„Lajkoljál oszt jó napot” :D :D :D - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

„Ha felfedezzük, kik vagyunk valójában, kénytelenek vagyunk elfogadni azt is, hogy sokkal tovább mehetünk a megszokottnál. És ez megrémiszt. Jobb, ha nem kockáztatunk túl sokat, hiszen mindig hivatkozhatunk arra, hogy "azért nem tettem meg, amit kellett volna, mert nem hagyták". Ez így kényelmesebb. Biztonságosabb. Ugyanakkor azt is jelenti, hogy lemondunk a saját életünkről."                                                                                        
Coelho

Kimondhatatlanul szégyellem magam. Nem szeretném átélni újra azt a frusztrált érzést, amelybe a saját megítélő képességem csak azért hajt bele, mert nem vagyok eléggé figyelmes.
Ugyanakkor jól tudom, a folytonos éberség, amely kizárja a tévedés lehetőségeit hosszú távon eléggé káros. Ahhoz, hogy én értékelni tudjam a napfény melegét szükséges volt kisétálnom a hideg éjszakába. Persze hogy megköszöntem a jelenlétét, hisz mit sem érne a fény, ha nem lenne miért várnunk rá. S bár nem mindenki ért a metaforák, allegóriák nyelvén szerintem ezt az egyet nem kell megmagyaráznom.
Ne viselkedjetek velem úgy, mintha én nem tévedhetnék, nem hibázhatnék, nem tehetnék olyat, amit később megbánok…
A helyzet állása szerint kapálódzunk és igyekszünk „túlélni" mindent. Bizonyos mértékig képes megmenteni az is, ha buta vagy, a bölcs sokkal többet szenved, mert az általa osztott sérelem neki mindig jobban fáj. Tengődünk ide - oda, kitudja mi célból?!
Jó lenne már elhinni, hogy rossz vagyok és örülni annak, hogy aki mondta ezt, sokkal jobb nálam. Mert akkor neki sikerült megmaradni az egyenes úton, szaladhat az első helyezettekért a neki járt érmekért a közönség tapsáért...
Leülök a poros út szélén, adtam időt eleget, hogy felém nyúlhasson és segítsen megértenem, ő miért nem rossz a saját maga tükrében? Mi jót tett ebben az életben, amihez ne kellet volna felesleges monológ? De hát igaz is… mindenki nem lehet győztes. Szeret – nem szeret, szirmokat gyűjtök, és feljegyzem, az utókor számára mitől különbözik az ostoba és a bölcs ember világa. Mindkettőben éltem, és mindkettőben egy kicsit meghaltam. Szeretem a poros utakat és a szekereket, amelyek után nem kell futni. Engem felvenni sem kell. Engem elég csak megérteni, ez az én utam és bármilyen rövid vagy hosszú, még sosem engedtem, hogy valaki más feleljen azért, amit érzek odabent a szívemben…

