Tükröm - tükröm mond meg nékem... - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Mi lesz a sorsom, mindegy, csak láthassalak téged, Onnan fentről…vagy ha úgy hozná az élet, Hogy utam mélyre vinne ahol hiányod megéget. Ha kínok közepette szemem könnyeimtől ázik el, Csak emléked mi erőt ad, felsegít mikor állni kell, Én nem kérem, hogy megsirass, nem várom el, hogy szenvedj, Nem akarom azt látni, ahogy felednél de nem megy,Csak őrizz meg szíved mélyén, látni fogsz még hidd el, Az emlék veled marad,csak zsebedbe rakva vidd el.
(Horus – Kedves naplóm 2013)

Feküdtem tehetetlenül a kórházi ágyon, távol mindenkitől, akit megszerettem életem során. Éreztem, ahogy nyomtalanul szökik belőlem a fizikai erő. Kimondhatatlanul féltem, ez nem ér, el sem búcsúzhattam, vagy talán épp így van jól? De hisz olyan fiatal vagyok még… lehunytam a szemem és számoltam a másodperceket. Minden, ami én voltam hirtelen homályba merült, a testem még ösztönösen harcolt, ellenkezett, kapkodtam az utolsónak vélt levegőért s amikorra kifújtam a Földnek nevezett bolygó teljesen elcsendesedett.
Nem láttam a Nagyszakállút, nem láttam trubadúros Angyalsereget. Nem láttam én poklot sem és ez a semmiség őszintén megrémisztett. Ennyi? Se alagút, se film, se történet? Harcolunk és hajtunk a nagy semmiért?
- Nem – szólalt meg a lány és abban a percben otthon, ott ahol nyugodtan pihentek, mert biztonságban hittek engem, lecsúszott a nagy fürdőszobai tűkör és millió szilánkra hullott szét. Láttam, tudtam, éreztem, de számomra többé nem volt visszaút.
- Téged már láttalak – mondtam óvatosan
- Igen, az én időm szerint pár másodperccel ezelőtt történt. A te időd szerint akkor alig múltál tizenöt. Arra ébredtél, hogy nézlek. Mindketten megrémültünk. Te azért, mert tudtad, ez nem csak egy álom, én meg azért, mert sokkal szebbnek hittelek.
- De kedves ez a túlvilági kritika, most gondolom a „mi rosszat tettem éltemben” című produkciót kell végig hallgatnom. Miért ne lehetnék én is egy szerencsétlen bolyongó lélek, aki már nem tud változtatni többé a dolgokon?!  
Teljes hangerőből felnevetett.
- Pár másodperce? – kérdeztem vissza – hisz több mint tíz éve riasztottál fel az álmomból.
- A te időd szerint! Meg amúgy is, azt hittem mélyebben alszol.
- Mélyen aludtam, de felém álltál és halálra rémisztettél.
- Te szólj valamit! Tudtommal túlélted
- Persze, csak ugye azóta minden helységbe a kezem ment előre, és a többi testrészem csak akkor volt hajlandó mozdulni, amikor kitapogattam a villanykapcsolót.
Újra felnevetett
- Szóval te lennél az Őrangyalom, vagy valami olyasmi? – kérdeztem remegő hangon, gondolván, mindennek itt van vége.
- Igen, - rám mosolygott – a „vagy valami olyasmi” teljes mértékben engem ábrázol. Egyszerű lány voltam, aki idő előtt távozott az élők sorából. Ez a távozás balsorsot hozott az egyik szerettemre, mert már nem látta értelmét annak, hogy jó úton haladjon. Te el nem tudod képzelni, hogy ez mennyire fáj nekem. Nagyon szeretném magamhoz ölelni, de ehhez segítség kell és én téged választottalak.
- Micsoda? – ösztönösen hátraléptem.  
- Kérlek… – mondta törölgetve könnyeit.
Egy kicsit meghökkentem azon, hogy még a világon túl is igazi könnyek vannak.
- Kit szeretnél megölelni, anyukádat, apukádat? – kérdeztem visszataposva
- Nem igazán! Egy srácról van szó, aki éltemben kigyógyított a flegmaságból és megtanított hinni abban, hogy az igaz szeretetben nem játszik fontos szerepet se az idő, se a tér. Mellette megtanultam, hogy, az igazi érték nem az anyagi javakban rejlik, szerette a mosolyomat, és mindig azt mondogatta, hogy egyszer rengeteg vers és rengeteg dal megihletője leszek. Ha te tudnád milyen igaza volt. Minden olyan szépnek látszódott, a szemei fénye engem tükrözött vissza, boldog voltam… igazán, sajnos a sors közbeszólt. Amire meg tanultam bízni az életben, és értékelni mindazt, amit az utamba sodort, el kellet mennem. Amikorra visszajöttem volna már ő feledte el a feladott leckét.
- Egy srác? Ó nem kösz, én nem vagyok elég szép, te magad mondtad.
- Csak ennyi a baj? Rá se hederíts! Ez még a természetem lenyomata, mindig is kimondtam azt, amit érzek, egy páran nem szerettek ezért, ennek ellenében voltak igaz barátaim.
- Szóval nem vagyok szép?
