Életem misztikus titka... - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

A minap találkoztam egy - két elgondolkodtató kérdéssel…
1. Milyen misztikus válaszok után sóvárog a lelked?
2. Ki okozott idáig legnagyobb csalódást az életedben?


Életem eddigi legmisztikusabb kérdése az volt, hogy mi vonz annyira az Egri Dobó térhez? Akárhányszor megfordultam ott, édes – keserű, boldog szomorúság költözött a szívembe s akkora energia áramlat, hogy úgy éreztem szétdurranok. Egy kicsit olyan érzés volt, mint amikor az ember már – már felfedi mivolta titkos küldetését, mégis hiányzik egy jelentős rész, ami választ adna mindenre. Bújtam a lexikonokat, serénykedve kutattam Dobó István (az Egri várkapitány) életét. S amikor már – már összefüggést véltem találni, sőt párhuzamot mertem vonni a történelmi kor és a saját jelenem között, az érzés, hogy nem jó helyen piszmogok szinte mindent átírt és újratervezett bennem. Ezért ez a szomorúság. Úgy éreztem mintha haza érkeztem volna, pedig nem kötelezet honvágy. S olyan verseket, írásokat tudhatok magamévá az ottani időtöltésemnek köszönhetően, melyekben a szeretet érintetlen a pokolnak, menynek egyaránt. Volt, amikor csak úgy ültem a padon, figyeltem a kisutcákba tévedő embereket és arra gondoltam, hogy minden út a Dobó térhez vezet. De ha azokban a pillanatokban ezren körül vettek volna, talán akkor is a magányba fulladok. Bár ez nem hangzik túl harmonikusan, én úgy éltem meg. S néha elég volt elképzelnem annyit, hogy van egyfajta Isteni kegyelem, amely véd.

Amit talán sosem fogok megérteni ebben az életemben, az elég banális dologhoz hasonlítható, nincs benne miszticizmus. Nem szeretem az autókat, ezért nyilván sosem lesz hajtásim. Respektálom, de ha Tőlem függne, akkor még ma is lovas szekereken közlekednénk. Bármennyire nevetséges, ez van. Valaki a víztől tart, valaki az áramtól, valaki a magasságtól, valaki a pókoktól… én százszor kacsón csókolnám a pókot, s ezerszer magas hullámokba vetem magam, mintsem hogy egy forgalmi dugó közepette keljen átszaladnom az úttesten. Pedig talán csak egy rossz álom, amely időről időre megkínozza a szívemet, mégis úgy érzem ez az egy nem véletlen, hogy kis városba születtem. Bár ki tudja…

