Neked... - Pre teba... - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

„A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. (...) Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna.”
Antoine de Saint-Exupéry: Kis Herceg

A művészi szó kulturális érték. Ugyanakkor betölti a fontos életbevágó üzenetek szerepét. Bizonyára sokunk megélte már egy-egy vers vagy dal hallatánál az érzést „ez kizárólag nekem szól.”
Olyankor beállunk „egy képzelt sorba” ugyanazokkal az emberekkel, akik velünk egyformán éreznek, míg nem rá kell ébrednünk, hogy a „szerintem én vagyok az egyetlen”-ből egy
kisebb – nagyobb csoport alakult.   
Talán mert nincs olyan egészséges emberi lény a Föld nevezetű bolygón, aki ne tapasztalná mit jelent reménytelenül szeretni, csalódni, örülni valaminek, vagy félni. Olykor mintha párhuzamosan kovácsolódnának össze a sorsok. Néha elég egy pillantást vetnünk valakire és tudjuk „ez egy életre szól” illetve tengődünk a „jól ismert barát” mellet, hogy kiderüljön mindvégig idegen volt számunkra.
Bizonyítót tévhit, hogy csak bajban ismered meg az igazi barátod. Nem igaz. Aki sikeresen követi az álmait, azt sokkal gyakrabban elárulják. Mert az emberek többsége inkább bezár egy képzelt börtönbe és „őszintén” vígasztal a veszedelem idején, csak ne keljen megélnie az érzést: NÉLKÜLE IS BOLDOGÚLSZ.
Tudom milyen fából faragtak és a művészetet hívom segítségül, hogy megszólíthassalak.
Te voltál az, aki felismerte az örömöm, láttál igaz bánatomban. Tudod, mit takar a mosolyom, érted mit jelképeznek a könnyeim. Felhőtlen kacagásom halhattad. Életünk legnagyobb harcát vívjuk, olykor ezerévnyi fénytávolságból. S hogy ne adjam fel a szabadságom, ehhez te vezettél. Homlokod összerándul, ha szakadék felé tartok, de addig engedsz, míg fontos tapasztalnom a zuhanást.

Te ettől vagy igazi, értékes ember.
Felismerted a félelmem s hogy mit kezdesz vele, rajtad áll. Küldetésem éles késén felragyogott bánatod, amiért megvetnek, azért én kiállok. Aki téged bánt majd, ellenem fordul, s aki ellenem fordul, látni fogja szétforgácsolt tükreiben a valódi arcát, valódi tetteit s a mögötte meghúzódó szándékot.     
Te látod az örökös harcban állást, de akkor is harcba engedsz. Mert aki más fájdalmára dobogót épít mondván: „Csak akkor szeretlek ha…” és elismerő tapsot vár, meg fogja kapni. Olyanokkal ismertetem el, akiket élete során a legjobban bántott. Olyanok fognak szurkolni érte, akiket mélybe rántott. Olyanok fognak hinni benne, akiket becsapott.
…Hogy lássa, sosem voltak ellenségei… csak egy… ő saját maga egyedül. Ez az ébredés nem lesz fájdalommentes. Nekem is fáj.
Az embernek sok mindennel együtt kell élnie. De te soha senkit ne szeres csak akkor ha… Szeres… csak azért is… rendületlenül.  
Értékes barát vagy. A Kisherceg nyafogós rózsája, akihez öröm visszatérni, akire érdemes várni évezredeket nekem, vagy bárki másnak. Mégis arra kérlek, ha elolvastál ne rohanj az utamba, ne írj köszönöm-öt, ne kacsingass, ne sugározz jeleket. Hisz nem nekem kell biztosnak lennem abban, hogy a cikk által ÖNMAGADRA ISMERTÉL.
Egyezzük ki csodaszép mosolyban. Egy, kettő, három… MOST:)))

S én már tudom, hogy az üzenetem biztos talajra lelt.

U.I Ha túl sokan mosolyognátok az sem baj, az embernek kijár némi önbizalom, s én mindenkinek igyekszem önmagamat adni. Aki ahogy lát… rajtatok áll ez az egész. Nem kekeckedem.
Közben meg kell, hogy értsétek az ősi repülős törvényt: „Több repülőgép található az óceánban, mint tengeralattjáró az égen."
Gyerekek, ha ezt megértitek, én azt sem bánom, ha az egész világ szétszakadásig mosolyog. Tudjátok: Szeretlek.
Viszont az én üzenetem jelenleg csak egyetlen egy valakinek szól. S amíg világ a világ, amíg körforgásban működünk, amíg érkeznek éjjelek – nappalok, párhuzamos életek-halálok, sorsok, arra az egyetlen egy mosolyra hétmilliárd mosoly közül is rá fogok ismerni, mert éreztette s nem hazudott: „Az én lelkem emlékszik rád”
…Engem csak oda lehet temetni ahol a könnyek őszinték…


„Nemal som ju počúvať," zdôveril sa mi, „kvetiny netreba nikdy počúvať. Treba sa na ne dívať a vdychovať ich vôňu. Tá moja napĺňala vôňou celú planétu, ale ja som sa z toho nevedel tešiť."
Antoine de Saint-Exupéry: Malý princ