- Azt nem mondtam! Azt mondtam, hogy szebbnek hittelek. Ez különbség.
- Mert te szép vagy?
- Igen, mindig is az voltam mindazoknak, akik igazán szerettek, mint ahogyan te is.
- Szóval te lesed mindegyik lépésemet, de nem szeretsz igazán, mivel nem tartasz elég szépnek!
- Semmi kétség, - felnevetett - te vagy az a lány! A hiteles képmásom, ugyanezt rónám fel, ha fordított helyzetben lennénk. Figyelj, ha tükörbe nézel, mit gondolsz önmagadról?
- Semmi különöset, talán azt, hogy szebb is lehetnék.
- Miért, én nem ezt mondtam? Mindamellett leginkább hálás légy, van kezed – lábad és az igazi érték úgysem látszik kívülről. Tudod, mindenki életében eljön legalább egyszer egy olyan pillanat, hogy átesik a ló túlsó oldalára. Akkor kell bátran visszaülni a nyeregbe. Nem vagy csúnya viszont a belső értékeid sokkal szebbek, ha majd igazán észreveszed önmagad egyszer, megérted miről beszélek neked.
Meghökkenve néztem rá, próbáltam témát váltani, de mindegyikben ott honolt a legfontosabb kérdésem.
- Könyörgöm miért én? És mi az, hogy képmás?
- Mert a dolgok mögé látsz, szavakon túl érzékelsz, akit egyszer igazán megszeretsz, arra nem tudsz haragudni, nem tudod gyűlölni még akkor sem, ha letapos, ugyanakkor szembeszállsz a csőcselékkel és nem kérsz tőlük kegyelmet, amikor a sebeidet nyalogatod. Ezt itt bátorságnak nevezik. Hát ezért te! A képmás az képmás, én metaforaként használom. Valaha hittük azzal a sráccal, hogy csak egyetlen egy férfi és egyetlen egy nő létezik a világon a többi csak utánzat. Ezek után ugye nem gondolod rólam, hogy pont olyantól kérnék segítséget, akinek az a legnagyobb problémája, hogy milyen cipőt öltsön a ridiküljéhez?!
- Ó nem, nem, nem… ez valami tévedés, attól, hogy nem követem a divatot még nem vagyok bátor!
- Ha ez tévedés lenne, már teljesen máshol fejezted volna be. Rád nem jellemző a hatalomvágy, nem vakít el a pénz. A szívedet követed és ez pont elég, én is ilyen voltam valaha. Végeredményben egyszer ez tesz majd igazán szabaddá és boldoggá. Most még nem láthatod, de amint belecseppensz, pontosan tudni fogod, miről beszélek.
- Remek! És akkor most mi lesz tovább?
- Élni fogsz, de ez nem lesz mindig egyszerű. Mert abban a pillanatban, ahogy kinyitod a szemeid, látni fogod az ember mögött meghúzódó szándékot. Lesz olyan, akit azért fogsz elveszíteni, mert sosem szeretet igazán, és lesz olyan is, aki azért fog meneszteni, mert túlságosan megszeretett ahhoz, hogy továbbra is becsapjon. Mindkettő nagyon fájni fog. Idővel fogsz tudni különbséget tenni, mégis begyűjtesz egy pár sebet. Ha úgy fogod fel, mint valami leckét, százszorta könnyebb lesz. Iskola a határon – olvasd el feltétlen. Ott hangzik el leginkább, hogy az igazságnak több arca van, abszolút igazság nem létezik. Ha a felgyülemlett sérelmek nem váltanak ki keserűséget benned, nyertél. Mert tudod, leginkább azok nyernek, akik önmagukat győzik le. Mindamellett lesz olyan is, aki csak azért fog bántani, mert nem szereti a tükröt. Bár az emlékezet tényleg szelektív, előbb utóbb mindenkit utolér. Mindazok, akik szántszándékkal becsapnak téged, leginkább önmaguk ellen mennek ezért a te fájdalmad nekik majd időmúltán duplán fáj. Viszont új barátokra lesz, ami utad során nagyon felvidít, ebbe kapaszkodj!
- De hisz ez csodálatos! Ez mindent megegyszerűsít, mert így csak igazi barátokkal leszek körülvéve. Lesz értelme és tartalma a leélt időmnek.
- Tévedsz! Ez rengeteg bonyodalmat hoz az életedbe, hisz sorra buktatod le azokat, akik hazug szeretetet táplálnak irántad. Ne sápadj, nem lesznek oly sokan, de egy életre egy is elég.
- Hazug szeretet? Ez badarság, hisz én senkit nem kényszerítek arra, hogy szeressen.
- Ez igaz, de tudsz valamit, ami mások javát szolgálja leginkább, ennél nagyobb motiváció nem kell senkinek, hidd el nekem. Nagyon erősnek kell lenned belsőleg.
- Én nem hiszek ebben, hisz a barátaim nagyon jól tudják, hogy inkább elviselem azt, ha valaki őszintén utál mintsem, hogy érdekből, hamis mosollyal a száján pátyolgasson.
- Hiszel, nem hiszel, megtapasztalod. De ha elég figyelmes leszel, látni fogod, hogy sosem vagy egyedül a bajban.
