Az én vonatom - Môj vlak - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

“Kelj fel! Ha biztosan tudnád, hogy halálos beteg vagy, ha kevés lenne hátra értékes idődből, hogy hasznosítsd az életed és eltöprengj azon, ki vagy, nem pocsékolnád az idődet önmagad kényeztetésére, félelmeidre, letargiákra vagy ambíciókra. Nos, azt mondom neked, hogy halálos beteg vagy; meg fogsz halni ugyanis. Néhány évvel több vagy kevesebb idő, mielőtt elmúlnál, nem sok különbséget jelent. Légy boldog most, ok nélkül – vagy soha nem leszel az.”
(Dan Millman – A békés harcos útja)

Sok szeretettel Kriszpinek,
Annak a barátnak, akinek nem kell fát mászni ahhoz, hogy a szívet egekig emelhesse…

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Angyal. „Itt" élt, pont „itt" ezen a Földön s pont azért, hogy átvezessen az ösvényen, hogy utat mutasson, s reményt nyújtson az elkeseredetteknek. Fiatal volt, tele álmokkal, élni akarással. Mint egy kártyavár, úgy dőlt minden romokba, amikor a csodaszép, ifjú, tehetséges lányt egy szörnyű és ritka daganatos betegség támadta meg. Onnantól kezdve versenyt futva az idővel, keményen küzdött az életéért és azért, hogy észrevegyük, minket teljesen banális dolgok tesznek boldogtalanná. Mert egy félresikeredett randi és egy otromba pattanás az orrunk hegyén még nem a világ végét jelenti. „Szívesen cserélnék bárkivel, aki csúnya, buta, vagy szegény. Bárkivel, aki egészséges.“ Ezt mondogatta s ez a mondat akár egy szállóige, úgy járta körbe a világot. Soha nem adta fel, bátrabb volt annál mintsem hogy a sorsát hibáztassa. Emelt fővel és hatalmas mosollyal az arcán végsőkig vívta az élet – halál csatáját. Egy rossz álom kezdete – rengetegen így élték meg azt a pillanatot, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy…
„Gergely Alexandra (Szasz) minden erőfeszítés és emberfeletti küzdelem ellenére 2007. február 7-én meghalt.”
Ha ezt a folyamatot mindenképp fizikális időhöz szeretnénk mérni Szasz már nem élt, amikor az internetes naplója által megismertem, megkedveltem és elvesztettem egyaránt. Amikor olvastam, valamiért mindvégig úgy éreztem köztünk él. S amikor az egyik akkori ismerősöm tudatta velem, hogy Ő is végigkövette az élettörténéseit, úgy éreztem ez nem lehet véletlen. „Nincs igazság”, ez tört ki belőlem. A halál jobbik oldala? Mi? Az hogy a fájdalmas küzdelem után legalább örökre megpihen? Miért kezdett ki vele? Hisz Szaszban megvolt az élni akarás! Mindenki szerette! Akkor miért? Miért pont Ő? Bárcsak a halál is meghalna már egyszer, ezt kívántam egy megfontolatlan, gyenge pillanatban. Persze öreg, szenvedő, megnyugvás után sóhajtozó embereket látván máris megbántam ezt a hirtelenkedést. Szasz emlékét jó mélyen elástam a szívemben, és megfogadtam, hogy már nem szeretek meg senkit csak úgy, ésszerű indok nélkül, mert ha „Ő” elmegy s én „itt” maradok, az csak nekem fáj és hatalmas kudarcként élem meg az estleges elvesztést. Azzal persze nem számoltam, hogy a szívem saját törvények szerint működik. Számára nincs mértéktartó kiegyenlítés. Vagy szeret, vagy nem, és itt be is fejezte. Nagyot tévedtem, amikor azt hittem, hogy a félelem által sikerül majd érzéketlenné válnom, mert a sors sorjában küldte elém mindazokat, akiket az élet komoly választás elé állított: „Vagy felállok és küzdök a végsőkig, vagy nem adok hangot az életnek és harc nélkül feladom." Nagyon gyorsan megtanultam, hogy itt a sajnálatnak nincs helye, legalább is nem mérvadó értékben, hisz ezeknek a Fény harcosoknak, igazi életerőre van szükségük, olyanra, amely lehetővé teszi, hogy mások is észrevegyék a saját belső erejük szépségét és nem csak azt, amit mi tükrözünk általuk. Gondoljátok, felfigyelnénk a jótevő és jóakaró emberek értékeire, ha nem léteznének „sorstalanok”? Valamiért úgy érzem, hogy nem… mert mi általában mindig „valahová” sietünk, „valamit” kergetünk, „valamitől” félünk.  Aztán jön egy tragédia, amely megdermeszt és fájdalmas „pihenésre” int.
Bevallom, először képtelen voltam elfogadni, hogy „ez a harc" korán sem értelmetlen, hisz megtanít nagyon félni és erősen szeretni egyaránt úgy, mintha mindezt utoljára tennéd. Szasz elment. Azt hittem mindent vitt, de újból tévedtem, mert itt hagyta a reményt, hogy a csillagok akkor is léteznek, ha sűrű viharos felhők takarják, csak épp mi nem lássuk. Az életben akadnak olyan pillanatok, amikor a hit sokkal nagyobb csodákat tesz mint a létrejött valóság.  Szasz itt hagyott „valamit" önmagából, hogy elviselhetővé váljon a fájdalom. Mert elment úgy, hogy már örökre „itt” maradt. Úgy érzem rengeteg célra törekvő fiatalt megváltoztatott. S bár hatalmas fájdalmak árán tette ezt, fényt gyújtott ott, ahol léha szelek fújtak megpecsételve ezzel a halhatatlanság reményét. Példaértékű volt a családja hozzáállása, mert nyíltan csodálták Szandri erejét és az élni akarását. Nem zárták négy fal közé nem ítéltették magányra. Utópontig támogatták abban az elhatározásban, hogy félreérthetetlenül zokogjon a világba megváltoztatva ezzel az emberek értékrendjét és az életfelfogásukat. Nyíltszívű mosolyával vidámságra ösztökélt, s hála ennek szerintem rengetegen úgy éreztük, hogy képesek vagyunk túlélni bármit… bármit, ami nem öl meg.

Egy pár évvel későbbre halasztottam „ezeket a könnyeket”, s bár igyekeztem tiszta energiává változtatni azt a sok igazságtalanságot, olykor a bili nálam is kiborul. Sok mindent átéltem már, nyilván nem eleget. Az én védjegyem sokáig a határtalan mosoly volt, de folyton vidámnak lenni egy olyan világban, ahol majd döntenek helyetted ki vagy, mennyit érsz, miért nincs gyermeked, s miért nem lépsz mindegyik füttyszóra, roppant fárasztó. Egyszer csak nem úgy alakulnak a „dolgok” ahogy szeretnéd s Te hirtelen feleded, hogy amíg „itt” vagy, változtathatsz…
Sietős napom volt, a lámpát egy jól célzott papucsdobással gyújtottam volna meg, de ezzel zárlatot okoztam. Papír, toll szanaszét. A jegyzetek számozás nélkül. Kávé folt, először csak a pohár alján, utána a kedvenc pólómon. A mosógép nem moss ki tapsra, de azért megpróbáltam s miután sikeresen túlöntöztem mindegyik virágot elindultam otthonról. Először csak megbotlottam, utána már le is estem a cipőfűző miatt, amely három és fél maslira volt kötve, mégis letapostam. A táskám alja kilyukadt, így a kicsit sáros kifli belsejét jól megettem a többiből készítettem madaraknak svéd asztalt. És persze madártejet szó szerint, mivel az üzleti boci tej is kiloccsant a pocsolyába, amely ez által rögvest kapucsínóra változott. Ámbár ha a tejet gyorsan visszapakoltam volna a néhai dobozotthonába, nyilván senki nem vette volna észre, egy deci víz ide-oda… gyárilag is eléggé kevés az, ami a tehén tölgyéből fakad, nem?