Az ostoba ember azt mondja: „Már soha nem léphetsz be a szívem ajtaján, de lehet, megbocsájtok, majd ha eljön az ideje, mert minden rosszért, ami velem történt csak Te felelsz." Élete utolsó pillanatáig kizárólag másokat von felelősségre a saját megélt dolgaiért. Áldozatként fetreng, mindenkit kibeszél, mások hibáit rója fel úgy, mintha Ő sosem tévedne. Nem mondja meg őszintén az emberek szemébe mit gondol róluk. Soha senki nem elég jó, hogy az Ő tökéletességéhez felérjen, miközben nem érti, hogy miért hagyják, cserben Őt. Azt hazudja, hogy sosem szokott hazudni, mert nem szereti az igazságtalanságot. Az ilyen ember mellet mindig kell, hogy legyen valaki, akit hibáztatni tudna az összes sérelemért, amit el kellet viselnie az életben. Ha sikerül megbántanod, sosem mondja ki, hogy ez nem csak a Te hibád. Elhiteti a világgal, hogy Ő mindenkinek csak jót akar, miközben szíve mélyén már attól gyűlöli az embereket, ha nem teszik magukévá a tanácsait és mégis őszintén boldogok. Amit nem tudott önerőből elérni, másokban irigyel, és sosem veszi észre a lehetőségeket, amelyek sorba eléje tárultak annak érdekében, hogy szabadon tapasztalhasson. Azt hiszi, minden ember szereti, aki rábólint a féligazságaira, pedig egyszer ugyan olyan gyorsan fogják letaposni, mint amilyen gyorsan elhitették vele, hogy csak neki lehet igaza. Ezáltal ugyan abba a mókuskerékbe kerül és továbbra is lelkesen keresi azt, akit újfent hibáztatni lehetne. Mindenkire, aki legalább igyekszik végigkísérni az életén előbb utóbb csak negatív emlékei vannak, nem tűr meg más véleményt és nem elég bátor ahhoz, hogy legalább egyszer az életben végiggondolja, hogy Ő ugyan hol rontotta el. Mert Ő annyira tökéletesnek képzeli magát, hogy eszébe nem jutna, mennyire tévedhet. Csak akkor kezd hinni az emberek szabad akaratában, amikor valaki a rossz tanácsai alapján cselekszik. Olyankor legfőbbként a „Te döntésed volt” pakliját szedi elő, és úgy fordítsa a kártyát, hogy a többiek előtt mindenképp Ő jöjjön ki győztesként. Azoknak a meglátásaiban bízik, akik a háta mögött szánalmasnak tartsák. Istent magán kívül keresi. Amihez szoktatta az embereket (valamit valamiért) azt kapja vissza és pont ez az, amit a legkevésbé visel el. Zsarol, fenyeget, mintha más tehetne arról, mit kezd az életével és ahelyett, hogy végre valahára felállna és túllátna Önmagán, ott gubbaszt valamelyik sarokban és azon agyal, hogy lehetnek a többiek ilyen gonoszok.

A bölcs ember azt mondja: „Nemigen van, miért bocsánatot kérned mivel nem haragszom, tök sok jó pillanatom volt veled, amiért hálás vagyok. Ha olyat mondtam volna, ami bántó hát bocsáss meg érte.”
Teret ad annak a másiknak, hogy elgondolkozzon azon, mit rontott el. Nem gyűlöl visszamenőleg és nem okol senkit azért, hogy az életébe lépett, hisz fel tudja mérni épp ésszel, hogy Ő is kellet ahhoz, hogy megszülethessen a barátság. Tudja, hogy megbánthassák, de azt is tudja, hogy a saját érzelmeiért kizárólag Ő felel. Tudja, hogy az élet viharos körülményeket is produkál és még mielőtt végleges megbocsájthatatlan szituációkba keverné a többieket azon is elgondolkodik, hogy miért hagyták cserben, illetve miért döntenek az emberek úgy, hogy tovább lépnek. Akkor is kérdőre vonja Önmagát, ha tudja, hogy nagyon fájni fog és nem tart felesleges lelki tant másoknak arról, hogy Ők ugyan hol rontották el „ezt az egészet”. Nem viselkedik úgy, mintha csak nézője lenne a saját életének, s ha kell, félre rakja a büszkeségét és úgyszintén bocsánatot kér. Ezzel enyhít mások lelki fájdalmán és esélyt ad a változásra, ami mindenképp segíti a fejlődést. Tudja, hogy mindig lesz valaki, aki a jót is észreveszi benne, és akinek sajnos tapasztalnia kell általa a rosszat is ahhoz, hogy próbára tegye a saját szívét és tegyen magáért valami hasznosat. Tudja, hogy a világban nincs csak jó és csak rossz ember, mintahogyan nincs csak fény és csak sötétség sem. Nem diktál szabályokat arról, hogyan kell szeretni és minek kell történnie, hogy megtanuljon gyűlölni egy ember. Többen úgy lássák, hogy felszínes és nem törődik semmivel, pedig jóval több fájdalmat nyelt már, mint amennyit egy igazán öntelt gyűlölködő idióta képes lenne elviselni. Egy ilyen ember lelke mélyén él valaki, aki odafigyel rá és óvja a szívét összetörés esetén.

Egy kicsit mindkét táborba húzunk, mindannyian, úgy hiszem. De mindegyik útnak megvannak a saját szépségei.
Mindezzel kapcsán találkoztam egy csodálatos gondolatmenettel, amely tele van újabb tíz rejtette igazsággal:

„Lehetsz okos, lehetsz buta, lehetsz szép vagy csúnya, lehetsz gazdag vagy szegény, de sosem lehetsz elég jó annak, akiért bármit megtennél...”