- De én nem akarom megélni ezt.
- Sajnálom, de hozzád nem illik a kegyes hazugság. Mennyi évet akarsz még elvesztegetni, csak azért mert amit igaznak hiszel színtiszta hamisság? Te jóformán mindegyik barátod hóbortos álmába belelátsz, most számold meg azokat is, akik visszakérdeztek és ugyan olyan önzetlenül érdeklődtek a te álmaid felől. Gondolod ennek nem oda – vissza kellene működnie?
Szomorúan lehajtottam a fejemet s mielőtt újra kérdeztem volna, kóborló könnycseppek után hadonásztam. Egyiknek sem engedtem, hogy végigfusson az arcomon hisz a nagy lányok nem sírnak már…(Persze ha előre tudtam volna mi vár rám, ezt ki sem jelentem)
- Segítesz? – rá kérdezett a lány, miközben bizonytalanul méregetett a tekintetével.
- Van más választásom? – visszakérdeztem.
- Igen! Semmi kétség, élni fogsz, viszont dönthetsz úgy, hogy életed hátralévő pillanatait hazugságban töltöd. Kényelmes és biztonságos – fizikai szempontból.
- Ennek gondolom ára van.
- Persze, a legmagasabb!
- Mégpedig?
- Összevegyülsz a bégető tömeggel. Történetesen egy érzéketlen géppé válsz, akinek összevissza lehet firkálni az élete könyvébe. Tárgyilagos leszel, de nem leszel tartalmas. Vak engedelmességre kényszerülsz, és amire észreveszed milyen zsarnokság lapul mindazokban, akik a világ tükre előtt folyton az önzetlenség fogalmával takargassák önmagukat, az életed javarésze mögötted lesz. Tudod, ez egy ősi törvény, az, aki igazán önzetlen, teljesen feleslegesnek tartsa, hogy ezt fintorgassa az amúgy is folyton változó világ előtt.
- Remek kilátások! És mi a legnagyobb hazugság, amelytől nem ártana tartanom?
- Hogy minden egyes ember, akit barátodnak hiszel téged lát és önmagadért szeret.
- Miért, ki vagyok én?
A lány rám mosolygott és féltőn megérintett. Hirtelen egy hatalmas tükör elé kerültünk és én tisztán láttam őt a saját kis homályos alakom mellett. Most vettem csak igazán észre milyen káprázatos mosolya van.
- De hisz engem nem is látni, mondtam ijedten.
- Ha tudnád, mennyire tévedsz, ki sem mernél mondani ilyet. Te még archoz és névhez kötődsz, mint egy szerelmes tini lány, aki mindig az aktuális szerelmében lássa az igazit.
Megérintettem a tükröt, ezer szilánkra tört. Mindegyikben más – más kép volt látható. Egyikben, a legnagyobban, az otthoni fürdőszobát láttam s a férjem álmos, rácsodálkozó tekintetét. Összetört, de hogy esett le?! Láttam nem érti, és én sem értettem igazán. Ez lenne a jel, hogy a lényem nyomtalanul elpusztult? Pedig én sosem készülődtem órákig a tükör előtt, és épp ez jellemez? Fenébe! Inkább a számítógépe klaviatúrájára pötyöghettem volna, biztos jobban megértené. Mindegy már! Szívem összes szeretetével átöleltem volna, ha nem vagyok épp egy közönséges halott. A lelkem legmélyén hontalanságot érzékeltem, torkomban a jól ismert gubanc egyre inkább növekedett. Egy otthon biztonságot jelent, mi viszont örökös harcban álltunk egymással. Mert ő nem szeretett mindenkit, egyáltalán nem, én meg próbáltam volna összekovácsolni azzal, akitől ösztönösen menekült. Ostoba voltam, azt hittem, ez így van jól, majd nem volt jól sehogy sem… s én magamra vettem, hogy ez is csak az én hibám. Keservesen elsírtam magam, fájdalmak közt szültem meg a kegyetlen igazságot. Egyedül vagyok, de már nem toporzékolhatok egy helyben többé. Túl sokáig éltem kegyes hazugságban remélve, hogy az én boldogságom ugyan annyit ér a szeretteim szemében, mint amennyire bennem él az ő boldogságuk reménye. Sosem számítottam igazán én meg csak beletörődve bólogattam, mert azt hitem, hogy ez az igazi önzetlenség jelképe. Pedig nem, sőt ez még csak meg sem közelíti az önzetlenség fogalmát.  
- Mi lesz most? - kérdeztem törülve a könnyeimet.
- Mi legyen most?
- Nem tudom! Úgy érzem megbuktam és nem lehet helyrehozni többé. Nem hiszem, hogy ezek után bármit is teljesíteni tudnék.
- Nem hiszem, hogy nem hiszed.
- Ne játsszuk ezt, kérlek!
- Így van! Mást kell játszanunk, ahhoz viszont fel kell ébredned.
- Várj! Ne menj még el, kérlek…
- Én sehová nem megyek, te mégy…

…mély levegőt vettem, talán még fel is sikítottam ijedtemben, amikor fénysebességgel visszazuhantam a testembe, de alig hogy felébredtem az összegyűrt kórházi lepedőn, újra altatni kellet engem. A könnyekkel való küzdelmet élő adásban is elvesztettem. Éreztem baj van.