Az elpusztíthatatlan mobiltelefonomból kiesett a menü gomb (hívjatok bátran, csak nem biztos, hogy felveszem) s miután szó szerint betelt a pohár, kidurrant a forró teától.
„Ugyan mi jöhet még?" Inkább nem vártam estig, rögvest kezembe vettem a sorsom, és azon a kis másfél négyzetméteres tükör előtti padlón megengedtem önmagamnak, hogy őszintén elkeseredjem. Erősen térdemhez szorítottam a fejem és kimerültségig zokogtam. Nem lehet mindig jó napom, viszont akadhat egy pár elgondolkodtató felismerés. Ott és akkor rájöttem, hogy egyáltalán nem a saját tehetetlenségem aggaszt, hanem mindazok tehetetlen döntései, akik ha valami nem jól alakul, oly könnyen leráznak mindent önmagukról és azt mondják: „Te miattad”… De miért?  
Ott és akkor a tükör előtt úgy éreztem, hogy nincs leterhelőbb tevékenység, mint levegőt venni abban a világban ahol az irigyek gyűlölete bélyegez. Van!!! Ha eladod a lelkedet annak érdekében, hogy fontosnak tartsd az ilyen fajta emberek „őszinte” szeretetét és barátságát. Talán mert a végsőkig hiszed, hogyha tényleg olyan jóhiszemű, jólelkű és igaz „az a másik”, kézen ragad és megmutassa, hogy ez nem egy verseny. Mert ezen a Bolygón untig elég, ha igazán felismered a saját határaidat. Nem kell tovább menned, ha nem akarsz.    
Niki nyilván szó nélkül értet „ebből" a lázadásból és távúton, felesleges felhajtás nélkül bemutatta nekem Mosolyka blogját. Megtekintheted itt!
„Ja, igen, nagyon édes", azt hiszem ilyen szavakkal szaladtam végig a terjedelmes íráson.
Már nem igazán szeretem a bloggokat. Nyilván hülyén hangzik, hisz nekem is van egy (amit persze nem csak önmagamnak köszönhetek) Nem hiúság s nem irigység vezényel, egyszerűen személytelennek tartom. Így aminek nincs papír - betű formája, amit nem tudok laponként tovább hajtani, amit nem tudok bővíteni saját jegyzetekkel, szmajlikkal, könnycseppekkel, azon úgy suhanok át, mint a kassai gyorsvonat. Ugyanakkor a félelmem is védő mechanizmusba lépett. Ki lehet ez? Jaj ne, egy újabb időharcos. Hisz ez egy lány aki kerékszékben ül mert izomsorvadása van, ennek ellenében folyton mosolyog és mutassa a világnak, mennyire nem ér sírni és gyengének lenni, mert szerinte megvan mindenem, minimum fel tudok állni és futni, ha majd megkerget az igazságtalanság.
Hogyan tudnám elmondani Nikinek, hogy talán hatalmasat téved bennem s ez csalódottsághoz vezethet, mert én nem vagyok az a fajta jólelkű, önzetlen ember, aki önbecsapás révén csak azért nem fogja fájtatni mostantól a szívét, mert ma még egészséges lába van?! Illetve attól lesz majd nagyon boldog, hogy láthassa mások „gyatra" sorsát. „Húúú de jó, ennek sokkal rosszabb, mint nekem!” Ez tegyen boldoggá??? Talán fordítva működöm, de bennem az ilyenfajta felismerés egyáltalán nem alkot harmóniát. Ha bánt valami, akkor szomorú vagyok. Ha boldog vagyok, mosolygok. Mert a szomorúság és a vidámság egy normális emberi folyamat, amin szerintem mindenki átesik. Ki ezért – ki azért. De ez nem azért történik így, mert képtelen vagyok értékelni azt amim, van, csak egyszerűen olyanfajta averzió épült fel bennem, hogy nem tudom sajnálni azokat, akik önszántukból úgy döntöttek, hogy elzárkóznak az élet szépségei elől. Az olyan fajta féltés, amely gátolná az életet, sajnos ösztönös undort váltott ki nálam.
„Jaj, ne menj ki édes kis tücsökbogár, mert megázol, vizes lesz a lábikód, megbetegszel és meghalsz”… Úgyis kirohansz, ha kell akkor titokban teszed meg, hogy aztán életed hátralevő részében hallgasd a: „Nem megmondtam előre?”  
De nem ismerni az eső szépségét, csak azért mert valaki előre írja a te saját életedet és a te saját halálodat a legnagyobb butaság, amit önmagad ellen elkövethetsz.
Inkább ázzon el a cipőm százszor, vagy ezerszer, de engem az olyan ne sajnáljon, akinek helyettem fázik a lába. Ez kényelmes életképtelenséghez vezet, nem empátiához. Az emberek kimerültségig sajnálhatnak, de nem tudják, mit élsz meg legbelül. Szaszban épp azt tiszteltem, hogy a végsőkig élt. Nem fordult önmagába, az Ő könnye sok mindenki könnye lett a mosolyát sok mindenki a szívében hordja tovább. Utópontig szerette és tisztelte az életét.
Nekem egy hatalmas példaérték Kriszpi, a barátom, aki a nap 24 órájában úgyszintén feladhatná huszonnégyszer, de nem azt teszi.
Nevet – nevettet, sír – megsirattat, szomorú, boldog, hálás, hálatlan, dühös, szórakoztató… pont úgy, mint az emberek többsége. Csak Ő két könnycsepp közt megtesz mindent annak érdekében, hogy ne maradjon le arról amiért „ide” érkezett… az Életről. Nem mondja azt, hogy „nem lehet”… azt mondja: „Fú, hát ez lehetetlen, egy próbát akkor is megér!” Talán sosem fog görkorcsolyázni ebben az életben (bár nála sosem lehet tudni előre), de beszélni jócskán tud, nyilván ezért rádiós:))) Ezzel köszönetet szeretnék mondani azoknak is, akik teret nyújtanak neki az Önmegvalósulásához, mert ez nagyon sokat számít. Talán a legtöbbet… Az életben szükség van olyan barátokra, akik visznek a hátukon, ha netán megmakacsoljuk magunkat egy kicsit. És Kriszpit sokan szeretik.
„Az élet egy játék", azt mondta nekem egyszer…"egy két – kört simán kihagyok, hogy felbomoljon a megszokott stratégia. Addig van időm úgy kiásni a vermet, hogy tudjam, ha beleesek fájni fog, de csak magamnak köszönhetem.“ Az Ő félelme számomra olyan természetes mintahogyan mi kilépünk reggel az utcára és a mellettünk elsuhanó autó végett tragédialánc keletkeztében áldozattá válunk. Megtörténhet bármikor, de gondoltál volna rá tegnap este? Nem, és ha nagyon szeretsz élni, holnap sem fogsz gondolni rá… ezért teszel az életben ígéreteket és tűzöl ki célokat. Ez ad értelmet a szürke mindennapoknak.
Végül is ez a gondolatlánc mosolyt csalt az arcomra, így hát valami belső késztetés véget mégis úgy döntöttem, hogy tisztességesen állok hozzá és esélyt adva „ennek az egésznek" kinyomtatom Mosolyka írásait, szóról szóra elolvasom és őszintén elmondom Nikinek, mit érzek. Ne akarjátok tudni mennyi lapom lett hirtelen, amit ide – oda hajtogathattam.

