Jól csak a szível látsz. - Dobre vidíme iba srdcom. - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Egy „pokoli" jó „történet"

Amikor a Mócsáry úton haladva egyre több mocsárba lépsz, rád köszönt az egyhangúság. Az okosabbak elkerülik, az én fajtám viszont akár a végtelenségig keresni fogja az összefüggéseket. A békés harcos szerint „olyan nincs, hogy semmi sem történik”, így hát az Ifjusági útra lépek remélve, hogy a szívemről végre eltűnnek a ráncok. Hegyesek a Fülek? :)…Csak mert van egy pokoli jó történetem.


Egészségtelen Béta – Karotin arc sétált velem szemben, nem napsütötte, inkább a szoláriumra fognám. Valamiért fordultam egyet és lassacskán utána eredtem. A skót rakott szoknyája csak annyira takarta el a fenekét, hogy nem takart volna el szinte semmit, ha le kellet volna hajolnia a kulcsáért, ami épp leesett. Még jó hogy van harisnya. Rajtam lezser nadrág volt és enyhe hasmenés, így hát nem nagyon pattoghattam, attól még a jólelkűségemnek köszönhetően odaugortam elébe és erőltetett mosollyal kezébe nyomtam a kulcscsomót. Egy szilikon száj mosolygott vissza rám és szilikon mellek figyelmeztettek, hogy neki több tere van, ne nagyon nyújtózkodjak. A szivárvány sminkje szerintem körbefutott a fején, mert nem láttam hol ért véget. Talán a kivasalt négyszínű hajában. A pasik mosolyogtak ránk, nyilván én végettem, mert végre valaki mellett feltűnt a szépségem. Csak később jutott az eszembe, hogy a siltes sapka a fél fejemet homályba borította. Mindegy már…
Engedtem, menjen, előre. Először csak dühből, mert a félméteres körmeivel végigcsikart, ahogy vette át a kulcsait. Rögvest tudtam, mi nem lehetnénk barátnők, mert amíg ő „elkészülne“, lekésnénk az életről.
Utána láttam csak, hogy a kutyájának négy lába van. Nem botlott meg, úgy rohant rángatva a pórázt. Kívántam a tíz centis stiklinek erőben, egészségben töltött hosszú életet. Csak akkor vettem észre, hogy a kutya egyáltalán nem integrált „személyiség” mivel ugyan olyan rakott skót szoknyája van, mint a gazdájának.  Hát a farka az kilógott, de ennek van sajátos logikája. Ha még dudája is lett volna, hozzáerősítve a kis szoknya farzsebéhez azt mondom tökéletes. Egyszer csak szembejött olyan utcacsavargó féle, aki egyáltalán nem illet bele a képbe és teljesen megzavart. Kíváncsiságból lelassítottam. A lány leállt, homlokon csókolta a gyatra, összeszakadt, koszos embert és azt mondta neki: „Tessék, megvárni Pista bá,  megyek venni szalámit, kenyeret, hogy igazán jól lakhasson.” Az imádott kutyája imádott pórázát a jobb kezébe helyezte és elegáns mozdulattal elballagott. Nem volt itt ugatás sem nyüszítés.  
Tisztességesen körülnéztem, mert megijedtem, hogy a lány végigvonszoltatta az egész filmstábot. Mondom biztos egy városi top modell és karitatív napja van, két perc múlva gyermekotthonba megyünk aztán a rákos betegekhez, s ha feltűnés nélkül végigkísérem, ott leszek a fő hírekben. Ő azt játssza majd, hogy mások sorsát sirassa én meg azt, hogy rajta nevetek.
De ő „valahonnan” tényleg visszajött, hozott friss kenyeret, szalámit és ásványvizet, leállt a csavargó mellé és együtt ettek… még a kutya is jó lakot… Igaz a fiúk már nem fütyörésztek s a lányok még a fejüket is elfordították.  Hm… pedig csak a nézet változott nem az egész élethelyzet. Attól, hogy a lány egy vén, összeroskadt vállat szorongatott még ugyan olyan szép volt. Vagyis hát százszor szebb.   
Sajnos már csak annyit érzékeltem elsétálva mellettük, hogy Pista bá jól „beszámol” neki: „Semmit nem változtál Fecó, hiába menekültél egy más világ felé a szíved ugyan olyan jó maradt. Csak azoknak vagy rideg és elérhetetlen, akik nem akarnak látni igazán, mert az embereknek sokkal könnyebb, ha a saját tehetetlenségüket kivetíthetik másokra.”
Fecó??? Mi az ég? Most szántszándékkal fordult ellenem az élet? Hisz ez egy topmodell lány volt, még amikor én láttam…
Én láttam…
Én láttam?
A fenét láttam én… azt! Láttam, amit látni akartam, „csak” ennyi történhetett.
Sírva mentem vissza a Mocsáry utcába. Leálltam az első mocsárnál,
ami az utamba került és félórán keresztül figyeltem az arcom fodrozódását. Istenem, de csúnya vagyok. Nem úgy… hanem igazán! S ha most a fél világ körberajongott volna és sajnálkozott volna felettem, akkor sem éreztem volna önmagam ügyesnek, okosnak és szépnek, mert azzal kellet harcolnom, aki „én” vagyok. Mire azt kértem volna az égtől, hogy szeressetek „ilyennek”, ne változtassatok rajtam… elkezdtem félni, hogy rohadtul egyedül maradok.