- Kérem, nyugodjon meg, szólt hozzám egy kedves idegen, aki sietve tolt a műtőbe. (Istenigazából a mi időnkhöz mérve csak nyolc órát késtek)
- Szeretnék haza menni, suttogtam kérlelve, majd mélybe zuhantam. Se fény, se alagút csak a tudat. Az egész életem hét másodpercig tart s félidőben teljesen a feje tetejére állt.

…Hiányzott a fürdőszobai tűkör, hűlt helyére csüngő dísztárgyakat raktam, de semmi sem volt ugyanaz többé. Más tükröt kellet keresnem, mert most már hívott, csalogatott magához. Nem azért, hogy tökéletesebbre fessem ki a szemem, vagy ne hogy az ajkamon húzzak csíkot a rúzzsal. Egyáltalán nem! Mégis hosszú perceken keresztül figyeltem, hátha… hátha ez nem álom volt és én újra homályba merülök. Vagy tán változom kissé? Nem! Minden a megszokott helyén volt rajtam. A szemeim, a szám, a keserű mosolyom. A pocakom, melynek növekednie kellet volna, aztán mégse… Minden ugyanaz volt. Csak ugye a kelleténél mindig egy picivel többet láttam, míg nem összeállt a teljes kép. Se szó, se beszéd, pont „jókor jött” ez a fajta adottság. Úgy éreztem magam, mint aki most mászott ki a barlangból egyenesen a legmagasabb fára. Minden egyes ágba kapaszkodtam, de még ez sem nyújtott biztonságot. Biztonság? Ez volt a legelső, amiről le kellet mondanom. Pöttöm kis kavicsként gurult a hegyekről és hozta magával a halálos lavinát.
Legtisztábban a kirekesztett megalkuvókat láttam, akik duplán ostromoltak. „Én? Soha!" Ezt mondták minden egyes kiosztott pofon után. „Én sosem bántanák senkit, mert tudom milyen érzés, ha valakit bántanak!", hozzátették. Legyen világos ki az empátia királya!  
Nem-e? Ott, helyben… visszakézből!
Keservesen "felnevettem" az emberi butaságon.

Egy szeretet guruhoz vittek. Isten tudja miért, hisz nem nekem kellet volna felébrednem a vakságból. Az is lehet, hogy én kéredzkedtem hozzá, puszta kíváncsiságból. Rám nézett, s mint akivel heti szinten kávézgatni jár kétszer, úgy ölelt hűn önmagához. A szeretet guruk már csak ilyenek, bár nekem csak annyit mondott erre, hogy „már nagyon régtől várlak ám"
- Remek!
- Veled megtörtént az, amit én éveken keresztül sajnos csak álmaimban kergetek. Pedig annyira vágyom rá – mondta helyet kínálva.
- Igazán? Akkor adok belőle, mert ugye mire valók a jó barátok?!
Tudta, hogy gúnyolódom, de egyáltalán nem zavarta, sőt mintha fel lett volna készülve erre. Monotonszerűen kinyújtottam felé a pénzt. Nem kis összeget kínáltam azért, hogy rámutasson, mitől leszek majd „hűűű, de jó ember”. Nem fogadta el, és ez összezavart kissé.
- Áruld el, hogyan csinálod, és én fogok fizetni neked.
- Mit hogyan csinálok?
- Létsík váltás- súgta felém miközben zihált a tekintete.
- A micsoda?
- Semmi! – mondta csalódottan.
- Akkor jó! Szóval, tessék csinálni valami abrakadabrát, hogy én is olyan tökéletes, hibátlan és önzetlen legyek, mint a körülöttem élők.
Felnevetetett s ez a nevetés ismerősen csengett le bennem. Szomorkás árnyalata volt.
- Ezt az abrakadabrát tisztításnak nevezik, de hogy jöhetek én ahhoz, hogy téged tisztítgassalak?
- Nem tudom, de reménykedem benne, hogy érthetően elmagyarázza!
Csend…
…és ugye örökké nem ülhetünk csendben, felálltam a székről és elköszöntem. Már kifelé indultam volna, amikor kézen ragadott és mélyen a szemeimbe nézett.  
- Van egy adottságod. Soha senkiért ne tipord el magadban, csak ennyit kérek, ha lehet.
- Jó persze, azzal egy kicsit sem kell törődnie, hogy ennek köszönhetően majd eltipornak mások.
- Igen a sok sebzett ostoba fenevad. Mi mást lehetne várni tőlük?
- Fogalmam sincs! Én a mogyorós csokit szeretem, és a Mekis kaját. Azon felül, ha valaki képes megnevettetni, nagyon könnyen elfeledem a rosszat, de néha egy ölelés is elég. Kisírom és tovább lépek.
Szívből felnevetett… ez mondjuk egészséges nevetés volt. Kicsúszót spontán, nem volt erőltetve.
- Mennem kell - mondtam mosolyogva.
- Tudom, nagyon hosszú út áll előtted.
- Hát azért nem oly vészes, estére gyalogosan is hazaérnék.
- Képletesen gondoltam.
