600 másodperc - 600 sekúnd - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

– Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte tőle. – Iszom – felelte gyászos képpel az iszákos. – Miért iszol? – kérdezte a kis herceg. – Hogy felejtsek – felelte az iszákos. – Mit? – tudakolta a kis herceg, mert máris megsajnálta. – Azt, hogy szégyellem magam – felelte az iszákos és lehajtotta a fejét. A kis herceg szeretett volna segíteni rajta. – Miért szégyelled magad? – kérdezte. – Mert iszom – vágta el a további beszélgetést az iszákos, és mélységes hallgatásba süllyedt.
( A kis herceg)


Ez a bejegyzés egy jól sikeredett reciprok alapja lehetne. Mert ugye mi lenne ha…(?)
S nem találtam ennél példamutatóbb, részletesebb, könnyebben érthetőbb mondanivalót, amely elmagyarázná mi az, amire csak nehezen találok szavakat…

600 másodperc, s a herz, szívemben emelkedik!
Tespedésből felfelé,irdatlan energiákkal a Hit,
hogy ma megint tettem valamit és beint a vágy
az ,,ágyaládobott" renegát mosolytalan tárgy
végre ott marad, s harag nincs megtöltve s ölre
a tár ürül ha örül az élet kis cseppjeinek bár dőre
sokszor a vigyor mint oly sok Hannibál-gyilok
a szó, s szitok a nézés gondolnék inkább egyre
hajtom de mi férne bele még mond 10 percbe?

(A vers szerzője: Zsoltika)

A vers szerzője egy fiatalember, aki megértette velem, hogy útvesztő minden út hisz mindmegannyi belőlünk oda tér vissza ahonnan érkezet, csak nem mindegy melyik busszal, illetve elérjük-e egyáltalán „azt a bizonyos járatot”?! Fontos-e a Kispál és Borz Emeséjével arra a csodára várni, amit leszállít a tudomány, vagy természetes örömöknek hódoljunk leginkább?!
Így az ,,ágyaládobott” renegát mosolytalan tárgy számomra egyfajta megnyilvánulási formája annak, hogy az emberi elmétől hatékonyabb fegyver nem kell.
Az Élet hatalmas, szigorú, de barátságos is egyben. Felelősségtudatra sarkal…”Ha segíteni szeretnél másokon mindig Önmagadtól kezdjed” Az önzetlenség sosem tesz áldozattá és szívből azt kívánja ne kelljen hatalom ahhoz, hogy növekedj s ne kelljen függőség ahhoz, hogy ne érezd magad egyedül.
Az Élet nem egy rabszolga így hát nem tőlünk függ, általunk áramlik az idő és tér kontinuitásában és keresteti a hiányzó képdarabokat, mígnem összeáll egy szinkronisztikus képsorozat arról, ami van, arról, ami lehetett volna és arról, ami lesz majd talán ha…
Az embereknek szabadságukban áll félremagyarázni ezeket a képeket és hitelessé tenni mások előtt, de bármennyi időt vesz igényibe a válasz…az Élet mindig válaszol, illetve megajándékozz egy személyre szabott tükörrel.  
Zsoltika kifogástalanul felvázolta mily sorsdöntő dolgok történhetnek, amíg elszámol felettünk az idő… mondjuk 600-ig.
S akiben ott a Hit, hogy több jót képes nyújtani, mint amennyire gyárilag bepipálták bátran vághassa az ösvényt mert nem az a fajta emberi lény, aki ébren alszik a halálba.
Akiben természetes hiszékenység cirkulál, nem mond le a bukdácsolóról hisz kell, hogy valaki Őt is szeresse, kell, hogy valamiért fontosnak érezze Önmagát. Ugyanakkor nem él s nem érez helyette, nem rója fel hibáit, csak emlékezteti régi Önmagára, amikor még úgy indult el a vágyak útján, hogy nem csak merészet álmodott, de szépet is.
Zsoltika erre készített fel.
Van, aki azt is megköszöni, hogy nem fulladunk meg önzetlenül mellette a vízben mert ezáltal addig kapar kézzel – lábbal mígnem úszni megtanul.
S van aki még fuldoklás közben is elegendő időt szentel arra, hogy kizárólag másokat okoljon a saját szerencsétlenségeiért. (Az helyet, hogy inkább befogná a száját s orral venne levegőt)