Az emberektől, akik körül vettek és nézték, ahogyan fotózom a „mocsaramat” megtudtam, hogy a közismert televíziós újságíró, riporter Vujity Tvrtko nem rég Füleken járt.
Bár fülhallgató volt a füleimben és ezért nem hallhattam tisztán, tudom, hogy ezt mondták: „Hát ennek is siltes sapkája van a fején, meg olyan riporter félének látszik. Biztos Tvrtko jobb keze és itt hagyták nálunk, hogy valaki végre a mi poklunkról is írjon."

Elfelejtettem bekapcsolni a zenét (sokszor „elfelejtem”), talán azért halottam… vagy már csak azt halottam, amit hallani szerettem volna?! Könyörgöm, fütyüljetek rá egy nagyot, lehet, meg sem történt az egész ti meg attól lesztek elájulva, hogy profilból Vujity jobb kezére hasonlítotok. :D
Amióta azzal kell élnem, hogy „rossz fényben” láttam „Fecót” én más testrésznek titulálom önmagam és szigorúan hozzá teszem, hogy: „Hülye”
Viszont akár úgyis történhetett volna, hogy nem lassulok le és örökre hülye (más testrész) maradok. Így láthattam egy embert, aki bármennyire gyönyörű lány volt fiús becenévvel, nem tagadta le, hogy „a semmi közepéről” érkezett. Csak egy embert állítsatok elém, aki őszintén képes erre.
S tudjátok mások pokla is csak arra szolgál, hogy ítéletet hozhasson az ember...nekem elég a sajátom is, akár ezer életek is eltelhetnek, amíg kitaposok belőle, bár őszintén kaparok. Igaz… nem egy olyan lelkiismeretes Isten felé, aki majd mindenért hibáztat. Hisz a saját képmására és hasonlatosságára teremtet, kezdjem hát hibáztatni? Ugyan már, ne legyetek ostobák! Inkább javítsatok ki, ha netán tévedek, lesz rá alkalmatok. Mert várom mindazok bátrak jelentkezését, akik jobbak nálam… akik még sosem hoztak életükben helytelen döntést, sosem hazudtak, sosem ítélkeztek tévesen, sosem gyűlöltek senkit és a saját hibájukat sosem hárították másra. Várom azokat, akik a sajátjukból áldoztak fel úgy, hogy nem kürtölték világgá. Azokat is várom, akik még sosem szartak… mert bár emberi, de nem romantikus.
Várom, hogy elmondhassam nekik, még nem mehetek velük egy úton, mert a tökéletességük frusztrál s a frusztrációm hányingerré válik. Én nem szeretem a hányingert, pont ezért nem születtem zsiráfnak. Haladjanak csak szépen előre, én már nagyon lemaradtam. Hisz „olyan” emberi lény tanított meg arra, hogyan lehetnék én is igazán „szép”, akibe egy páran jól belerúgnának. (Persze csak miután kiderülne, hogy fiúként mindhiába fütyörésztek utána, lányként meg mindhiába irigykedtek.)  Mert mi kérem ilyen idióták vagyunk… Hazudunk, hogy aztán azt mondhassuk: „Az élet rá kényszerített”
Nos, én ezt a leckét nem hagyhatom ennyiben. Feleslegesen önmagam ellen fordulnék csak azért, hogy nektek tetszem. Én meg nem akarok tetszeni nektek.
Csak nézem a mocsarat s a könnyeim semmibe zuhanását. Nincs, aki érthetné, hogy mindez talán azért fáj, mert én választottam. Mindenem meg volt, ami szükséges arra, hogy kegyes hazugságban éljem le az életem. Nem kell…
Viszont ha Ti jobbak vagytok nálam… minek álltok le mellettem? Minek lassultok le miattam? Nincs semmim, amit nektek adhatnék. Tudom már… megértettem. Majd hazudunk a jó Istennek, hogy igazán segíteni akartatok.  :))) Hátha Ő is csak azt lássa, amit látni szeretne.
Talán most azt kérdezitek, hogy változott-e valami, barátkoznék-e a „lánnyal”? A válaszom: Nem! Nem érzem úgy, hogy érdemes lennék rá. Mert amíg én arról ábrándoztam, hogy az esti hírekben szerepelek, ő életre keltett egy világot. Gondoljatok bele, ez mekkora különbség.   
S hogy tényleg járt e Vujity Füleken ne Tőlem kérdezzétek. Én „nem láttam” s amit nem látok nem kell, hogy elhiggyek. Hisz sokszor még azt is rosszul hiszem, amit a saját két szememmel látok. Ti talán nem???