Felszaladt a szemöldököm kissé… ez egy hosszú pihenés lesz. Na de főztem egy forró teát az összetört és újraragasztott bögrémbe, (kicsit Pattexos íze volt) befeküdtem a jó meleg ágyba és olvasni kezdtem… szemmel, szájjal, lélekkel.
Már az első két lap után ösztönösen könnyekbe fulladtam, torokgubancos érzésem támadt. A vége az lett, hogy hála Mosolyka öniróniás szófordulatainak nem bírtam abba hagyni a nevetést.
Ez a Tündérlány nem csak, hogy él… Ő maga az élet egyik legcsodálatosabb megnyilvánulása. Tud lenni nem titkoltan szomorú, boldog, ideges. Erősre sírja magát, hogy aztán bírjon nevetni, mert számára minden egyes nap egy különös ajándék. Sugárzik az élni akarása mivel képes boldog lenni szinte bármitől.  Mi többet kívánhatna tőlünk az élet mintsem, hogy elfogadjuk azt, amit ajándékba adott?

Hozleiter Fanny azaz Mosolyka nem csakhogy a maximumot hozza ki az életből, de forsriftosra kiforgassa a halál nem írt szabályait. Így hát, amíg az egészséges, mobilis ember azon tűnődik, hogy miért nem használta ki időben az élet adta lehetőségeket, Mosolyka kigurul a Sziget Fesztiválra, hogy a barátaival egy jót mulathasson.
Így vélekedik az állapotáról:   

„Nem gyűlölködöm. Nem haragszom a világra, mert tényleg valami csodát adott nekem azzal, hogy a kis fenekem alá kerekesszéket tolt. Nehézség? Persze, hogy van. Nem is kevés, de ez az állapot, mégis rejt magában fantasztikus dolgokat. Az önirónia pedig a fegyverem, hogy ne jussak a diliházba, vagy ne akasszam fel magam. Bár ilyenkor jövök rá, hogy nekem még az sem menne egyedül...:)“ (Mosolyka -  Boldogság bonbon)

Remélem ez hatalmas fejbecsapás lesz mindazoknak, akik egyáltalán nem tehetetlenek, annál inkább csapolják másoktól az energiát azzal a folytonos hibáztatással miközben olyat követelnek, amit ők sem képesek megadni szívből. A törődés nem tesz önzetlenné, az odafigyelés tesz azzá…  
Ha én hálátlan vagyok, Te meg a hálás, jóhiszemű egyén, az lett volna a dolgod, hogy megtaníts, mit jelent igazán hálásnak lenni. Az őszinte háládat sehol sem leltem, ne hidd, hogy miattad nem sírtak elegen, és úgy vélem nagyon sokan fognak még. Ezért sajnos csak olyan lettem, mint Te saját magad vagy, panaszkodós, mosolytalan, kedvtelen. Ez nem a Te mulasztásod. Én hagytam, én engedtem. Kaparok, fürgén „kifelé” észlelve a hibákat, amelyeket szeretnék helyrehozni… nélküled. Hol lennél már te olyan bátor, hogy mellém állj? Nem tanítottál meg gyűlölni, pedig nagyon jó tanár vagy. Arra viszont megtanítottál, hogy mi mindenben rosszak mások, Te meg mi mindenben nem… Egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag én pont azokat a „másokat” kedvelem. Nyilván rájöttem, hogy „útközben” én is bármikor hibázhatok, akarva – akaratlanul és kimondhatatlanul rettegni kezdtem attól, hogy ezáltal ugyan oda sorolsz majd, mint a többi „rossz”, „selejt” embert, akikért feláldoztad életed nagy részét és mégsem hálásak eléggé. Sosem lesznek! Tudod miért? Mert számodra minden egyes lépés, amely meghazudtolja a Te életfilozófiádat, hibát jelent. Ahhoz, hogy ne szeress többé, nem kell rossz embernek lenni, elég, ha nem a kirendelt útjaidon lépkednek tovább… én meg lassan, de biztosan nem értem fel a magasabbnál magasabb léceket. Lemaradtam, mert úgy érzem, egy olyan embertől kell tanulnom, aki szívből mosolyog. A te szíved nem volt ott. Csak a sok értelmetlen halandzsa.

Fannynak hatalmas szüksége van a segítségre, annak ellenére egy életerős, öntörvényű lány, akit az álmai és az igaz barátai szeretete visz tovább. A szülei arra nevelték, hogy neki ugyanúgy kijár a boldogság… ez egy olyan pakli, ami nem szorít négy fal közé, s nem kényszerít kedvtelő jópofizásra. Ha úgy alakult volna, hogy Fanny kicsattan az egészségtől ugyan élne-e mindazok lehetőségével, amit számunkra már nem csak hogy természetes, de egyenesen leterhelő?! Nem tudni! Nyilván Ő is „csak” felnőtt volna. Nyilván megszokta volna kezeit, lábait, nyilván elrúgta volna az útjából a lehulló falevelet és nem lett volna hálás azokért az ajándékokért, amelyeket a szürke mindennapok teremtenek. Lehet nem lett volna miért írnia, buzdítani másokat arra, hogy legyenek egy kicsit figyelmesebbek. Mégis van egy olyan különös érzésem, hogy Fanny az a fajta lány, aki így – vagy úgy de „veszi az adást” és figyelmes a jelekre.
Saját végső elkeseredettségemben, amikor már úgy éreztem, hogy „ebből a zsákutcából” nincs kiút ezeket a jeleket kaptam s ez onnantól kezdve nap, mint nap végig kísér.

klik a képre ☺♥☻

Talán kudarcba kellet fulladnom ahhoz, hogy nyíltabb legyek és igazán hálás mindazoknak, akik önmagamért szeretnek.
Na és mit gondoltok, melyik a kedvenc mondatom Fannytól?  

„Egyszerűen fogalmazva, bedobom az embereket a mélyvízbe. Ha megriad, azt az elején tegye. Nem foglalkozom azzal, ki mit gondol, ki hogy lát. Önmagam vagyok, ha nő, ha férfi. Nem feszengek, mert az rettenetes, mikor valaki nem érzi jól magát a bőrében.
(Mosolyka:  Imádtam ezt a napot (is)!)