Kopottas padon üldögélve jegyzetelek, sajnos egyetlen egy hely ahol megnyugvó árnyas menedéket nyújtanak a fák, mert ez a néhai betonlapok hazája inkább mintsem az égig érő zöldellő ágaké.
Egyszer csak hozzám lép a volt osztálytársam. Kábán keresztül néz rajtam, köp egyet s azt kérdi: „Na mi van, már te sem ismersz meg? Szégyelled mi, hogy ide jöttem? ”  Kissé lejjebb toltam a napszemüvegemet és mind aki tényleg most lássa tíz év elteltével először  „visszaköszöntem”.  Igaz ugyan arra a helyre köpni nem tudtam. Mindig is voltak dolgok, amelyekben kimagaslóbb volt. Mint mondjuk a matek, kémia, tanácsadás az elesetteknek… aztán történhetett valami „odabent a szívében” és Önmagából kizökkent…de rendesen.
Dülöngélt felettem, cigit kért…majd papír zsebkendőt. Ez igazán korrekt volt bár egyikkel sem rendelkeztem.
Mondom Zoli, Te mit vétettél, hogy Önmagad csak ennyire értékeled?! Zokogásba fulladt. „Ne csináld ezt velem, ne kérdezd mi történhetett!“, erre kért.
„Már nem tudom hogyan kezdődött, már nem emlékszem. De nem akarom ezt érted? Nem akarom!”
Nem értem…
Én mindig is azt hittem, hogy nem kell Tőle szabadabb lelkű öntörvényű ember… ehelyett az alkohol rabja lett. Mi rosszabb kell ettől még?
Korán elvesztette a szüleit, az álmait, a hazáját, a vagyonát, a barátait és a hitet, hogy maradt még valami foszlányszerű abból a valakiből, aki volt. Dőre, hiszékeny, de jószívű srác veszett benne el.
Olyan barátokra voksolt, akik buzgón próbáltak mindent megoldani helyette majd elfáradva tovább léptek, mert ugye a szeretetszolgálatnak is vannak bizonyos hátrányai. Hús-vér emberek alkossák, akik bármikor megtörhetnek, ha az előrehaladás helyett nem csak hogy kudarcot vall az alany, de még a segítőt is mélybe rántsa a folytonos negatívizmusával. (Amely szerint mindenki okolható a saját rossz élettapasztalataimért csak én nem…)
Mondom, Te Zoli…mi lenne ha…
Rám néz, elgondolkodik, mint aki újra s újra próbálja összerakni a fejében ki vagyok s honnan tudom a nevét. Majd hunyorogva odébb áll  s Önmagát vallatva kiszakad egy hatalmas ordítás belőle: ”Mond, hogy ronthattam el ennyire ezt az egyetlen egy életet amelynek jelenleg tudatában vagyok?!”  
Zolika okos, Zolika ébredezni kezd… de ha tudnám, se mondanám. Ezt neki kell átértékelnie.
Kesernyés mosollyal a számon vállat vontam tudván nincs még minden elveszve.
Egy szebb Élet reményében talán pont ilyen őszinte forradalmi ordítás kell. Láttam a félelmét bármennyire léha lett.
Köpött még egyet majd zokogva odébb szédelgett, valószínűleg újra inni ment, hogy elfelejtse mivé alakult az idő folyamán.  
De én azóta is megismerem, olykor bátorítón megszorítom a vállát s várok hátha még utoljára kockára tesz mindent. Hátha sikerül józanésszel túllépni a fájdalmán látván mily feleslegesen rombol a jószívű dőre srác.
Úgy érzem, hogy 600 józan másodperc elegendő idő lenne ahhoz, hogy „visszatérjen” bármennyit hibázott.
Ő az én volt osztálytársam, mert az Élet is így hozta, mit kérjek hát cserébe azért, hogy becsületesen visszavárom, mint ember az embert?! Talán annyit, hogy Önmagának megbocsásson. Minden esélye megvan rá, hogy újrakezdhesse, de senki nem józanodhat ki helyette még az sem aki belesodorta a bajba.

Immár tíz éve annak, hogy ezt írta az emlékkönyvembe:

Tudod mi a legdrágább kincs?
Minek nincsen ára?
Az emberi becsület.
Jól vigyázz hát rája.
Hogyha elvész gazdagságod
Dolgozz, s újra megtalálod.
De, ha elvész becsületed
Soha meg nem szerezheted!