Jól áll a szikla Szilárd mosolya… értelmes tekintete. Jó, hogy kedvelhetem a pokoli – angyali történeteit, jó hogy nem Photoshop…jó hogy megálltam a mocsárnál, mint aki tényleg „ott jár Füleken”.
Ott jártam… sajnos nem találkoztam vele.
Ki hogy lássa az igazam, úgy fog majd ítélkezni felettem…

Hodí sa mu ten skalopevný úsmev...inteligentný pohľad. Dobre, že môžem mať rada jeho pekelné – anjelské príhody. Dobre, že to nezhotovil Photoshop...dobre, že som sa stavila pri kaluži, ako keby som ozaj bola vo Fiľakove.
Bola som tam naozaj...žiaľ nestretla som ho.
Kto ako vidí moju pravdu, tak si ma posúdi...

Pekelne dobrá príhoda

Keď prechádzajúc Mocsáryho ulicou hľadám samé močiare to znamená, že som sa spolčila s jednotvárnosťou. Tí múdrejší si nepripúšťajú takéto životné vymoženosti k srdcu, ale tí „mne podobní“  sa hlboko ponoria do súvislostí, ktoré sa proti nám, alebo práve pre naše dobro prevažne spolčujú. Podľa slov pokojného bojovníka: „to, že sa z nášho uhľa pohľadu nič nedeje ešte nevyvracia existenciu sveta“. A tak plná životného elánu a optimizmu vchádzam do Mládežníckej ulice, dúfajúc, že mi zo srdca tým pádom vymiznú starecké vrásky.
Načúvate pozorne? :)
...Znova sa vám ozývam z Fiľakova s pekelne dobrou príhodou.       
Nezdravá Beta – Karotínová tvár prešla popri mne, nemyslím si, že bola ožiarená prirodzeným slnečným svetlom, skôr by som si tipla na solárium. Kvôli niečomu, azda kvôli prvej hnacej myšlienke som s zvrtla a pomalým, plazivým krokom som sa pobrala v jej šľapajach. Priľahlá škótska, skladaná sukňa jej zakrývala zadnú časť tela len tak – tak. Keby sa mala zohnúť pre kľúče, ktoré jej akurátne vypadli z rúk, mnohí majú návštevu kina nad osemnásť zadarmo. Ešteže mala na sebe punčochy. Ja som mala na sebe ležérne nohavice a kvôli pretrvávajúcej hnačke som nemohla vyskakovať, napriek tomu som vďaka svojej veľkodušnosti vbehla do jej dráhy a s mrazivým úsmevom na perách som jej podala zväzok kľúčov.  Jej silikónové ústa sa rozšírili do úsmevu a silikónové prsia ma dôrazne upozornili, že môj priestor sa pre jej objemnosť zužuje, stačí sa len krátko vystrieť.  Make-up farby dúhovej  jej obišiel celú hlavu dookola, totiž nevidela som začiatok ani koniec. Možno sa vstrebal do jej štvorfarebných, vyžehlených vlasov. Chlapi sa na nás usmievali, určite kvôli mne, totiž moja krása vedľa nej v plnej miere vynikala. Až neskôr mi došlo, že šiltovka zahalila polovicu mojej tváre, ledabolo si z nej niečo všimli. Už to mám beztak jedno...
Pustila som ju, nech sa poberie vlastnou cestou. Spočiatku ma sprevádzal hnev, totiž ako som jej podávala kľúče, jej polmetrové nechty mi spôsobili škrabanec. Hneď som vedela, že by sme nedokázali byť priateľkami veď, kým by sa úplne „pripravila“, zmeškali by sme život. Až vtedy som si všimla, že aj jej pes má štyri nohy. Nepotkol sa, tak šikovne utekal mykajúc vodíkom svojej panej. Podvedome som zaželala jej desaťcentimetrovým opätkom na topánkach dlhý a zdravý život. Až vtedy som si všimla, že jej pes nie je oddelenou integritou, mal na sebe presne takú istú škótsku, skladanú sukňu ako jeho gazdiná. Chvost mu samozrejme vytŕčal, ale v logickom pojímaní pri škótoch je to úplne bežné. Keby mal na zadnej strane vrecka pripevnené miniatúrne gajdy, pripísala by som to k dokonalosti. Zrazu sa jej priplietol do cesty akýsi tulák, zatienil jej krásu, nehodil sa k nej úplne ma poplietol. Zo zvedavosti som spomalila. Dievča zastalo, pobozkalo staré, vráskavé čelo toho schátralého chlapa a povedalo mu nasledovné vety: „ Počkajte ma tu ujo Pišta, skočím do obchodu pre salámu a chlieb, aby ste sa mohli dosýta najesť.