- Értem! Apropó, leakasztana rólam egy pár szellemet?
- Minek? Téged sosem bántanának. Sőt…
- Sőt?
- Jaj, te lány, bocsáss meg nekem kérlek.
- Nem értem.
- Nem is kell. Látom mire tetted fel az életed, bár képes lennék őszinte vigaszt nyújtani neked
- Kösz, nem kell. Majd csak megbirkózom valahogyan.
- Óvnálak, érted? Óvnálak!
- De mitől?
- A csalódástól.
- Jó! És milyen csalódástól? Mondjon már valami konkrétabbat, könyörgöm.
- Konkrétabbat? Azt te tudnál mondani. Minek akartad látni, mond?
- Mit?
- Nem mit! Kit?!
- Akkor kit?
- Hogy ki az, aki igazán szeret, illetve ki az, aki teljes mértékben becsap.
- Mert hiszek abban, hogy mindenki önállóan tudja kezelni az érzéseit attól függetlenül, hogy mi zajlik épp a világban. Hiszek abban, hogy az igazi érzés egy érték, hiszek a szívben. Látom a változást, folyton ebben élek, mégis hiszek abban, hogy az igazán igazi igaz szeretet változatlan. Hiszek a szép emlékek erejében, s hiszek abban, hogy a rossz emlékek hada nem írják át az emberek érzelmeit annyira, hogy mindig csak a rossz érzések legyenek előtérben. Hiszek abban, hogy az emberek, akik a jót keresik, a világban igyekeznek visszaemlékezni a szépre. Hiszek abban, hogy így élnek s nem csak beszélnek róla másoknak.
- Bla, bla, bla és bla, bla, bla! Ezek az emberek, akiket mondókád mögé rejtettél magasról lefütyülik, te miben hiszel.
- Az legyen az ő problémájuk. Öt perce még arra kért, hogy ne tiporjam el az adottságom, most meg arra kér, hogy éljek teljes sötétségben?
- Letördelteted a szárnyaidat primitív, vak egyének miatt. Visszazuhansz és gátolod a fejlődésedet.
- A micsodáimat?
- Te hiszel a metaforákban, ezért mondom neked így. Az emberek többsége nem az, aminek mutassa önmagát. Maszkok alatt ítélkezni könnyű, a levetéshez bátorság kell.
- Ez tény, pontosan ezért nem skatulyázok és nem gyártok jó ember – rossz ember kupacokat önmagamban. De talán minden fordítva van, talán én vagyok primitív, erre miért nem gondol?
-  Jaj, te lány, ha tudnád…
- De mit?
- Hallgass a szívedre kérlek, és élj a legjobb belátásod szerint, már csak ennyit tanácsolhatok neked. Láthatlak még?
- Szerintem nem, egy életre rám ijesztett. Talán majd egy más létsíkon, vagy min – mondtam mosolyogva.
- Megbocsájtasz, kérlek?
- De mit bocsássák meg könyörgöm? Most vagyok itt először, a teljes nevét sem tudom rendesen…
- Elárultalak, ezt bocsásd meg nekem kérlek. Nem mondhatok többet sajnos, de amíg élek megvetem önmagam ezért. Bár visszacsinálhatnám.
Mielőtt megnyitottam volna a számat megemelte a kezét és engedelmes csendre intett.
- Ne! Kérlek, ne kérdezd hogyan és miért. Bánom már, nagyon bánom. Bár megértenél egyszer. Legyen pokla annak is, aki miatt ez tettem. Pirkadattól alkonyatig.   
- Persze! És dögöljön meg az egész világ, nem?
- A világ? Hm, már nagyon rég vége van! „Szívtelen, rosszak és kapzsik az emberek” Annyira, de annyira sajnálom.
- Hát mit is mondhatnék erre? Van Mekis kajája?
Újfent hangosan felnevetett.
- Sajnos nincs, de van egy őszinte ölelésem… már amennyire képes vagy bízni még bennem- mondta szomorúan.
Két magabiztos lépést tettem és kinyújtottam felé mindkét karomat. Magához ölelt. Úgy éreztem biztonságban vagyok. Egyszer csak „mindent” láttam. Kellet volna? Nem kellet volna? Nem fogom megtudni többé. Keserves könnyeket hullajtottam a frissen vasalt fekete zakójára, tudtam, hogy velem sír. Két gyötrelmes sóhaj között kirántottam önmagam az erős szorításból és kiszaladtam a szobából, akkor láttam utoljára élve, s már csak álmodtam, hogy Angyalokkal konzultál.

- Másoknak jelentéktelen díszt jelent, az ő kezén mégis ott ragadt. Soha senki nem kérdezett rá, tedd meg és felismer… - mondta a lány.