…Te, Zoli… mi lenne, ha mégis tennél egy - két próbát! Hátha…
Olyan 600 másodpercnyi esélyed van talán.
Nem tudlak sajnálni, csak hinni benned rendületlenül, túl természetesen ahhoz, hogy bármiért hálás légy…”ilyen” az Élet s mintha nem szeretne felkészíteni arra, hogy fájhat majd. Félek! Mégis el kell, hogy mondjam engem ahhoz vezettek, hogy a Te szíved ugyan olyan fontos az Életnek, mint bárki másé. Remélem ez elegendő indíték arra, hogy még időben felébredj!
S ne feledd, az Élet szempontjából sokkal többet érnek mindazok, akik megtanítanak halászni a zavaros vizeken, mint azok, akik elhitetik veled, hogy örökre itt lesznek majd melletted annak érdekében, hogy kifogják helyetted a halat…
… (amit majd lassacskán helyetted esznek meg. Talán ez is egyfajta segítség Zoltán, attól még Te éhen halsz)

U.I.: Zoltán nyomtatott formában megkapja a bejegyzést s remélem nem folyik le oly sok víz a Sajón s otthoni nyugalmát élvezve egyszer majd visszaválaszol.



- Čo tu robíš? – spýtal sa pijana, ktorého našiel, ako mlčky sedí pred radom prázdnych a radom plných fliaš.
- Pijem – odpovedal pijan s pochmúrnym výrazom.
- Prečo piješ? – pýtal sa ho malý princ.
- Aby som zabudol – odpovedal pijan.
- Aby si zabudol? A na čo? – vyzvedal malý princ, lebo ho už ľutoval.
- Aby som zabudol, že sa hanbím, - priznal pijan a ovesil hlavu.
- Za čo sa hanbíš? – vypytoval sa malý princ, lebo mu chcel pomôcť.
- Hanbím sa, že pijem! – dodal pijan a načisto sa odmlčal.
(Malý princ)


Týmto záznamom by som rada poukázala na prevrátenú hodnotu životných situácii. Čo by bolo, keby...(?)
Najúčinnejším vzorom, ktorý mi momentálne dokáže poslúžiť bez zbytočného vysvetľovania je báseň jedného mladého človeka vďaka ktorému som pochopila, že každá zo životných ciest je určitým bludným kruhom, ktorý nás vracia presne tam odkiaľ sme všetci prišli. Samozrejme veľa záleží na tom, či dokážeme nastúpiť počas jazdy na ten správny autobus a či ho vlastne nezmeškáme?! Je potrebné čakať na zázraky, ktoré nás povznesú a takisto zaručia aj náš pád, alebo je našim poslaním zachytiť jednoduchosť vlastnej existencie a prežiť ju v spontánnej radosti?!

600 sekúnd a frekvencia srdce mi zviera
Od stagnácie neskutočná energetická Viera,
Znova som sa prekonal, spätne mi mávne túžba
zanechať „pod posteľou“ bezútešnú vec, ktorá raní
v útržkoch popieraní.
Bez potlačenia spúšte hnevu,  cez zásobník do lona zo mňa bezvýznamná smrť opadá
tešiac sa kvapkám života
ustúpi márna clivota
Zostávam si verný vlastným hodnotám,
Čo duša to ešte dnes skala
ale bez vražedného Hanibala
slovo a nadávka, zrak upretý do neznáma mysliac len na jedno
čo si k sebe pripútam
vďaka 10  minútam?   

(Preložené z originálu. Autor diela: Zsoltika)