Mosolyka, én is nagyon igyekszem önmagam lenni. Amikor „elindultam", azt szerettem volna mondani az embereknek, hogy a humor és az önfeledt nevetés nem mérlegel. Jön. Eszméletlenül megnevettem ezt a bejegyzést: „A templomban biztos, ami biztos meggyújtottam egy gyertyát, hátha ez a kulcsa „ a kelj fel és járj”-nak, de nem nyert. Ezek után inkább a „mise” borhoz fordultam, háta az hasznosabb. A jó kedv még inkább megtalált, de maradtam ezek után is ülő Mosolyka. (Mosolyka:  Kalandos napok Mosolykával)
Sosem felejtem el gyermekként a templomba járó magyar nyelvű falusi státust s az ide küldött papot, akik nem igazán értett a nyelvhez, bár az igyekezete dicséretes volt. „Menjetek Isten békességével", pap bácsi és nem békaseggével", kijelentettem röhögve a pocakomat fogva. A többiek nem nevettek, mert nem illik. „Majd az Isten (aki szeret, és mindig megbocsájt) megbüntet”, azt mondták. És tényleg megbüntetet. Mert akinek nem jött össze az élet a saját hibás lépései végett, az rám mutatott és rossznak, önzőnek nevezet. Egyszer csak elfelejtettem mosolyogni szívből, a homlokom összerándult és minden szürke lett...
Ma, amikor mérlegelni kezdtem, hogy szavakba öltöztessem-e a gondolataimat vagy sem, ez jelent meg az üdítőm tetején. Felnevettem és azt mondtam KÖSZÖNÖM.

Lehet ez egy igazi hála kezdete? Mert valamit adni szerettem volna miközben észre sem vettem, hogy Te sokkal többet adtál… a tudatot, hogy „valami” elveszett és nagyon – nagyon hiányzik.
Hatalmas köszönet Nikinek, úgy érzem, „lássa" a korsó addig – addig jár a kútig, amíg el nem törik, dehát nem azt mondták, hogy a cserepek szerencsét hoznak? Akkor miért ne kockáztatna?
„Meghálálni nem tudom, de próbálom megköszönni”… érzem, hogy érteni fogja.


Ha beleolvastok Mosolyka blogjába az élet más köntöst ölt. Szinesebbet, virágosabbat, illatosabbat… Mosolyka védjegye változatlan marad. A hülyék mérhetetlenül irigyelni fogják, az okosok mérhetetlenül tisztelni.
Én kívánok neki továbbra is sok - sok erőt, egészséget és mosolyt:)))
S hogy egy csodálatos pontot tegyek a végére, mintha Bea barátnőm is kiérezte volna, mi nyomja a szívemet. Nem tettem róla említést, nemrég mégis küldött egy üzenetet, amelyből szeretnék idézni nektek egy kicsit, megköszönve ezzel azt a fajta erősítést, amelyre épp szükségem volt ahhoz, hogy felfogjam: Az önzőség nem ott kezdődik, hogy értékeled a saját életed. Az önzőség ott kezdődik, hogy a saját életedben tett hibás lépéseidért mindig csak másokat hibáztatsz.

Mindig van választásunk, minden reggel, eldöntjük, hogy ma jó vagy rossz napunk lesz.
Eldöntjük, ha valami az utunkba kerül, valami, amiből tanulnunk kell, valami esetleg negatív vagy pozitív dolog hogy mit veszünk és teszünk magunkévá belőle.
Mi döntjük el, hogy tanulunk a helyzetből és megyünk, tovább vagy pedig rágódunk tovább rajta és ezzel elmélyül a negatívum.
Saját életünket mi irányítjuk ezekkel a választásokkal, más nem dönt helyettünk!
Ezért elsősorban saját magadban kell rendbe rakni a dolgokat és végre meg tanulni azt, hogy szeressem saját magamat, mert ha én saját magammal nem vagyok kibékülve, saját magamat valamiért nem szeretem, akkor KI?! Szeressen, ha nem ÉN?!
Tehát ha a gondjaink, bajaink megoldásán agyalunk, nézzünk elsősorban szembe saját magunkkal és rendezzük le a lerendezhetőt!
(Bea – Pillangó)

Lassan már nem látok a könnyektől, úgyhogy be is fejezem. Újból csak annyit tudok mondani, hogy KÖSZÖNÖM

U.I.: Ma egy teljesen új nap indult, mégis ugyanaz a cipőfűző terítetett keresztbe a járdán. Felálltam, leporoltam magam és tudtam jól, végre megtanultam a feladott leckét.  Máskor, ha látom, hogy ki van fűzve a cipőm az egyik lábamon, még időben lehajolok és kifűzöm a másikat is, hogy a gyakori esés közben jobban lássam a tömegben élő szájhősöket. Mert azok mindig egy kis dombon lecsücsülnek, és várják, mikor fényezhetik Önmaguk önzetlenségét és jóakaratát, sajnos összevéve nem annyira bátrak, hogy őszinte, szívélyes tettel igazolnák milyen jó szívvel születtek.

Köszönet Szasznak aki az Angyalokkal vigyázz a világra
Köszönet Kriszpinek, Mosolykának, hogy ébresztenek…
Köszönet Nikinek, Beának a gondolatokért, és mindenkinek, aki nem haragszik azért, hogy szándékosan lekéstem azt a vonatot, amelyben megtanulhattam volna, hogy az igazi szeretet is csak addig tart, amíg képes vagy megfelelni az elvárásoknak. Én hittem valakiben, akit mások rossznak láttak, és mai napig hiszem, hogy aki másban csak rosszat lát, Ő sem jobb. Hittem valakiben, akinek fontosabb volt a tudat, hogy erősebb nálam, ezért engedtem, hogy erősebb legyen. Ezzel a kör bezárult.  
Én most felszállok, egy új vonatra ahol azt fogom tanulni, hogy egy őszinte mosoly többet ér, mint az összes felhalmozott kincs a világon. Mert vannak dolgok, amelyek annyira természetesek, hogy a velejáró hála nem követeli önmagát. Ha ez a vonat rossz irányba megy, akkor én tévedtem, de Te milyen szívvel integetsz majd az állomáson? :)



