A lány neve - Sors... - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Tudom, tudom, sok levelet kapunk, de olvassátok el, hogy mit írt ez a lány. Azt gondolom tehetnénk kivételt, és írhatnánk a történetből egy dalt, mit szóltok hozzá?
(Shady – Kedves naplóm)

Így van, akár így is születhet egy dal. És hogyan születik egy élettörténet? Talán ugyanúgy… valaki megírja?!

Majd ha megláttok minket az utcán ugrándozva ölelkezni, tudni fogjátok, hogy MI vagyunk. Ő egy nagy gyerek, én meg hála az égnek felnőttem hozzá. Az emberek megfordulnak utánunk… már hogy ne fordulnának? Képzeljetek már el két ugráló életrevaló kismajmot a felnőttek búskomor világában! El nem merem képzelni mit gondolhatnak rólunk, amikor mi ketten szembenézünk az utcán és gyermekiesen őszinte örömteli visítással rohanunk egymás nyakába mint akik tíz éve nem találkoztak (pedig tegnap, tegnapelőtt, azelőtt és azelőtt… pont ugyanez történt meg velünk) Szerintem azért, mert az Élet rendezőjétől egyformát kértünk: Bármi történik, bárhogy alakul, ezt azért hagyja meg nekünk…

A mi életünk különböző pontokon összeforrt majd szétvált. Szó szerint egymás nyomában lépkedtünk, hol – ott nem igazán tudtunk egymásról.
Őt az anyukája nem akarta (vagy nem tudta) felnevelni… az én anyukám meg mindenki anyukája volt abban a gyermekotthonban, ahol Ő nevelkedett. Hogy féltékeny voltam-e? Egyáltalán nem, engem ezek az „utcakölykök” annyira befogadtak, hogy szinte velük nőttem fel, anyukám meg nem kivételezett velem, ha a csíntevések területén virítottam közöttük, mint a mákvirág. Nem voltak „földhöz dobom magam” jelenetek, nem voltak miértek és nem volt olyan se, hogy „márpedig Ő csak az én anyukám”. Csodaszép évek voltak, sokszor úgy éreztem magam, mint Wendy Sohaországban. Valahogy a lépteim is úgy formálódtak, hogy tudjam, egyszer eljön az „elengedés” ideje… mert saját lábakon kell állniuk, amely saját álmokhoz, életcélokhoz vezeti majd Őket el.
Az a lány így emlékszik vissza a gyermekotthonos éveiről:… „Olyan voltam, mint egy eldobott tárgy, amely már senkinek nem kell. Nagyon eltaszítva és magányosnak éreztem magam. Egyszer csak átettek egy olyan gyermekotthonba ahol lelkileg helyrejöttem. Rengeteg barátokat szereztem magamnak”…
…lehet, akkor már mi is más utakon jártunk, lehet anyukám is teljesen máshol dolgozott, lehet, az idő nem órákba s nem percekbe mér… lehet, a lelkünk ott maradt… s mai napig ott van a gyermekotthon falai között, mert ugye tudjátok? Az élet nagyon kiszámíthatatlan…

Középiskolára került, s középiskolára kerültem én is. Ő nagyobb volt, én meg elsőéves. Egy helyen tanultunk, mert a sors így döntött! Lehet Ő rakott füzeteket elém, hogy jó lenne csinálni egy pár margót… és én nem engedtem a parancsnak. Ezért lehet én firkáltam össze piros tollal a lapokat azzal az elhatározással, hogy nagyra díjazom az érdeklődést, de az én szabad időmet nem fontos betervezni ilyennel. Sosem unatkoztam, mindig van mit csinálnom…
Az „utcakölykök” megtanítottak harcolni az igazamért. Lehet rá jött, hogy Ő is így cselekedne. Soha többet nem állított le senki ilyen badarsággal. Lehet védeni kezdett… lehet csak „úgy önmagában”. Hisz én voltam a kisebb és a makacsabb. S mivel Őt azelőtt nem igazán védte soha senki, most kipróbálhatta milyen jó érzés lehet az, amikor Ő védhet valakit. Senki nem szekált, soha többé. Az évek itt is elszálltak. Ő elment, én még ott maradtam…
De lehet nem is találkoztunk, lehet túl széles volt az iskolai folyosó s csak elsétáltunk egymás mellet. Talán nem is volt miért egymásnak rohannunk. Talán csak az ajtóközt álltam és néztem kifelé… ugyan ki szólt az érdekemben? Miért nem kell már több margót csinálnom?

Oh, az évek múlása…
Ő férjhez ment, lett csodaszép családja. Én egyetemre mentem. Ugyanis volt egy álmom. Visszamenni oda, ahol boldog éveket éltem meg. Odafigyelni gyerekekre… nem csak azokra, akiket bántanak… azokra is, akik bántani mernek, mert nem képesek védekezni másképp. Ezen talán mindenki átesik, egy gyermekvilág is tele van harccal s egy – egy vereségben meg-meg sérül a lélek. Az „utcakölykök” megtanítottak arra, hogy nem szabad árulkodni. Így volt, amikor bántottak és én sem védekeztem másképp. Egyszer csak betoppant az életembe Ő a nádszál kissrác, akit szinte mindenki bántott. Elé álltam s csúfoltak is eleget ezért. „Két szerelmes pár, mindig együtt jár… nyanya – nyanya – nyááááá”. De aki emlékszik Vada és Thomas J. barátságára a My girl című filmből az tudja, hogy az élet általában olyan szituációkat produkál, amelyekben forgathatunk és játsztatunk is egyaránt, ha mi is úgy akarjuk… Már nem voltam keménykedő többé, csak nem engedtem, hogy dobálják az iskolatáskáját. Szó szerint nem engedtem…