Tá bezútešná vec ležiaca „pod posteľou“ ľudstva, krutá hrozba, či prameň radosti pre všetkých je ľudská myseľ, totiž všetko začína rozhodnutím.
Život je kolosálny a prísny, ale túži byť našim skutočným priateľom aj vo chvíľach beznádeje a tiesne. Buduje v nás zodpovednosť predovšetkým za seba a potom za ostatných. „Ak túžiš niekomu úprimne pomôcť, budeš musieť začať od seba“.
Nesebeckosť vonkoncom nevyžaduje slepú poslušnosť, či pokoru voči nepravdivým. Zo srdca nás vedie k rastu bez potreby byť mocným a závislým od strachu, že nás všetci opustia. Život nie je akýmsi väzňom, či otrokom, vôbec od nás nezávisí, iba sa skrze nás preukazuje, napĺňa v kontinuitách priestoru a času. Ak však umrieme, Život neprestane žiť. Donekonečna hľadá chýbajúce útržky reálnych obrazov, kým synchronicky neposkladá etapu, úsek čiehosi života so všetkými vymoženosťami, ktoré má, mohol mať a možno bude mať pokiaľ...
Ľudstvo disponuje slobodnou vôľou a môže si dovoliť interpretovať životné udalosti po svojom, môže presvedčiť ostatných o svojej vlastnej pravde, ale v spleti času a udalostí si Život pre nás prichystá svojské zrkadlo.
Báseň od Zsoltiho zahŕňa v sebe dôležitý odkaz pre ľudstvo. O nezvratných osudných udalostiach či už v dobrom, alebo v zlom slova zmysle sa väčšinou rozhodne, kým Život naráta do 600. Avšak nezastane ani vo chvíli kým zvažujeme svoje kroky. Kto však zasial do svojho srdca vieru, že dokáže byť aj lepším než to „tí tam vo výrobe“ uzhodli, statočne razí cestu prirodzenému chodu života.
Kto slepo dôveruje ľudstvu, nevzdá sa tých menej zdatných, veď aj oni si zaslúžia, aby ich mal niekto rád. Nežije a necíti za iných, nepripomína im chyby z ktorých sa stihli trebárs aj svojpomocne, alebo za pomoci iných spamätať aj poučiť. Dáva im šancu rozpamätať sa kým boli na začiatku kľukatej cesty, ktorá ich viedla túžbami.
Zsoltika ma na túto cestu dôkladne pripravil.
Dnes už viem, že nechať sa potopiť nie je žiadnym znakom nesebeckosti voči ostatným pretože vždy budú ľudia, ktorí sa radšej budú opierať o naše mŕtve, rozkladajúce sa telá než by vynaložili akékoľvek úsilie na to, aby sa naučili plávať. Dokonca ešte aj popri topení sa dokážu vyhovárať na našu sebeckosť. (Namiesto toho, aby si zavreli ústa a dýchali radšej nosom)

Sediac na zodratej lavičke čmáram si poznámky. Žiaľ je to jediné miesto kde koruny robustných stromov poskytujú aké – také tienisté útočište pred slnkom. Všade naokolo samý betón bez prísľubu zelene chýbajúcich konárov, ktoré by sa dotkli aj samotného neba.
Zrazu pristúpi ku mne môj bývalý spolužiak. Omámený alkoholom pozrie cezo mňa a pri odpľúvaní mi položí dôležitú otázku.
„No čo je, už ani ty ma nespoznáš? Hanbíš sa čo, že som sa pristavil?“
Diplomaticky som si stiahla slnečné okuliare na úroveň skutočnej viditeľnosti a po desiatich rokoch absolútneho odignorovania som sa vrelo „odzdravila“ . Samozrejme na to isté miesto som odpľuť nevedela. Vždy boli veci v ktorých viac vynikal, ako trebárs matematika, chémia, či nezištné poradenstvo pre zúfalých...potom sa čosi muselo stať „tam vo vnútri človečiny“ a poriadne sa vykoľajil.
Zatackal sa nado mnou, cigarety si pýtal a papierové vreckovky. To bolo ozaj korektné i keď som mu poslúžiť ani s jedným nevedela.   