Kde bolo tam bolo, žil raz jeden Anjel v duši dievčaťa. To dievča žilo „tu", práve na tejto planéte kvôli tomu, aby nás vyviedlo zo strastiplných labyrintov, aby vsadilo nádej do rozhorčených ľudských sŕdc. To dievča bolo mladé, hlavu malo plnú rojčivých snov, srdce naplnené túžbou po radostnom živote. Ako domček z karát, tak sa zrútilo všetko do hlbokej priepasti keď vysvitlo, že trpí zriedkavým nádorovým ochorením, ktoré napáda mladý organizmus. Od tej chvíle zdolávajúc štafetový beh s časom tvrdo bojovala za svoj život a za to, aby sme si konečne všimli, že sme nešťastní kvôli úplným banalitám. Totiž jedno nevydarené rande, či neforemná vyrážka na končeku nosa ešte neznamená koniec sveta. „Rada by som sa vymenila s hocikým, kto je škaredý, hlúpy, či chudobný. S hocikým, kto je zdravý.“ Táto myšlienka obehla celý svet a dotkla sa mnohých sŕdc, ktoré si predtým necenili život. Nikdy sa nevzdala, jej odvaha nepoznala hranice, totiž namiesto toho, aby obviňovala svoj osud, využila každučký svoj cenný čas tak, aby pre ľudstvo bolo zrejmé,  ako veľmi túžila žiť a pomáhať.  So vztýčenou hlavou a s obrovským úsmevom na perách až do posledného dychu viedla tvrdý boj medzi životom a smrťou. Začiatok zlého sna – tak charakterizovali prirodzenú súčasť tohto ochorenia všetci tí, ktorí jej fandili a ktorí ju mali radi.  
Alexandra Gergely (Szasz) napriek všetkému úsiliu a nadľudských bojov 7. februára 2007 umrela.
Keby sme túto strastiplnú životnú etapu prirovnali k fyzikálnym zákonitostiam, Szasz už nežila v tom čase, keď som ju vďaka jej internetovému denníku spoznala, obľúbila a stratila zároveň. Keď som ju čítala, mala som pocit ako keby žila medzi nami, ako keby sa nám prihovárala v reálnom čase. Keď sa mi jeden známy priznal s tým, že všetky jej životné udalosti pozorne sledoval, vedela som ,že to nemôže byť náhoda. „Niet spravodlivosti“, vyhŕklo zo mňa. V čom sa preukazuje tá krajšia tvár smrti? V tom, že si po ukrutných bolestiach môže navždy oddýchnuť? Prečo si s ňou smrť začala? Veď Sasz túžila žiť. Každý, ju mal úprimne rád! Tak prečo? Prečo práve ona musela odísť? Bárs by aj smrť umrela raz, aby vedela o čom hovorím. Toto bolo mojim nedomysleným želaním v jednej slabej chvíli. Samozrejme vidiac utrpenie chorých, nevládnych ľudí, ktorí márne túžia po večnom odpočinku som svoje neúmyselne škodlivé želanie raz – dva oľutovala.  Spomienku na Szasz som si vryla hlboko do srdca a odprisahala som, že si už nikoho tak neuvážene, či neopodstatnene neobľúbim.  Totiž keď „odíde“ a ja zostanem „tu“, bude to iba moja bolesť zo straty a zlyhania. Samozrejme s tým som nerátala, že moje srdce má svoje vlastné zákony, ktorými sa riadi. Netúži sa vysporiadať s pocitmi. Buď miluje priamo, bez zbytočných výhovoriek, alebo nemiluje vôbec. To je všetko. Veľmi som sa však mýlila, keď som si myslela, že sa vďaka strachu stanem úplne ľahostajnou, lebo osud mi rad radom posielal do cesty tých, ktorých život postavil pred neľahké rozhodnutie: „Buď vstanem a budem zápasiť až do konca, alebo nedám hlas životu a vzdám sa ho bez boja."  Veľmi rýchlo som sa naučila, že tu ľútosť ako taká nemá svoje ohraničené miesto, lebo títo Svetelní bojovníci potrebujú skutočnú energiu a životnú silu, ktorá im povolí preukázať aj vlastné vnútorné hodnoty a nie len tie, ktoré my odzrkadľujeme vďaka ním. Myslíte si, že by sme si všimli, hodnoty dobrotivých ľudí, keby neexistovali smutné osudné cesty? Ja si myslím, že nie...totiž my sa vždy „niekam“ ponáhľame, „niečo“ hľadáme, od „niečoho“ sa vždy bojíme. Až kým sa nestane skutočná tragédia, vďaka ktorej na chvíľu stŕpneme, aby sme si bolestivo oddýchli.
Priznám sa, spočiatku som si nechcela pripustiť, že „tento boj" má akýsi väčší význam pre ľudstvo, veď ťa naučí veľmi sa báť a milovať zároveň tak, ako keby každá jedna z chvíľ, ktoré prežívaš bola tou poslednou. Szasz odišla. Myslela som si, že vzala so sebou všetko, znova som sa však mýlila, totiž nechala tu nádej, že hviezdy existujú aj vtedy, keď ich zakrývajú husté mračná, ibaže my ich nie sme schopní vidieť ľudským zrakom. Občas v živote nastanú chvíle, keď sa dokážeme oprieť aj o samotnú vieru, totiž dokáže robiť oveľa väčšie zázraky, ako ktorýkoľvek dokázateľný fakt. Szasz tu zo seba „niečo“ nechala, aby sa bolesť dala časom ľahšie stráviť a prekonať. Odišla tak, že „tu“ už navždy zostala. Ja si myslím, že na základe jej prejavu mnoho mladých ľudí zmenilo svoj vlastný rebríček hodnôt. Napriek tomu, že to muselo byť veľmi bolestivé, zažala svetlo tam, kde vanula ľudská ľahkomyseľnosť, spečatiac tým nádej nesmrteľnosti. Prístup jej rodiny zahŕňal v sebe nevyčísliteľnú hodnotu, totiž otvorene obdivovali Szandrinu silu a chuť žiť napriek všetkým útrapám. Nezatvorili ju medzi štyri steny, neodsúdili ju na samotu. Do poslednej chvíle ju podporovali v tom, aby všetky svoje pocity prežila naplno zmeniac tým životné hodnoty mnohých z nás. So svojim úprimným úsmevom nás nabádala k veselosti a vďaka tomu mnohí z nás uverili, že ľudia dokážu prežiť úplne všetko...všetko, čo nás nebude chcieť zabiť.   
O pár rokov neskôr som sa vrátila „k týmto slzám", napriek tomu, že som sa pokúsila zmeniť na čistú energiu všetku tú nespravodlivosť o ktorú som sa musela potknúť, sú chvíle keď sa všetko naraz prevalí. Tiež som si už „niečím“ prešla, zrejme toho nebolo dosť. Mojou ochrannou značkou bol kedysi úprimný úsmev, ale zostať veselou v prostredí, kde iní za teba rozhodnú kto si, akú máš hodnotu, prečo nemáš dieťa, prečo sa hneď a zaraz neprispôsobíš všetkým stanoveným požiadavkám, je náramne ťažké. Zrazu sa „veci“ vymyknú spod plánovanej kontroly, stane sa to, čo očakávaš najmenej a jednoducho zabudneš, že kým si „tu“, môžeš zmeniť chod udalostí...  
V ten deň som mala neskutočne naponáhlo, dobre cielený hod s papučou zažal svetlo tak, že som vybila poistky. Papier, pero rozhádzané, poznámky neočíslované. Škvrna od kávy, najskôr iba na spodku pohára, potom už aj na obľúbenom tričku. Pračka neperie na potlesk, pre istotu som skúsila a hneď po tom, čo som úspešne vytopila všetky kvety, opustila som bezpečie svojho domova. Najskôr som sa iba potkla, potom som už aj spadla vďaka dlhočiznej šnúrke od topánok, ktorú som mala dokonale obmotanú s trojitou mašľou. Na spodok tašky sa behom sekundy nainštalovala diera a tak som si zo zablatených rožkov vychutnala vnútro, z ostatného mali vrabce švédsky stôl a vtáčie mlieko doslova nakoľko aj kravské mlieko z obchodu vytrysklo do kaluží. Hm...kapučíno, pomyslela som si. Keby som bola aspoň čas mlieka šikovne prinavrátila do jej predošlého krabicového domova, nikto by si nič nevšimol. Deci vody tu – tam...veď ani továrne na výrobu mlieka nevenujú zvýšenú pozornosť kravským vemenám, že? Z môjho nezničiteľného telefónu vypadlo hlavné tlačidlo (len smelo volajte, nie je však isté, že vám to vezmem) a po tom, čo môj obľúbený pohár doslova pretiekol, praskol od horúceho čaju.