Miért ne tettem volna meg, az én boldogságom már úgyis maradhatatlanul távozott. Nem volt itt semmiféle könnyi facsargató harc a lelkemért, semmiféle megemlékezés, hogy azért évek során tettem én jót és szépet is. Csak menjek már minél hamarabb és minél messzebb. Mintha valaki teljesen más filmet rakott volna be a vetítőgépbe, vergődtem csupán, hogy ne fájjon a pusztulás. Minden, amiben ez idáig hittem elmúlt, eltűnt, összetört. Már csak az enyhe vigasz maradt meg, a balsors kiváltsága melyben szabadon dönthetsz, mit szeretnél érezni, miben kívánsz kapaszkodni leginkább. És én nem akartam lenni az, aki teljesen elfelejti a szépet…

Új otthonra leltem. Megnyugtatott, hogy nem kell ezért elszámolnom senkinek. Nem kell hálálkodnom és kérlelnem ne ezt vágja a fejemhez folyton, hogy nem az enyém, és sosem lesz. Ebben az új otthonban sokáig ébredtem fel reménytelenül egyedül, úgy éreztem nem fogok szeretni többé, mert nincs semmi értelme. Mindennap meghaltam egy kicsit. Az új tükör mögött mégis régi mosolyt kerestem és próbáltam visszaemlékezni, míg nem egy szomorú vasárnap mellém ült a lány.

- Elrontottam, ne haragudj rám ezért – lehajtottam szomorúan a fejem.
- Nem te rontottad el, hidd el.
- Sajnos ez nem igazán vigasztal. Mesélj milyen érzés volt magadhoz ölelni- kérleltem őszinte kíváncsisággal.
- Nem tudom, engedtem te öleld. Minden, amit megtudtál csakis magadnak köszönheted, értelmes voltál, odafigyeltél az álmokra, a szavakra… óóó az a titokzatos szívlakat… ne féltsd, megérdemli a sorsát. Csak tanítani tudott, de sosem élt a saját tanításával.   
- Ez nem igaz! Vigyázott rám, óvott a könnyektől a csalódástól
- Ó hogyne! Meg ne szakadjon a szívem rajta. Mindenkivel ezt teszi, aki felett uralkodni szeretne, most már én is belátom.
- Miért beszélsz róla így? Én nem tudtam szeretni úgy, ahogy megérdemelte volna. Ez az én hibám. Fogva tartottak a régi sérelmek, folyton csak bőgtem miattuk, még szép hogy megunta.
- Persze, mindez annyira érdekelte! Hiszel abban, hogy a hangya egyszer csak tudatára ébred és rájön, hogy ő mindig is méhe szeretett volna lenni, ezért jobb, ha mézet gyárt?
- Igen, láttam már hangyát mézbe fulladni. De amint besóztam, újraéledt, pedig csak kísérletnek indult.
- Komolyan? És mi lett belőle, szorgalmas méhecske? – felnevetett gúnyosan.
Újra lehajtottam a fejem, próbáltam lenyelni azt a hatalmas gubancot, amely a torkomban keletkezett, döntöttem s már nem volt, aki eltántorítson ebben.  
- Figyelj – mondtam remegő hangon - az én privát boldogságomnak amúgy is annyi. Tudom, hogy nem vagyok annyira szép, de ha esetleg gondolod… ha szívesen visszatérnél… ha meg tudnád menteni… vagy valami ilyesmi, akkor…
- Igen? És miről beszélgetnénk? A romantikus hattyúetetésről? Netán őriztetném vele a titkaim? Az már csak volt, érted? Hadd a fenébe. Az egész élet előtted áll, újabbnál újabb sikereket érhetsz el. Megértő társra, barátra lelhetsz. Feláldoznád önmagad azért, hogy egy ilyen majom meneküljön? És mitől kellene menekülnie? Nagyon is jól érzi magát így! Az orra hegyétől sem lát tovább, de ossza az okos észt, mert ő tud, mert ő tapasztalt! Láttad őt teljes „szépségében" akkor minek véded még?
- Miért lettél ennyire ironikus? Csak feleslegesen megijesztesz ezzel.
- Mert ez az egyetlen, ami megsegít.  Szóval miért véded?
- Nem tudom, talán mert úgy meséltél róla, mint a világ legszebb – legjobb emberéről. Talán mert láttam mennyire szenvedsz attól, hogy nem tudsz közeledni felé. Talán mert éreztem, hogy nincs is annál szebb, ha valaki így szeret… talán mert neked ő volt a hősöd és én hittem neked.
- Az volt!
- Ha igazán az lett volna, nem mondanád múlt időben.
- De megváltozott érted? Nagyon – nagyon megváltozott!
- És ez átírta az érzelmeidet? Tudhattam volna, mindenki így él, még a halottak is… minek is bízom abban, hogy ez lehet másképp is? Túl kicsi vagyok hozzá, túl kevés.
- Kikergetsz a hitemből! – mondta felsóhajtva.
- Igen… lehet csak ehhez értek igazán. Ennek köszönhetően megtudhattam, hogy egy pár hazug mosoly, hazug ölelés engem is utolért. Nem én voltam fontos, egyáltalán nem. Amikor végre valahára ráébredtem, lerendezték annyival, hogy nem vagyok jó ember. De hát előre figyelmeztettél…
- Mert ők ugye annyira jók?!
- Már nem érdekel!
- Bánod?
- Nem! Legalább felébredtem a képzelt biztonságból – mormoltam a könnyeimet nyelve.