Pýtam sa Zoli, Ty si v čom tak zhrešil, že sa dokážeš až do takejto mieri podceniť?!
Pustil sa do zádušného vzlykotu. „Nerob to, nepýtaj sa, čo sa stalo!“, prosil sa.
„Ja neviem, už si to nepamätám. Ale nechcem to chápeš? Nechcem!“   
Práveže nechápem...
Vždy som si myslela, že jeho duša nepozná hranice a svoju autonómnosť využije k dobru...namiesto toho si vybudoval vlastné väzenie, kde ho drží pod kontrolou alkohol. Čo horšie sa môže stať?
Veľmi skoro stratil svojich rodičov, svoje sny, svoj domov, majetok, priateľov a vieru v to, že zostalo ešte niečo z toho nevinného chlapca ktorým bol. Dôverčivý, veľmi ľahko ovplyvniteľný, ale dobrosrdečný...taký bol kedysi.
Opieral sa o takých priateľov, ktorí ho nespočetnekrát vytiahli z jamy levovej až ich to prestalo baviť. Totiž charitatívna činnosť má aj svoje nedostatky. Skladá sa z ľudských bytostí, ktorí v snahe pomôcť môžu kedykoľvek svoje sily preceniť. Nič nevie človeka tak unaviť a skosiť ak namiesto napredovania klesá do hĺbok aj samotná pomocná ruka. ( Tempo určuje samotný negativistický útok obete keď za jej skľučujúce osobné zážitky môžu okrem nej všetci naokolo).
Hovorím mu, Ty Zoli...čo by bolo keby...
Pozrel sa na mňa s menej chápavým výrazom v očiach, ako keby sa snažil rozpamätať sa kto vlastne som a odkiaľ viem jeho meno.
S privretými očami sa odtackal a ako keby chcel sám seba pred svetom vyspovedať vyhŕkol z neho žalostný nárek: „ Povedz mi, ako som si mohol takto spackať to jediné, čo mám...svoj život?!“   
Zolika zmúdrel, Zolika sa pomaly prebúdza...ale aj keby som poznala odpoveď na jeho žalostnú otázku, toto je jeho boj, musí si zodpovedať sám.
S kyslastým úsmevom na perách som nadvihla svoje ramená vediac, že nič nie je stratené. Pre vieru a nádej v krajší život potreboval presne takýto revolučný výkrik. Vycítila som jeho strach nadarmo bol prchavý. Zrejme sa šiel znova opiť, aby aspoň na chvíľu zabudol, čo z neho v spleti času zostalo.
Ja ho však aj odvtedy spoznám, občas mu povzbudivo stisnem ramená a čakám, čo keď ešte naposledy vsadí všetko na jednu kartu. Snáď sa mu podarí s triezvym rozumom prehodnotiť svoj život, snáď sa mu podarí zanechať bôľ, aby nemusel už viac zbytočne rúcať.   
Mám pocit, že úplne stačí 600 triezvych sekúnd k tomu, aby sa „vrátil späť do tohto sveta“ akokoľvek pochybil v spleti udalostí a času.
On je mojim bývalým spolužiakom, Život si to takto zariadil, čo si môžem priať na dôvažok toho, že ho čakám ako človek človeka?! Snáď len toľko, aby si včas odpustil. Kým žije má všetky predpoklady k znovu začatiu, ale nikto nemôže zaňho vytriezvieť, ani ten kým sa nechal tak ľahkovážne ovplyvniť.   
Pred desiatimi rokmi mi napísal do pamätníka báseň od neznámeho autora:

Vieš čo je najväčšou cnosťou ľudského života?
Česť človeka.
Veľký pozor na ňu dávaj.
Ak prídeš o hmotné statky,
čestnou prácou všetko získať späť.
Ale keď samotnú česť stratíš,
Už ju späť nezískaš!
(preklad z originálu, autor je neznámy)

...Ty, Zoli...čo keby si to predsa len skúsil. Čo keď...
Máš 600 sekúnd čistej šance.
Neviem Ťa ľutovať, ale neochvejne v Teba verím, príliš prirodzene na to, aby som túžila po akejsi vďake. Život je už raz „taký“.  Ako keby ma nechcel pripraviť na to, že môže aj zabolieť. Mám strach, beztak Ti chcem prezradiť k čomu ma celý čas Život viedol... si dôležitý presne tak, ako ktokoľvek z nás v tomto živote. Dúfam, že toto poznanie je dostatočným dôvodom k tomu, aby si sa včas prebudil!
A nezabudni prosím Ťa, že z hľadiska prežitia vždy oveľa viac záleží na tých, ktorí Ťa naučia loviť ryby aj na búrlivých vodách ako na tých, ktorí Ti nasľubujú, že budú pri Tebe večné časy stáť, za účelom toho, aby mohli za Teba tú nešťastnú rybu vyloviť...
...(a potom ju aj zjesť. Možno je to pohodlná pomoc Zoltán pre toho, kto chce umrieť hladom)

P.S.: Zoltánovi v listovej forme príbeh doručím a dúfam, že nepretečie toľko vody v Slanej, natrafí na pohodlie vlastného domova z ktorého mi časom odpovie.