Az eddigi legnagyobb csalódásom házigazdája egy kóbor kutya. Sokszor láttam a távolból. Mereven ült a járdán, mint aki már végleg meghalt ennek a fizikális világnak és szomorú szemeit a temetőre vetette. Időközt átszaladgált a főúton, de csak forgalmi periódusban. Mindig türelmesen kivárta azt az öt – hat autót, amely nem csak kidudálva odébb löki, de tisztességesen át is megy rajta. Már – már fogcsikorgatva hunyorítottam látván, nem lesz jó vége… végül mégis átjutott a túloldalra s elveszett a sírok közt. Olykor – olykor megkapott egy – két embert, hátha úgy rúgják odébb, hogy nem éli túl. Hátha agyonlövetik, vagy elaltattassák. Nem féltem tőle, viszont azt tudnotok kell rólam, hogy nem szándékosan tettem próbára a sorsom, hisz eleve nem is terveztem összebarátkozni valakivel, aki folyton csak vicsorít. Nem tettem semmi rosszat, elsétáltam mellette s az a szerencsétlen jószág úgy megkapott, hogy meglepődni sem volt időm, mert amire észhez kaptam Ő már vígan két autóközt lavírozott. A lábamhoz kaptam, szivárgott a vér tisztességesen a kedvenc farmeromon keresztül, az aligha beoltott kutya harapásától. Farkas szemet néztünk egymással, de morogni nem volt merszem. Az első sokk után jött a második, elsírtam magam, mint egy kis gyerek. A lelkemnek sokkal jobban fájt. Pláne, hogy megfogadtam, ha engem veszettség ellen oltani kell, a kutyát is fogják. Valamicskét büszke voltam magamra ezért az elhatározásért, de egy – két állatorvos aránylag gyorsan kiábrándított. Nekem jót akarva egy páran elintézték annyival, hogy a kutyának le kell vágatni a fejét, mert abból gyorsan kiderül, hogy veszett volt-e vagy sem s egy kis szerencsével megúszhatom oltás nélkül is. Nem emlékszem, hogy említettem volna, én pont ezzel a módszerrel szeretném megúszni. Rólam eleve szó sem volt, mert én azt kérdeztem, hogy lehetne beoltatni egy olyan kutyát, amelyiknek nincs állandó lakhelye.
- Hát, ha levágattassák a fejét…
Mintha csak erre esküdtek volna valaha az álmaikat követve. „Ha nagy leszek megmentem a kutyákat, szükség esetén levágattatom a fejüket.” Megborzongtam a gondolattól. Pláne, hogy ezt a lehetőséget többen firtatták annak érdekében, hogy engem mentsenek meg. Habzott a szám rendesen. Nem értettük meg egymást.
- Én beoltatom saját magamat, de a kutyust is szeretném,- mondtam már szinte könyörögve úgy, mintha életem legjobb barátjáért harcolnék.  
Hogy tudatában vagyok-e az oltás mellékhatásainak, azt kérdezték.
Nem, mint ahogy eddig is úgy hittem, hogy egy állatorvos hivatása abból áll, hogy álatokat gyógyít – ment.
Egyetlen egy környékbeli állatorvos vette azt a fáradságot, hogy kijöjjön a terepre és megvárja velem, míg a kóbor őnagysága saját időbeosztása szerint elbandukol a megszokott pihenőhelyéhez. Ezúttal is szeretnék köszönetet mondani az ifjabb Haniczko László doktorúrnak, mert az életét igaz álmoknak szentelte s nem torpant meg attól, hogy kóbor, hontalan állatra kell áldoznia az idejét. Egy szó, mint száz, a kutya, akit attól a naptól csak Buksinak hívtunk nem volt túl barátságos, de a belső kisugárzása átszivárgott a különböző harcokban gyűjtött sebein. Szerettem, ahogy megvédte a kisebb és bátortalan kutyákat. A bezártságot nem tűrte, elfogadta a jó akarók alamizsnáját, cserébe egy ideig különböző portákat őrzött, de sosem henyélt. Kóborolt. Az idő elteltével egyre közelebb kerültem hozzá, volt, amikor csak leültem, persze tőle távolabb és meséltem „a semmibe”. Nem vettem észre mikor jött a törés, vagy mikor jött közelebb. Egyszer csak az ölembe helyezte a fejét és némán pislogott. Megremegett a kezem, de már nem volt visszaút. Megszerettem tudván, hogy nem neki van rám szüksége, hanem az én életem lett Tőle színesebb. Régi sebeit látván tudtam, hogy kölyökkorában nagyon sokszor bántották, mégis volt az életében valaki, akihez ragaszkodhatott, valaki, aki már nem volt az élők között, valaki, akit kimondhatatlanul hiányolt, ezért látogatta oly gyakran a temetőt. Sosem volt az a farkat csóválgató vidám kutya, de nekem engedte, hogy utána menjek, szőrzetébe borítsam az orrom, és elpanaszoljam vagy ezerszer az oltás mellékhatásait. Gyakran ültünk a járda szélén és figyeltük a forgalmat, egyet viszont meg kellet értenem, engedni kell, ha menni akar. Kegyes volt hozzám ugyan, mert megvárta, amíg a főút kiürült. Már – már úgy éreztem, hogy Ő is készen áll az oltásra. Kapott volna kiskönyvet, lett volna hivatalos neve, egyszeriben olyan szép lett, kisimult és be is fogadták volna… az utolsó délután, amikor lehajoltam hozzá fáradtan az oldalamba döfött, mint aki legszívesebben azt mondaná: „Ülj le, két lábon járó, komolyan beszélnem kell veled”… mégis nagy volt a csend, fejét az ölembe helyezve kétszer nyüszített talán. Éreztem utoljára látom, de eszembe nem jutott volna, hogy így megbánt… Másnap jött a hír, valakit megkapott s az óta nyoma veszett. Nyilván összeszedték a sintérek. Szinte látom, ahogy a pofájukba röhög. Ha beszélni tudott volna, tuti azt mondja: „Na, végre köcsögök!”

 Kiszaladtam a pihenő helyünkre…
- Te gyáva, gyáva, gyáva! – ezt ordibáltam a temető felé – Te gyáva féreg, én tán nem szerettelek jól? Miattam nem érte volna meg „túlélni”? Mire volt akkor jó ez az egész? Miért hagytad, hogy megszeresselek? Miért nem szakítottal széjjel abban a percben, amikor közeledtem? Ez sokkal jobban fáj Te gyáva, önző dög!
Három éve lesz lassan, hogy utoljára láttam. Egyik kutyabarátom elvesztése sem fájt még ennyire, pedig ez a Buksi Istenigazából nem is tartozott hozzám. Olykor azzal vigasztalom magam, hogy megmenekült és sokkal jobb helye akadt s ez a lázadása is csak arra volt jó, hogy megutáljam és könnyebben elfeledjem.
- Hát nem jött össze tökfej! Mert szeretlek, és amíg élek visszavárlak… hátha…
Viszont az én szóbeli oltásom mellékhatásait nem köszönöd meg a tudatos sérelemért, amit okoztál… reménykedem benne, hogy Neked még úgy is megéri harcolni értem vagy csak azért az egyetlen egy pillanatért, amikor oly bambán rád borítottam a fejem, hogy értelmes nevet adhassak a bolháidnak is…  

…és ezt igazán szlovák nyelven is elmesélhetném. Talán majd egyszer, addig is meséljen egy dal helyettem…

Szeretnék köszönetet nyilvánítani Gergőnek, Marikámnak és Misinek, hogy nem adták fel a harcot s ezzel azt bizonyították, hogy igenis van értelme, akkor is, ha olykor „búcsúzni” kell… Ők már tudni fogják:))) s ahhoz, hogy Ti is tudjátok elég, ha leállítotok és rákérdeztek. S Én nyilván azt mondom majd: „Vannak még BARÁTOK, akik nem mondanak le oly könnyedén a másikról.”