly szép, oly őszinte. Nyoma sem volt a kényszer együttlétnek.)
- Amikor édesanyád meghalt haragudtál az életre?
- Nem, soha, bár édesanyám hiánya nagyon sokszor fájt.
- Saját magadra sem haragudtál? Sosem támadt olyan érzésed, hogy azért kellet meghalnia, mert téged engedett élni?    
- Dehogynem, ez rengetegszer megfordult a fejemben, viszont egy lágy, megnyugtató hang a szívem tájékán folyton azt sugallta, hogy ez édesanyám döntése volt, tudom, hogy kimondhatatlanul szeretett engem, s amikor úgy éreztem, hogy az élet próbára tesz, ez mindig segített felállni. Sajnáltam édesapámat, hogy élete legnagyobb boldogságát kellet elveszítenie. Szerintem mi csodálatos család lettünk volna, mert az én szüleim nagyon szerették egymást. Miután apukám elveszítette a szerelmét, bezárt a világ előtt és magas falat épített. Sokáig úgy éreztem, hogy nem szeret, féltem engem hibáztat a történtekért, de egy idő után megbékéltem.
- Sejted miért alakult ez az egész így?
- Nem. Talán ez volt a sorsuk.
- Édesapád fiú testvére boldog volt?
- Nem tudom kislányom, nem emlékszem. Én nem nőttem fel közöttük.
- Hányszor nősült?
- Tudtommal kétszer.
- Miért, elvált?
- Nem. Az első felesége fiatalon meghalt, pár héttel azután, ahogyan világra hozta a fiúgyermekét. Két unokatestvér anya nélkül maradt, ez akkoriban szenzációt kavart a tömegben.   
- De miért kellet így történnie, azt tudod?
- Nem sejtem mi történhetett. Csak annyit tudok, hogy az életével saját kezűleg végzett.
- Mert az a szerencsétlen átok. – mormogtam magamban.
- Tessék? Nem értem.
- Anya, te sosem furcsállottad, hogy az apai nagymamád mindkét menyét rövid időn belül úgy veszítette el, hogy bár mindketten megszülték a gyermeküket, mégsem nézhettek anyai örömök elé?  
- Engem ez sosem foglalkoztatott ilyen mélyen, de most mégis hogy jön ez ide?  
Felnéztem megbékélve az égre, s mint aki imát szőtt, egyvelegbe fogalmaztam.
- Ha dönthetnék, anya lennék, de van, amit rá kell bíznom az életre. Talán az élet úgy dönt, hogy jó anya leszek egyszer… de nem olyan, aki sosem hibázik, képtelen vagyok törekedni ekkora tökéletességre… Talán úgy dönt, mert én sem döntenék másképp. Nem tudom, mit veszíthetek és ez olyan félelmetes… Szeretem az életet. Szeretem azért, hogy megtanított félni és szeretni egyaránt… nem akarok választani, azt akarom, hogy az élet válasszon helyettem s hagyja meg nekem ezt a szívet, amelyik nem érez gyűlöletet… ezzel tán bárhol boldog lehetek.    
- Te kisbabát vársz angyalkám?
- Igen… Életem minden egyes pillanatában várni fogom édesanyám. S ha nem jön, én akkor is várom majd…
- Nem szabad félni kincsem, én úgy érzem, ez a csöppség megmarad.
- Úgy érzem én is...
Szemembe könnyi szökött, de valahol a boldogság könnyei voltak ezek…
Szerintem ezt csak egy igazi anyai szív értheti meg…