Úristen, hogy mi mindent tud kihozni az emberből egy Utolsó tánc című dalocska?! :)
Kérlek, még mielőtt mosolyra gördülne a szátok, várjatok egy kicsit, mert ennek van egy szégyenletes előzménye is.
Véletlenszerűen rátaláltam egy videoklipre. A dalszöveg kimagaslóan megfogott, sőt a ritmikus dallama egyenesen magával ragadott. Háttal voltam a képernyőnek, pakoltam a polcon és addig annyira szerethetővé vált az egész, hogy eszembe nem jutott volna holmiféle gátlásos akadálya annak, hogy megosszam.
Majd amikor végig néztem a klipjét, a benne lévő cigi szívást, seggpaskolást, közép új mutogatást, megszegte a kedvemet. Nem is adtam akkor esélyt az egésznek, de magam sem értettem önmagam…
Ami az előbb még „látszólag” tetszet miért írta át bennem az eredendőt azáltal, hogy aránylag közelebb kerültem hozzá? Ennyire gyáva lennék, hogy nem tudom felmérni az adott helyzetet? „Lehet én más videoklipet csináltam volna, mert nem dohányzom, és nem paskolok seggeket, de a zenéje nagyon jó.” – így is hozzáállhattam volna. Nem! Bezártam! Nem jó és kész… sőt kifejezetten rossz. Hirtelen…
Juj de bántott… eleve, hogy megkezdődött a „tetszik – nem teszik” belső harcom.
- Miért ne tetszene?
- Mert másképp csináltam volna…
- Azért mondunk le „emberekről”, „dolgokról” ilyen egyszerűen mert Ők is „csak” másképp csinálják?      
Már – már a pokolban láttam magam a felgyülemlett kételyektől a sírás is keringetett. Nem tetszik és kész… pedig olyan jó. És itt dőlt el szinte minden. Egy produkció alapján fogom megítélni az emberek belső értékeit? Komolyan beérem ilyen gyáva lépéssel? Nem teszek semmit annak érdekében, hogy kellemesen csalódhassak? Pont azt fogom tenni, amit a gyávákban, kritizálok? Csak azért mert valami szerintem nem jó? Hisz tetszik… akkor is, ha nem!
Nézzétek meg komolyan… kimondhatatlanul fülbe mászó.   
„Mici maci jól vigyázz" :D
„Lajkoljál oszt jó napot” :D :D :D
„Zúzzuk le a tré buli” :D :D
„A kevés néha több – a több néha sokk!” :D :D :D :D

Mély lélegzetvétel, hogy utána nézhessek s ma már őszintén szólva örülök, hogy kételyek merültek fel bennem, mert ez nem engedte, hogy „egy nap” véget megítéljek „egy egész életet”…

Mindenkinek kijár a bolondozás, Nikola-nak is!
Egyébként „Nikola Parov kifinomult muzikalitással rendelkező, sokoldalú muzsikus, zeneszerző, és producer. Világzenei munkásságát a Soros Alapítvány és a Magyar Tudományos Akadémia is elismeri, valamint a Népművészet Mestere kitüntető címet is magáénak tudhatja."(Vidor fesztivál 2012)  
ITT többet megtudhattok róla.

Lám – lám hogy csalhat a látszat. De most már azért elárulom nektek, nyilván ha ágról szakadt Tóbiás lenne nulla címmel a dal, amit utólag fedeztem fel általa egy Isteni békét teremtett a szívemben. No ná, hogy tetszik, no ná hogy megszerettem… Igaz hogy bőgtem, mint az ökör, de könyörgöm, ne sajnáljatok, még a végén megsértődnék! Egy – két őszinte könnyi a rosszaknak is kijár…     

Az embereknek meg kell érteniük, hogy senki sem játszik cinkelt lapokkal, egyszer nyerünk, másszor veszítünk. Ne várd, hogy visszakapj valamit, ne várd, hogy észrevegyék az erőfeszítéseidet, hogy felfedezzék a tehetségedet, hogy megértsék a szerelmedet. Minden egyes ciklust le kell zárni. Nem büszkeségből, nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni, nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életednek. Zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot. Felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy.
Coelho (Nagy Viktória fordítása)

Vesztettem volna? Talán... De ahogy Coelho mondaná: " Jaj azoknak, akik soha nem vessztettek! Ők győztesek sem lesznek soha ebben az életben."