- Hej, figyelj – mondta lehajtott fejjel. -  Ne légy szomorú, megéled a boldogságot. Teljes szívemből kívánom neked. Gyengédség, szerelem, óvás, odafigyelés, barátság… mindaz, amire kezdetektől vágytál ott kuporog a bejárati ajtó előtt és csak arra vár, hogy észre vedd.    
- Egy újabb illúzió? Nem, köszönöm, jobb lesz nekem egyedül. Talán ha luxus kocsira vágynék, aranyra, ezüstre, pénzre… nem lennék ilyen boldogtalan.  
- Ezt ugye te sem hiszed el, hogy téged pont a pénz tenne boldoggá?!
- Nem hiszek már semmiben, mert nincs értelme. Én is csak okoskodtam a szeretetről… mindenről. Lesz mivel leszámolnom a halálos ágyamon.
- A halálos ágyadon? Hisz te élsz a leghitelesebben. Még a halál is beléd szeretet te!
- Mi???- kérdeztem nagyokat nyelve
- Betűzzem ki?
- Ne!!! Elég, ha azt mondod vicceltél.
- De nem vicceltem.
- Egyre jobb hírekkel szolgálsz. Mennyi időm van még hátra? Egy nap? Két nap? Egy év?
- Pont amennyire szükséged van!
- Tehát mától nyugodtan félhetek!
- Te? Egyáltalán nem!
- Ő küldi a szív felhőket a szív köveket és a szív tócsákat az utamba?
- Lehet, bár ő csak báránykákat tud rajzolni, hogy mit látsz benne, az már a te személyes varázslatod - mondta rám kacsintva.
- Hát ez… remek…nyeltem megremegve.
- Félek!
- Nem kell! Féljen más… féljen az, aki meghazudtol.
- Jaj, ne! Könyörgöm ne…
- Ez nem a te dolgod.
- De jó! Most akkor mindenki, aki meg akar dögleni, sárba döngeti a fejemet hátha kegyelemdöfésben részesül?
- Nem, dehogy is! Az minden szart túlél, hogy az élete végén legyen min gondolkodnia. Na, az lesz még csak keserves tapasztalat!  
Mosolyogtam volna, de nem ment.
- Figyelj, az a srác… nem rossz ember – mondtam kissé szomorkásan.
- Igen, persze nem rossz ember… mert neked senki sem rossz, ha még nem vetted volna észre.
- Megbántottam, pedig nem ezt akartam, bármennyire hihetetlen.
- Ugyan már, fel sem fogja. Egy kicsit sem érdekled.  
- Ez nem igaz! Meglehet, hogy dühös rám, mégis a szívén visel, nem hiszem, hogy nem látsz mögé. Mindent megtett azért, hogy magamban higgyek leginkább. Te ezt miért nem így látod?
- Mert már nincs meg ez a képességem.
- Milyen képességed?
- Hogy a rosszból is csak a jót hozzam ki.   
- Miért erre képesség kell?  
- És természet leginkább, bár nincs olyan nagyszakállú, aki külön díjazná ezért. A legnagyobb rezümé a saját boldogságod. Sajnálom, hogy miattam bántanak.
- Ne sajnáld. A saját érzéseimért én felelek, rá se merném kenni másra. Ez már az én fájdalmam marad.  

Kopogtak… ma már harmadszor. Kinyitottam az ajtót, kinéztem.
Hatalmas rózsacsokor várt az ajtónál. Szeretem a rózsákat, nagyon – nagyon szeretem.
- Nos, ki volt az? – kérdezte a lány
- Tutira a férjem… azelőtt sosem kaptam virágot csak úgy szürke hétköznapon, most meg két hónapja egyebet sem csinál, csak harcol. Mindig csak öt percet kér, gyerünk ki sétálni, beszéljek vele, legyünk legalább barátok… nem akar elveszteni.
- Akkor mire vársz?
- Semmire. Egyszerűen csak ne akarjon „megmenteni” engem. Évekig ott álltam mellette és nem kellet az ölelésem. Miért nem lehet úgy, hogy most már nekem nem kell? Ez tán jobban elítélendő, mint az, hogy évekig vártam? Senki ölelése nem kell többé. Neki van kibe kapaszkodnia, harcoljon értelmes dolgokért. Én nem szedek el senkit, senkitől, elegem van a nyomorult átkokból meg a „jókívánságból” a fél igaz történetekből. Érted? Elegem van. Egyedül élek és nem akarok változtatni rajta. Miért kell bűnhődnöm olyanért is, amit nem tettem meg?
- Hogy megértsd, mi változtassa meg legbelül az embert.
- Nem gyűlölök, és nem átkozok, ha erre gondolsz!
- Tudom, pont ezért választottalak téged. És pont ezért számol le az élet mindazokkal, akik hazug mosolyt osztanak. A végcél számít, ezt sose feledd. Csak a rossz ember fog megítélni rossznak.
- Ja, a végcél…
- Adj neki még egy esélyt, csak hallgasd meg. Rengeteg sérelmet hordoz magában.
- Talán én váltottam ki?
- Nem!
- Akkor meg?! Én talán nem hordozok önmagamban sérelmeket?
- Nem! Te minden egyes új nappal valamiért megtisztulsz. Ne kérdezd hogyan és miért, úgy sem válaszolhatok. És most ad a kezed, készültem egy meglepivel. Háromig számolok, erősen szoríts és tartsd csukva a szemed.