“ Život milovaného psa s milovaným obojkom vložila do jeho rúk a s elegantným pohybom zmenila trasu. Nepočula som žiaden brechot, ani žalostné skuvíňanie.  Poctivo som sa obzrela okolo seba, lebo som sa zľakla, že to dievča si so sebou prinieslo celý filmový štáb. Reku určite je akousi mestskou top modelkou a dnes má pred sebou zdĺhavú charitatívnu činnosť. O dve minúty sa presunieme do detského domova a potom k ľuďom, ktorých trápi rakovina, keď sa mi ju podarí bez povšimnutia odprevadiť, budem vo večerných hlavných správach. Ona zahrá rolu, že si dokáže poplakať nad trpkým ľudským osudom a ja sa zahrám, že ju vysmejem.   
Ona sa však „odniekiaľ" skutočne vrátila, doniesla čerstvý chlieb, salámu a minerálnu vodu. Postavila sa tesne k tulákovi a spolu si pochutnávali na jedle...ešte aj pes sa dobre najedol...Pravda chlapci už nepískali a tie nežnejšie polovičky si aj s celým krkom odvrátili od nej tvár. Hm...a to sa nediala žiadna životná premena, iba sa zmenil uhoľ pohľadu. Od toho, že to krásne dievča stískalo staré, ošarpané plece bolo ešte takisto krásne ako pred chvíľou...ba čo viac, oveľa krajšie.
Žiaľbohu, už som nestihla viac zaregistrovať, akurát keď som pomalým krokom prešla popri nich spozornela som na „vyčítavé slová“ tuláka.: „Nič si sa nezmenil Fecó, darmo si sa utiekal do iného sveta, tvoje srdce je takisto šľachetné. Len pre tých si nedostupný a chladný, ktorý ťa nechcú vidieť a spoznať. Totiž pre ľudí je oveľa jednoduchšie svoju vlastnú bezmocnosť projektovať cez životy iných.“       
Fecó??? Božie nebesá! To sa úmyselne postavil proti mne život? Veď toto bola modelka storočia keď som ju videla...
Ja som videla...
Videla som ju???
Ni nevidela! Videla som iba to, čo som chcela vidieť, a takto sa to stihlo domotať.
S plačom som sa pobrala do ulice Mocsáry. Zastavila som sa pred prvou kalužou, ktorá mi pripomenula močiar a polhodinu v kuse som sledovala vlnitý odraz svojej vlastnej tváre. Bože aká som len škaredá...tak skutočne! Keby sa ma v tej chvíli polovica sveta snažila ľútostivo utešiť, ani vtedy by som si nedokázala pripustiť možnosť, že viem byť šikovná, múdra, aj pekná. Musela som totiž bojovať s tým, kto v skutočnosti som. Kým som stihla zdvihnúť prosebne zrak k nebesiam, aby ste ma dokázali mať radi takú aká som, bez toho, že by ste ma chceli meniť, začala som sa úprimne báť, že zostanem úplne sama.
Od ľudí, ktorí sa pristavili pri mojej kaluži, aby zisťovali z akého dôvodu fotím, som sa dozvedela, že známy televízny reportér a novinár Vujity Tvrtko nedávno navštívil Fiľakovo.
Napriek tomu, že som mala v ušiak slúchadlá a tým pádom som nemohla počuť čisto, som si istá, že som počula túto vetu: „Nuž, aj táto má šiltovku na hlave a vyzerá na reportérku. Určite je Tvrtkovou pravou rukou a nechali nám ju tu, aby konečne niekto opísal aj naše peklá.“
Zabudla som si pustiť hudbu (často na to „zabúdam"), z toho prostého dôvodu som počula tie jednoduché vety...alebo som počula len to, čo som chcela počuť?! Prosím vás, vykašlite sa na to, možno sa to celé ani neprihodilo, a vy budete bez príčiny odpadávať za banálnu podobu s Tvrtkovou pravou rukou. :D