„Čo by sa mi mohlo ešte asi tak prihodiť?“ Radšej som nepočkala do večera, zaraz som chytila svoj osud do vlastných rúk a na tom maličkom poldruha štvorcovom metri pred zrkadlom som ukázala slzám zelenú. Silno som si pritisla hlavu ku kolenám a plakala som do úplného vysilenia. Nemôžem mať stále dobrý deň, ale to mi môže priniesť mnoho zamyslenia hodných objavov. Každá jedna slza, ktorá mi padla na kolená rozprávala svojský príbeh o mojej nemotornosti, ktorá ma nedokáže sužovať. Trápia ma iba neschopné kroky tých, ktorých život na základe ich mylných rozhodnutí natoľko poznačil, že ich najdôležitejšou životnou prioritou je obviňovanie iných. „To kvôli tebe“...ale prečo?   
Tam, pred zrkadlom som si stihla uvedomiť, že niet ťažšej agitácie v živote človeka, ako dýchať jeden vzduch s tými, ktorí okrem závisti prechovávajú aj nenávisť voči všetkým tým, ktorí dokázali vstať a chodiť po vlastných nohách, napriek všetkým životným úskaliam. Vlastne je!!! Ak zapredáš svoju dušu s pocitom, že takýto ľudia ťa budú mať „úprimne" radi pre tvoje vnútorné hodnoty. Možno až do nekonečna veríš, že keď je vážne taký  dobromyseľný, dobrosrdečný a pravdivý „ten druhý“, chňapne ťa za ruku a ukáže ti, že toto nie je turnaj. Tu na tejto planéte úplne stačí, keď rozoznáš svoje vlastné hranice. Nemusíš ísť ďalej, pokiaľ nechceš.
Niki zrejme bez slova rozumela týmto nemým výkrikom. Na diaľku, bez zbytočného vztlaku poukázala dievča, ktoré každý volá jednoducho Mosolyka. (Mosoly znamená úsmev a ona sa neskutočne veľa usmieva)
„Nuž, áno. Je veľmi zlatá", myslím si, že s týmito slovami som virtuálne prelistovala jej rozsiahle internetové slohovanie. Ja nemám až tak rada blogy. Možno to vyznieva odo mňa hlúpo, veď tiež mám svoj (nielen vlastnou zásluhou). Neženie ma vlastná márnomyseľnosť, či závisť, jednoducho to považujem za neosobné. A tak, čo nemá papierovú formu, čo nedokážem po stranách pretáčať, doplniť vlastnými poznámkami, smajlíkmi, slzami dojatia, „prelistujem“ ako košický rýchlik. Zároveň samotný strach zaujal polohu obranného mechanizmu. Kto to môže byť? Jaj nie, ďalší živý príklad na boj s časom. Veď je to dievča, ktoré sedí na vozíčku, neustále sa usmieva a dokazuje svetu ako neplatí plakať a byť skutočne slabým, lebo podľa nej mám všetko. Minimum sa dokážem postaviť na vlastné nohy a zutekať pred nespravodlivosťou.
Ako by som mohla vysvetliť Niki, že sa vo mne možno neskutočne zmýli a to vždy vedie k sklamaniu. Ja svoju nesebeckosť a veľkodušnosť nepreukazujem formou sebaklamu. Nie som typ ženy, ktorá sa len pre to chce povzniesť nad smútkom, že dnes má ešte zdravé nohy?! Respektíve od toho bude neskutočne šťastná, že môže vidieť „skľúčené“ osudy.  „Húúú, ako dobre, že tá tam sa má oveľa horšie!“ Toto poznanie by malo zo mňa vystrúhať šťastného človeka? Ja nedokážem z toho vyťažiť harmóniu. Ak ma niečo trápi tak som smutná. Ak som šťastná tak sa usmievam. Lebo smútok a veselosť sú prirodzenou súčasťou ľudského života a touto cestou má právo prejsť každý, či prežíva priazeň, alebo nepriazeň osudu. Nestáva sa to pre to, že by si človek nedokázal doceniť to, čo má, ibaže pociťujem averziu voči tým, ktorí sa dobrovoľne z vlastnej vôle rozhodli uzavrieť od krásy života obviňujúc z vlastnej neschopnosti iných. Taký druh strachu, ktorý zabraňuje samotnému životu, aby sa prejavil vyvolal vo mne pudový odpor.  „Jaj, ne choď von chrobáčik, lebo zmokneš, budeš mať mokré nožičky, prechladneš a umrieš“... Beztak vybehneš, keď treba tak v tajnosti, aby si do konca života  mohol počúvať: „Nebolo ti jasne, dopredu povedané?“
Nepoznať krásu dažďa len pre to, lebo ktosi dopredu napíše strasti tvojho života a smrti je tou najväčšou hlúposťou, ktorú môžeš voči sebe vykonať. Bárs by mi premokli nohy stokrát, či tisíckrát, netúžim po ľútosti takého človeka, ktorému je namiesto mňa zima. To vytvára pohodlnú neschopnosť života a nie empatiu. Ľudia ťa môžu do úmoru ľutovať, ale nemôžu vedieť, čo prežívaš. V Szasz som si neskutočne vážila skutočnosť, že žila až do konca. Neuzavrela sa do seba, jej slzy boli slzami mnohých z nás, jej úsmev si viacerí strážia vo svojom srdci. Do poslednej chvíle si vážila a milovala život, ktorý dostala do daru.
Neskutočným vzorom pre mňa je môj priateľ Kriszpi, ktorý by sa za 24 hodín mohol vzdať 24 krát, napriek tomu sa tejto možnosti nepoddá. Smeje sa – rozveseľuje nás, plače – doženie nás k slzám, dokáže byť smutný, vďačný, nevďačný, nazúrený, zábavný...práve tak ako väčšina z nás. Ibaže on medzi dvomi kvapkami sĺz spraví všetko v záujme toho, aby nepremeškal to, kvôli čomu „sem“ prišiel...hovoríme tomu Život.  Nepovie, že „to sa nedá“...povie: „Fíha, to je nemožné, ale za skúšku nič nedám!“ Zrejme sa nikdy nebude obháňať na korčuliach v tomto živote, (síce pri ňom sa nikdy dopredu nevie akým prekvapením vyrukuje) ale výrečnosťou nešetrí, zrejme z toho dôvodu pracuje pri rádiu :))) Týmto sa chcem poďakovať všetkým, ktorí mu ponúkli priestor pre sebarealizáciu. Je to nesmierne dôležité. Snáď najdôležitejšie... V živote potrebujeme mať takých priateľov, ktorí si nás vezmú na chrbát, keď nami lomcuje zaťatosť. Kriszpiho majú mnohí radi.
„Život je hra", povedal mi raz... „jedno – dve kolá kľudne vynechám, aby sa zrútili všetky strategické zvyklosti. Zatiaľ mám čas tak vykopať tak svoju jamu, aby som vedel, keď do nej spadnem, pocítim bolesť, ale môžem si za ňu sám.“ Jeho strach je pre mňa taký prirodzený ako keď mi vystúpime ráno na ulicu a vďaka kľučkujúcemu autu sa staneme obeťou tragédie. Môže sa to prihodiť, ale bol by si na to myslel včera večer? Nie, a keď veľmi rád žiješ, nebudeš na to myslieť ani zajtra...preto sa nebojíš sľubovať, či stanoviť si životné ciele. Veď práve to dáva zmysel všednej každodennosti.
Koniec koncov tento myšlienkový pochod vyčaroval ľahký úsmev na mojich perách, tak som sa vďaka vnútornému nabádaniu predsa len rozhodla, že sa „k tomu celému“ čestne pristavím a vytlačím si všetko, čo Mosolyka stihla vyjadriť cez svoje pocity. Túžila som si od slova do slova preštudovať jej myšlienky a povedať úprimne Niki, čo si o tom myslím. Nechcite vedieť, koľko stránok som zrazu držala v rukách, ktoré som mohla slobodne pretáčať. Riadne mi nabehlo obočie, mierne som sa zamračila...toto bude zdĺhavý oddych spojený s čítaním. Nuž tak som si uvarila horúci čaj, do rozbitého a nanovo zlepeného pohára, (mal príchuť Pattexu) ľahla som si do teplej postele a začala som čítať...s očami, s ústami, s dušou.
Už po prvých dvoch stranách som inštinktívne prehĺtala slzy, mala som hrču v krku. Avšak ako som napredovala, vďaka ironickým poznámkam Mosolyky som nedokázala zadržať úprimný smiech.
Toto čarokrásne stvorenie nielenže žije...Ona sama je najúžasnejším výjavom života.  Vie byť bez tajností smutná, šťastná, nervózna. Silno sa vyplače, aby sa vládala smiať, pretože pre ňu je každý jeden deň mimoriadnym darom. Vyžaruje z nej túžba po živote nakoľko dokáže byť úplne zo všetkého šťastná. Čo viac by si mohol priať život ako našu vďaku za dary, ktoré nám prináša?