- Egy, kettő, mondom, becsuk szem… három.

A határtalan csillagos égig szálltunk. Mindenkinél boldogabb voltam. Ezt nem lehet leírni szavakkal. Ezt nem lehet belefoglalni versbe, se dalba. Nem lehet megfesteni… csak újrakívánni lehet… és minden éjjel várni… hátha. Minden énbennem volt és én ott voltam a mindenben, egyaránt történt minden, még az is, ami sosem történhetett meg. Csillagokba zuhantam, majd új utat törtem felfelé mindig magasabbra. Nem akartam, hogy véget érjen…
…ezt nem hiszem el, ezt nem hiszem el… a rohadt vekker. Az!

Boldog vagyok, de Isten tudja, hogy van ez a tisztulással?! Azóta is ezen agyalok. A magányos időszakom után a férjem tett pontot, de nem szaggattuk le egyből egymás ruháit. Soká, nagyon soká csak ismerkedtünk csupán…
Hm… milyen vicces… ismerkedtünk… annyi közösen leélt év után először táncoltunk az esőben és röhögtünk felhőtlenül a durcás embereken. Egy igazi mennyország… amelybe egy pár sértett ego beletaposott majd lezuhant, mert nem tudták rám bizonyítani, hogy én minden este odakötözöm a székhez és kényszerítem arra, hogy továbbra is óvakodjon mindazoktól, akik olyat hazudnak rá, amit soha nem tett meg. Ugyanakkor ő rá sem tudták rábizonyítani ugyanezt. Pedig így működünk… kényszerítsük egymást mindenre, fenyegetőzzünk, zsarolunk, hisztizünk… hátha ettől nagyobb lesz a szeretet, semmit nem beszélünk meg egymással, de azért szükségszerűen leakasztjuk egymást a szögről… s ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzeljük, általában összeugrunk úgy, hogy készülhessen látlelet. (Van egy pár kifejezetten buta ember, mindig volt és mindig lesz. Sajnos még ezt is látnom kell, de ez már egy külön adottság!)    
A lány velem maradt, lassan a kutyák is megszokták már. Azért néha megugatnak még lustán. Olykor megreccsen az ágy, megpattan a szekrény (sablonszerűen neki megy, mintha nem tudna keresztül menni rajta) van úgy, hogy leesnek a kabátok. Az életem részévé vált. Őt is ki szoktam kötözni a székhez, ne menjen még…(Ez ugyan azoknak a butáknak szól)
Vicces, ahogy a konyhai szék eltáncol az ajtóig… tovább meg úgysem megy.

- Féltem, olyan keveset alszik a bolondosom – mondta kétségbeesetten egyszer.
- Aha! Elárultad magad. Szóval szereted!
- Sosem mondtam azt, hogy nem!
- De te úgy beszélsz róla, mintha fontos lenne, hogy éljen!
- Hát persze hogy fontos, már hogy ne lenne az?!
- De hisz te halott vagy…
- Halott vagy?
- Nem értem!
- Létsík váltás… ennyi.
- Szóval, ha elérné a létsíkodat…
- Nem érheti el, ha meghal kis butus.
- De hisz te is halott vagy.
- Halott vagy?
- De…
- Semmi baj, ezt nem értheted! Figyelj, ahol keresnie kellet volna, ott sosem keresett, fogd fel így! Kérdezd már meg tőle mikor hordtam két kilométeres körmöket, öt centis szoknyát, húsz méteres magas sarkút és mű mosolyt a pofámon?!
- Hát az tök jó lesz, ha ezzel provokálom. Szerintem mindenképp megörülne nekem.
- Nem kell tartanod tőle, jól fut, de nem tud fát mászni. Sosem tudott.
- Pont elég, ha átszúr a tekintetével.
- Téged? Ahhoz utána kellene fordulnod, hisz két lépéssel előtte jársz, már csak azzal, hogy mersz érezni, félni, sírni ha baj van… erre itt azt mondják: „élethű” vagy „sebezhető”  
- Hát ez már csak olyan erény, amely mindenképp hasznomra válhat.
- Így van! Mondtam már, hogy szép vagy?
- Nem! – elmosolyogtam magam.
- Szép vagy… de úgy igazán szép.
- Tudom, tudom… a hiteles képmásod!
- Majdnem jó! Csak fordítva… Meg ne kérdezd, hogy értem ezt!
- Jó, nem kérdezem, de mégis, hogy érted ezt?
…Nevetett, s a nevetése felvidította az egész világom. Felismertem. Ez egy egészséges nevetés volt, amely tudatta velem, hogy istenigazából csak a végcél számít, ki tudja melyik végtelen történethez mérve…?!?

FIGYELMEZTETÉS…
Ez a történet fiktív!!!
Nem tudom észre vettétek-e, de kizárólag a lényem fényezését szolgálja (mindazok szemszögéből nézve, akik annyira értenek az élet iskolájához, hogy az emberi ismeretből bizonyára jelesre vizsgáztak volna, ha nem derült volna ki, hogy sosem szerettek!)

Azt „mondtam” fiktív?
Őőőőő…