Odkedy musím žiť s pocitom, že som „Fecó“ videla v „zlom odraze svetla“, ja sa titulujem inou časťou ľudského tela prísne k tomu pridám: „Hlúpa“
Lež mohlo sa to celé udiať aj v tom zmysle, že nespomalím a zostanem navždy hlúpou (iná časť tela). Takto som mala možnosť vidieť človeka, krásne dievča s chlapčenskou prezývkou, ktorý nezaprel že pochádzal z „prostriedku ničoho“. Predstavte mi aspoň jedného človeka, ktorý úprimne bojuje s tým, aby sa nezaprel.
Viete aj peklá iných slúžia iba na to, aby dokázal človek neprimerane súdiť. Mne úplne postačí to moje, možno ani tisíc životov mi nepostačí na to, kým sa z neho vyškriabem. Pravda...neutiekam sa k takému svedomitému Bohu, ktorý všetku vinu sveta prihodí na moje plecia. Veď ma stvoril na svoj obraz a na svoju podobu, mám ho pre to obviňovať? Prosím vás, nebláznite! Radšej ma poopravte, máte na to jedinečnú šancu.
Totiž čakám všetkých smelých, odvážnych a úprimných ľudí, ktorí sú odo mňa lepší...čakám tých, ktorí ešte nikdy v živote nepriniesli nesprávne rozhodnutia, nikdy v živote neklamali, nesúdili mylne, nikdy nedokázali nenávidieť nikoho a svoje vlastné chyby, či previnenia nezvalili na iných. Čakám tých, ktorí čokoľvek obetovali zo svojho bez toho, aby to rozšírili vo svete. A čakám aj tých, ktorí v živote nesrali...je to síce ľudské, ale nemá to nič spoločné s romantikou.
Čakám, aby som im mohla úprimne povedať, že naše cesty sa budú musieť rozdeliť, nemôžem ísť s nimi, lebo ich dokonalosť ma zbytočne frustruje. Frustrácia vyvoláva vo mne zvracanie a ja nerada zvraciam. To kvôli tomu som sa nenarodila ako žirafa. Chcem, aby napredovali ďalej a hlavne bezo mňa. Ja som už veľmi zaostala. Veď „ taký“ človek ma naučil ako byť skutočne „krásna“, do ktorého by mnohý s radosťou zakopli. (Pravda aj to len po tom, ako by sa zistilo, že chlipní chlapi zbytočne pískali za nim a ženy závideli úplne neodôvodnene.) Lebo my sme prosím pekne takí idioti...klameme, aby sme sa mohli vyhovoriť, že nás na to „sám život naviedol“.
Nuž, túto úlohu nemôžem nechať bez povšimnutia. Zbytočne by som sa obracala proti sebe len preto, aby som sa vám páčila. A ja sa vám nechcem páčiť.
Len sledujem svoju kaluž a slzy padajúce do ničoty. Niet človeka, ktorý by pochopil, že ma táto skúsenosť bolí snáď o to lepšie, že som si ju svojvoľne vybrala. Mala som všetko potrebné k tomu, aby som svoj život prežila v sebaklame. Nechcem...


Nuž, ale keď ste odo mňa lepší... prečo sa zastavujete popri mne? Prečo spomaľujete kvôli mne? Nemám nič, čo by som vám mohla dať. Už viem...pochopila som. Oklameme dobrotivého Boha, že ste mi chceli skutočne pomôcť :))))) Čo keď aj on len to vidí, čo chce vidieť.
Zrejme sa ku koncu pekelného príbehu túžite dozvedieť, či sa vo mne niečo zmenilo a či by som sa dokázala spriateliť s tou „dievčinou“? Moja odpoveď je: Nie! Necítim, že som toho hodná. Totiž kým ja som snívala o tom, že budem vo večerných správach, ona úplne ľudským spôsobom oživila jeden svet. Vidíte vy vôbec ten rozdiel?
A či naozaj navštívil Vujity Fiľakovo, nie mňa sa pýtajte. Ja som ho „nevidela“ a to, čo nevidím v to neverím. Veď dosť často aj v to verím mylne, čo vidím na vlastné dve oči. Vy nie???