Hozleiter Fanny, čiže Mosolyka nielenže vyťaží maximum zo života, ale postaví na hlavu nepísané pravidlá smrti. Takže kým zdravý a mobilný človek premýšľa nad tým, že prečo nevyužil včas všetky životné šance, Mosolyka sa vykotúľa na festival, aby sa mohla so svojimi priateľmi zabaviť. Takýto názor má na svoj vlastný stav:
„Nedokážem nenávidieť. Nehnevám sa na svet, lebo mi vytvoril skutočný zázrak tým, že mi pod môj malý zadok posunul vozíček. Ťažkosti? Jasné, že ich mám. Nie je toho málo, napriek tomu si myslím, že tento stav zahŕňa v sebe aj fantastické veci. Vlastná irónia je mojou skutočnou zbraňou a slúži k tomu, aby som sa nedostala do blázinca, a aby som sa neobesila. Vlastne o takomto čase ma napadne, že ja by som ani to nevedela uskutočniť bez pomoci...:)“ (Mosolyka – Bonbón radosti) – preklad z originálu.    
Dúfam, že toto bude dosť veľkým úderom pre tých, ktorí absolútne netrpia bezmocnosťou, napriek tomu čapujú od iných energiu tým svojim večným obviňovaním, pričom vyžadujú splnenie takých podmienok, ktoré tiež nedokážu splniť s čistým srdcom. Nie starostlivosť, ale pozornosť ťa učiní nesebeckým...
Ak ja som nevďačná, a ty sršíš vďakou, dobrosrdečnosťou a nesebeckosťou, tvojou úlohou bolo naučiť ma, čo znamená byť skutočne vďačným. S tvojou vďačnosťou som sa však nikde nestretla. Nemysli si, že kvôli tebe sa nepreliali žiadne slzy. Nechtiac som sa stala tvojim odrazom, ponosovala som sa bez úsmevu a radosti. Nie tvojou vinou, to ja som si dovolila padnúť na samé dno. Hrabem sa rezko smerom „von“ badajúc chyby, ktoré túžim napraviť...bez teba. Kde teraz spočíva tvoja odvaha? Nepriučila som sa nenávisti i keď z teba srší radosť ju rozdávať. To som sa však naučila, že v čom všetkom dokázali pochybiť iní a ty v čom všetkom nie...Zrazu som si na sebe všimla, že z nevysvetliteľných príčin práve tých „iných“ mám rada. Zrejme som prišla na to, že počas „cesty“ môžem aj ja kedykoľvek    chtiac – nechtiac pochybiť a začala som sa príšerne báť, že príde čas keď už nebudem dosť dobrá na to, aby ma zahŕňala tvoja bezpodmienečná láska. Začala som sa báť, že ma priradíš k tým, ktorých nazývaš zlými nepodarkami len pre to, že ti nedokázali vyjsť v ústrety. Ľudia necítia k tebe vďaku, napriek tomu, že obetuješ značnú časť svojho života na ich prevýchovu. Nikdy ju nebudú cítiť! Vieš prečo? Lebo ty považuješ každý jeden krok, ktorý sa nezhoduje s tvojou životnou filozofiou za chybný. K tomu, aby človek vstal do rána, kde už necíti tvoju lásku nemusí byť zlý, stačí keď vybočí z cesty, ktorú mu vopred nariadiš. A som už nedočiahla čoraz vyššie laty. Zaostala som, lebo cítim, že sa potrebujem učiť od človeka, ktorý sa zo srdca usmieva. Tvoje srdce tam nebolo. Zostali len tie bezvýznamné reči o láske. Fanny potrebuje obrovskú pomoc, napriek tomu je životaschopná mladá žena, ktorá sa riadi vlastnými zákonmi. Ženú ju dopredu sny a láska skutočných priateľov. Rodičia ju vychovali v tom duchu, že si zaslúži byť šťastná...toto je presne ten prvotný nápomocný balíček, ktorý ťa nezatlačí medzi štyri steny, a nedonúti ťa strúhať falošné úsmevy. Keby sa Fanny narodila úplne zdravá, možno by sa netešila všetkým tým životným možnostiam, ktoré sú nám nielenže prirodzené, ale sú nám rovno na obťaž. Možno aj ona by len „dospela“. Zvykla by si na ruky, nohy, zrejme by odkopla opadajúce listy zo stromov a nebola by vďačná za dary, ktoré nám prináša všednosť. Možno by nemala dôvod na písanie, či povzbudzovanie ostatných, aby boli pozornejší. Mám však taký čudný pocit, že Fanny je presne ten typ dievčaťa, ktoré si tak – či onak všíma životné znamenia a „prijíma ich vysielanie“.   
V konečnom zúfalstve, keď som už začala mať pocit, že z tejto „slepej ulice" niet cesty späť, som tiež dostala znamenia, ktoré ma od tej chvíle neprestajne odprevádzajú. Zrejme som sa musela utrpieť životné fiasko, aby som dokázala byť skutočne vďačná všetkým, ktorí ma majú skutočne radi.
Čo si myslíte, ktorá myšlienka sa mi od Fanny najviac páči?   
Jednoducho povedané, hodím ľudí do hlbokej vody. Ak sa preľakne, nech sa to stane hneď na začiatku. Nezaoberám sa s tým kto si čo myslí, kto ma ako vidí. Som sama sebou, či stojí predo mnou žena, alebo muž. Nevrtím sa, lebo to je strašné, keď sa niekto necíti dobre vo svojej vlastnej koži. (Mosolyka: Milovala som (aj) tento deň!) – Preklad z originálu.
Mosolyka, aj ja sa veľmi snažím byť sama sebou. Keď som „vykročila", po ceste životom, túžila som povedať ľuďom, že humor a s ním putujúci smiech sa navystatujú akousi váhou. Ak to príde, je to tu. Neskutočne som sa zasmiala nad tvojou poznámkou: „V kostole som pre istotu zapálila jednu sviečku, čo keď je tým správnym kľúčom k „vstaň a choď“, nebol to výherný krok. Po tom všetkom som sa radšej obrátila na „omšové“ víno, čo keď to bude užitočnejšie. Dobrá nálada si ma síce našla, ale zostala som sediacou Mosolykou." (Mosolyka: Dobrodružné dni s Mosolykou) – Preklad z originálu
Nikdy nezabudnem na momenty zo svojho detstva, keď dedinský status prísediacich čakal na vravu nového farára, ktorý vďaka nevedomosti maďarského jazyka nás vďaka svojskému prekladu poslal namiesto pokoja do žabieho zadku. Začala som sa neskutočne smiať, ostatní nie, vraj  sa to nepatrí. Vraj ma dobrotivý a odpúšťajúci Boh potrestá. A skutočne ma potrestal. Lebo ten, komu sa život nevydaril podľa vlastných predstáv, ukázal na mňa a nazval ma sebeckou. Zrazu som sa zabudla usmievať zo srdca, zmraštila som si čelo a všetky farby dúhy vystriedal čiernobiely mišmaš...
Dnes, keď som hlboko premýšľala nad tým, či mám svoje myšlienky odieť do slov, objavil sa v mojej kofole úsmev. Zo srdca som sa zasmiala a povedala som úprimné ĎAKUJEM.
Môže to byť prvotným príznakom skutočnej vďaky? Totiž niečo som ti túžila dať a nevšimla som si, že ty si mi dala oveľa viac...vedomie, že „niečo“ sa stratilo a neskutočne mi to chýba.
Rada by som sa poďakovala Niki, myslím si, že „vidí" dovtedy chodí džbán po vodu, kým sa celkom nerozbije. Ale nepovedal ktosi, že črepy prinášajú šťastie? Tak prečo by džbán neriskoval?
„Odvďačiť sa neviem, ale pokúšam sa zavďačiť“...cítim, že tomu porozumie.
Ak sa začítate do blogu Mosolyky život sa vám ukáže v iných rozmeroch. Uvidíte skutočné farby, a zacítite skutočnú vôňu kvetov...Jej ochranná známka sa tým nemení, hlúpi jej budú neskutočne závidieť a múdri si ju budú vážiť.
Ja jej želám veľa – veľa vytrvalosti, sily a skutočný úsmev na tvári :)))
A aby som to uzavrela jednou úžasnou myšlienkou. Rada by som spomenula Beu, ktorá zrejme vycítila príťaž na mojom srdci. Nespovedala som sa jej, napriek tomu mi nedávno poslala jednu zo svojich ideí, z ktorej som vám rada citovala, poďakujúc tým posilnenie, ktoré mi dopomohlo k vykryštalizovaniu vlastného názoru: Sebeckosť nezačína tým, že si vážiš svoj vlastný život. Sebeckosť začína tým, že za svoje chybné kroky obviňuješ vždy iba iných.  