Umelecké slovo je kultúrna hodnota. Neraz spĺňa dôležitú úlohu pri odovzdávaní jasných odkazov. Určite mnohí z nás zažili pri počúvaní básní, či pesničiek pocit, že „tak toto napísali jedine pre mňa.“
O takom čase si zastaneme do „jedného domnelého radu“ spolu s tými, ktorí premýšľajú rovnako. Zrazu si musíme uvedomiť, že z idey: „mám pocit, že sa prihovárali výlučne mojej osobe“ vznikol menší – väčší zástup.
To preto, lebo niet zdravého človeka na planéte Zem, ktorý by neokúsil, čo znamená beznádejne milovať, sklamať sa, radovať sa, či prežívať strach. Občas môžeme mať pocit ako keby sa ľudské osudy paralelne splietali. Občas stačí jediný pohľad na niekoho a naše srdce vie „že je to na celý život“, respektíve hlivieme pri „priateľoch, ktorých údajne dobre poznáme“, aby sme sa mohli presvedčiť, že bol pre nás celý čas cudzí.
Omyl, že iba v núdzi spoznáš skutočného priateľa je v dnešnej uponáhľanej dobe dokázateľným faktom. Ten, kto úspešne prenasleduje svoje sny je oveľa častejšie zradený. Totiž väčšina ľudí radšej zatvorí svojho blízkeho do mysleného väzenia a „úprimne“ ho utešuje v prípade núdze, len aby nemusel zažiť pocit: AJ BEZ NEHO SI DOKÁŽEŠ PORADIŤ.
Viem odkiaľ si, moje srdce si ťa pamätá a privolávam si umelecké slovo na pomoc, aby som ťa mohla osloviť.  
Spoznalo si moju radosť, videlo si ma v mojom skutočnom žiali. Vieš, čo sa ukrýva za mojim úsmevom, chápeš, čo symbolizujú moje slzy. Počulo si môj bezstarostný smiech. Prekonávame najväčšie boje života, občas na tisíc svetelných rokov vzdialení. Viedlo si ma k tomu, aby som sa nevzdala slobody ducha. Zmraštíš si čelo keď vidíš ako sa ženiem strmhlav k trhlinám, ale vždy ma pustíš zakúsiť pád. To ťa formuje výnimočným človekom.
Spoznalo si môj strach a čo si s ním počneš je na tvojom uvážení. Na ostrí životného poslania sa tvoj žiaľ rozžiaril. To, čím iní pohŕdajú, za to sa postavím. Ten, kto tebe ublíži, obráti sa proti mne a kto sa proti mne obráti uvidí si skutočnú tvár v roztrieštených zrkadlách, uvidí svoje reálne skutky a za nimi sa tiahnuce úmysly.
Ty vidíš ten večný bojový postoj, ale púšťaš ma do boja. Totiž kto si postaví nástupište skrz bolesť iných, povediac: „Len vtedy ťa milujem ak...“ a čaká popritom na uznanlivý tleskot, bude ho mať. Takí ľudia si ho budú vážiť, ktorým počas svojho života najviac ublížil. Budú mu fandiť tí, ktorých stiahol do hĺbok. Budú v ňom veriť tí, ktorých najviac sklamal.
Aby takýto človek dokázal pochopiť, že nikdy nemal nepriateľov...iba jedného...bol to on sám jediný. Toto prebúdzanie nebude bezbolestné.   
Človek musí žiť so všeličo možným. Ty nikdy nikoho nemiluj len vtedy ak...
Miluj...just... a neochvejne.
Ja viem bez okolkov, čo je to mať hodnotného priateľa. Si ako kňučiaca ruža Malého princa, ku ktorej je radosť vrátiť sa, na ktorú sa oplatí čakať celé tisícročia mne, alebo ktorémukoľvek inému.
Napriek tomu ťa chcem poprosiť, ak si ma prečítalo neutekaj ozlomkrk do mojich ciest, nenapíš mi „ďakujem“, nežmurkaj na mňa, nevyžaruj znamenia. Veď nie ja si musím byť v tom istá, že si sa na základe tohto článku SPOZNALO.
Zhodnime sa na čarokrásnom úsmeve. Raz, dva, tri...TERAZ :)))
A ja už viem, že môj odkaz natrafil na pevnú pôdu.

P.S Keby ste sa náhodou mnohí usmiali, mne to neprekáža, človek potrebuje k prežitiu aspoň štipku sebadôvery. Ja sa vážne snažím dať samú seba. Kto ma ako vníma...to je už vaša vec. Ja sa nehádam.
Musíte však pochopiť jedno prastaré letecké pravidlo. „Zatiaľ nie je dosť pravdepodobné, že ponorka sa bude plaviť po nebi.“
Decká, ak to pochopíte, ja ani to nedbám, keď sa celý svet do pretrhnutia usmeje.
Viete: Mám vás rada.
Lenže môj odkaz momentálne patrí len jednej jedinej osobe. A kým je svet – svetom, kým sa točíme v spleti osudu, kým sa vystrieda deň s nocou, paralelné životy - smrť, nezvratný osud, ten jeden jediný úsmev spoznám aj zo sedem miliárd ďalších. Lebo tá osoba mi dala pocítiť a neklamala: „Moja duša si ťa pamätá“
Totiž mňa možno len tam pochovať, kde prebýva údolie úprimných sĺz...