…A kérdésre a válasz: „Igen, visszamentem.” S egy olyan osztályt képzeltem el, amelyben boldog gyerekek lesznek. Amelyben lehet majd ölelkezni és csiklandozni jó sokat, amelyben megvigasztalódok akkor is, ha kiderül, nekem nem lehet saját gyermekem... Persze az okokat nem kell felsorolnom, mert helyettem mindig valaki más okosan (és főleg emberi módon) megmondja, hogy miért is van ez így… hálás is vagyok érte, hogy nem kell feleslegesen törnöm az agyamat. A nem akarok gyerektől -  a halálosan beteg vagyok, skáláig minden volt már azt hiszem. (Bár ha úgy mélyebben belegondolok, minden nem. A NEM LEHET lehetőségét egyből kizárták, mert több mint hétmilliárdan élünk ezen a bolygón, miért pont Nekem nem lehetne? Így van! Miért pont én nem vagyok milliomos? Van benne némi turpisság emberek.)

Meg lett az osztály, volt is sok gyerek… boldog – boldogtalan… békés és állandó harcok közepette álló. De én mindig minden gyermeket valamiért egyformán szeretek…
…Lehet az a kissrác az első perctől hasonlított valakire. Lehet, amikor bőgni kezdett, hogy Ő haza akar menni, másképp kellet volna reagálnom. Mit tenne az anya? Egyáltalán ki ennek a gyereknek az anya? …
Másfél hete jártam munkába és ez a gyerek folyton ezt csinálta. Még csak esélyem sem volt kibontakozni, mert amint visszajöttünk ebédről Ö nem akart pihenni, se játszani, se leckét írni, nem akart Ő kifestőzni sem, a focilabdát is hiába rúgtam…
Levágta a füzeteket és bőgött… most akkor mi legyen? Megkorholjam? Megdicsérjem? Amint beléptem az ajtón a szemöldököm egyből felszaladt. Meg-megölelgettük egymást, tudtam, nem velem van baja, egyszerűen csak így alakúlt…
Másfél hét után szorosan mellé léptem, és a könnyeimet törülgettem. Nem azért mert nem tudtam volna uralkodni magamon, csak ugye így tudtam a legérthetőbben megmagyarázni, hogy megértem őt… mert most én is legszívesebben anyukám mellet lennék. Ha jól emlékszem azt mondta rá, hogy ezt nem lehet, hisz én már felnőttem. Amikorra megértette, hogy olykor a felnőttek is úgy viselkednek, mint a gyerekek (annak ellenére, hogy eléggé céltudatosak, és ilyen korban már valakiért vagy valamiért legtöbbnyire felelnek)… barátok lettünk. Ó, de még milyen jó barátok! Utolsók közt járt haza, mindenben segített. Mára nagy lett, lassan már Nekem kell lábujjhegyre állnom, amikor az arcomra puszit nyom. Az osztályomat rég elhagyta, lassan már az iskolát is kijárja, de nincs olyan hét, hogy ne látogatna meg. Néha dicsérem, néha korholom, tudja, mindkettőt szeretetből teszem.  
A srác édesanyja? Hát Ő pont az a lány. Mert a sors így döntött…

A barátnőm egy „utcakölyök". Nem túlfestett, túlöltözött… ugyanakkor a balsorsától nem fetreng sárban és nem sajnáltassa magát feleslegesen.  Ahogy Ő mondta: „Becsaptam magam után a múlt ajtaját, csak a testvéreimmel tartom a kapcsolatot. De boldog vagyok és ez által másokat is boldoggá teszek.”
Ha nem újfent egy kitalált történetet írtam… ezt én is tanúsíthatom! Néha elég csak meglátnom és máris szebben ragyog a nap. Valami feléled bennem a mosolyától és az élni akarásától.

Ítélkezem-e az édesanyja felett? Nem! Semmiképp. A sors védőszárnyak alá helyezte a lánygyermekét és neki volt elég belsőereje és akarata ahhoz, hogy az önsajnálkozás helyet keresse azokat a lehetőségeket, amelyek őszinte mosolyt csalhatnak az arcára. Dönthetett volna másképp… Hál Istennek így döntött!
Szóval nekem ilyen barátaim vannak! Nem tudom mit kéne most tennem?! Bunkóság, ha köszönetet mondok az édesanyának? Pedig az én szemszögemből nézve úgy érzem, ezt kellene tennem. Köszönöm az édesanyjának, hogy lemondott az élete legcsodálatosabb kincséről, mert ez által ezt a kincset egy kicsit anyukám is élvezheti… ennek köszönhetően egy igazi családtagra - testvérre leltem. Mert tudjuk már… és jól tudjuk…
A kötelék mely igaz családod összefűzi,
Nem a vér, hanem az egymás élete iránti tisztelet s a benne lelt öröm.
Ritka, hogy egy család tagjai egyazon fedél alatt nevelkedjenek.
(Richard Bach)

Ha megláttok minket az utcán… higgyétek el, felismertek! :))

Szóval hogyan is születnek a dalok? Nem tudom… TI mondjátok meg!
A srácok szerint volt egy lány, aki levelet írt…
Lehet, hogy a lány neve SORS…

Köszönöm neki is… mert ma ilyen köszönős napom van!