Vždy máme na výber, každé ráno sa môžeme rozhodnúť, či budeme mať dobrý, alebo zlý deň. Keď sa nám niečo dostane do cesty, máme sa možnosť rozhodnúť, či sa z toho vezmeme pozitívne, alebo negatívne ponaučenie. My sa rozhodneme, či sa chceme poučiť z danej situácie a poberieme sa ďalej, alebo zostaneme stáť na jednom mieste a prehĺbime negatívum. My riadime svoj vlastný život s týmito zmenami, iní nerozhodujú za nás! Preto musíme poupratovať predovšetkým v sebe samých, to nás naučí ako máme samých seba milovať. Totiž keď ja nežijem so sebou v mieri, keď nedokážem samú seba milovať, tak KTO?! Kto ma bude milovať, keď nie JA?!
Takže keď sa zamýšľame nad vlastnými starosťami a nad ich nápravou, postavme sa predovšetkým tvárou tvár „k sebe“ a usporiadajme si to, čo sa dá!
(Bea – Pillangó) – Preklad z originálu   

Pomaly už nevidím od sĺz, takže už by som mala svoj článok ukončiť. Znova viem povedať iba toľko, že ĎAKUJEM

P.S.: Dnes som sa zobudila na celkom nový deň, napriek tomu som sa vďaka tej istej šnúrke od topánok rozprestrela po chodníku. Vstala som, oprášila som sa a zrazu som vedela, že som sa konečne naučila danú úlohu. Nabudúce, keď budem vidieť, že mám na jednej nohe vyviazanú topánku, ešte včas sa zohnem a vyviažem si aj druhú, aby som pri častých pádoch lepšie videla ústnych hrdinov žijúcich v dave. Lebo tí si vždy sadnú na malý kopček a čakajú kedy môžu slovne vyjaviť svoju obetavosť, nezištnosť a lásku. Žiaľ nie sú taký smelí, aby sa vzbúrili proti slovám činmi, ktoré by dokazovali skutočnú veľkosť ich srdca.

Ďakujem Szasz, ktorá stráži náš svet s Anjelmi
Ďakujem Kriszpimu, Mosolyke, že nás budia...

Ďakujem Niki, Bea za myšlienky. A ďakujem všetkým, ktorí sa nehnevajú, že som naschvál zameškala ten vlak v ktorom som sa mohla naučiť iba toľko, že skutočná láska trvá len kým dokážeme vyhovieť požiadavkám. Ja som verila v niekom, koho ľudský zrak odsúdil, dodnes verím tomu, že ak v niekom vidíme iba zlo, nie sme o nič lepšími. Verila som v niekom, pre koho bolo dôležitejšie vedomie, že srší silou, preto som dovolila, aby bol silnejší. Týmto sa kruh uzavrel.
Ja chcem presadnúť na nový vlak, kde sa budem učiť od základov. Kde budem vedieť to, že skutočný úsmev je oveľa hodnotnejší ako všetko nahromadené bohatstvo sveta. Totiž sú na svete „veci“, ktoré sú tak strašne prirodzené, že s tým spolčená úprimná vďaka nevyžaduje samú seba. Keď tento vlak nabral zlý smer je to môj omyl. Ale ty mi s akým srdcom zamávaš na stanici? :)