Tényleg minden az én hibám? - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

„Erre vágytam, hogy engem szeressenek, másként úgyis utolér a keserű csalódás. Ezért önkéntelenül felöltöttem az állarcot… gondold meg tízszer, mielőtt közelítesz…"
Galgóczi Dóra  


Szomorú, fáradt ölelést kaptam. Komolyan mondom, mintha saját magamat öleltem volna át.
„Másképp látni, mint a többiek” – ez sajnos gyakran kiközösítéssel jár. Lassan, de biztosan újfajta divat születik meg a barátságok peremén: „Te nem azt gondolod, amit én? Rossz ember vagy, ennyi!”
- Azt hittem mindannyian barátok vagyunk – zokogott a lány
- Ők meg azt hitték, hogy majd egész életedben úgy pátyolgatod őket felváltva, hogy mindig csak annak adsz igazat, aki épp kézközelben lesz. Hidd el, jobb ebből kiszállni minél hamarabb, hosszútávon úgyis te lennél a kakukktojás csak még jobban fájna.
- De hát ők voltak összeveszve, mégis úgy adták elő, hogy én kevertem meg a szart.
- Ó kicsi lány, engedd meg hadd tippeljek. Külön – külön rejtet kérdések által megkérdezték kinek az oldalán állsz és te nem érezted úgy, hogy bárkinek az oldalán külön – külön állnod kellene. A kérdés is valahogy így hangzott nyilván: „Ugye te is úgy látod, hogy nekem van igazam?”
Lesápadva önmagába zuhant, nagyon mélyen lefelé – Ő a „megtestesült rosszaság” (vagy, ahogy a fejéhez vágták)
- Te most ezért rossz embernek érzed magad ugye?
- Igen – tört fel a zokogás.
- Hiba! Ugyanis ezekkel a jelzőkkel csak a gyávák dobálkoznak, akiknek sosem leszel elég jó, hisz önmaguk tehetetlenségére emlékezteted őket. Te nem lehetsz rossz ember attól, csak mert nem akartál köztük igazságot tenni. Ugyanakkor egyszer, ha majd akad valahonnan annyi felfogásuk, hogy gondolkodóra vonják önmagukat is egy picit, mert hidd, el van rá némi esély… rá fognak ébredni, hogy a legjobb tudásod szerint cselekedtél, pont ezért a legjobbat tetted, amit jelen helyzetben megtehettél. Kiléptél, nem válogattál köztük, nem hazudtad rajongásod annál az oldalnál, ki épp megjelent. Mások ezt könnyű útnak nevezik, de ha hosszú távlatba előre nézel, rájössz, mennyire tévednek. Hisz őket a tudatukon kívül történetesen összeboronáltad miközben te egyedül maradtál. Igaz?
Nekidőlt a falnak és még jobban zokogni kezdett.
- Nem a te hibád – nyújtottam oda a papírzsepit neki, de a hangom már nekem is el-elcsuklott.
- Azt mondták önző vagyok, mert semmit nem értek meg. Kapjam vissza meg maradjak egyedül örökre - folytatta szipogva.
- Semmi baj, hidd el, te egyedül is többet érsz, mint az ő fajtájuk egy tucatban. Kívánj nekik szép életet s ha majd látod ahogy kaparnak a fénylő kirakat felé, gondolkodj el ezen az egyszerű kérdésen. Szerinted, ha a Sors hirtelen elszedne tőlük mindent, gondolod, ők megértenék? Gondolod, megértenék, hogy csak azt kapják vissza, amit másnak kívántak? Szerintem nem, szerintem folyton keresni fognak valakit, akit hibáztathatnak. Szerintem épp ez a könnyebb út és ettől nagyobb önzőség nem igazán kell. De ne vitázz velük, hidd el teljesen felesleges.
- Az én hibám. Mindig igyekeztem, hogy minden simán alakuljon, ott legyek kéznél, amikor épp kellek s most egy kicsit mást szerettem volna csinálni, olyat, ami engem is éltet csak ez senkit nem érdekelt.  
- Értem, és most lényegében kiderült az Ő hatalmas igazságuk, hogy soha semmi jót nem tettél és még te lehetsz hálás, hogy egyáltalán „befogadtak”…
- Úgy valahogy
- Már bocsáss meg, de ha ők annyira önzetlenek, merem remélni, hogy néhanapján azért megkérdezték tőled te mit szeretnél, jól érzed-e magad velük, esetleg nincs-e véletlenül más programod? Nem szeretnél-e épp más valahol lenni, másvalamit csinálni mintsem, hogy élvezd az ő önzetlen társaságukat?!
- Nem igazán.
- Akkor miért is te vagy az önző? Lehet, nem tartozol közéjük és az élet felgyorsította az eseményeket.
- Lehet, de bármi történt, akkor sem hazudnám, hogy soha semmi jó nem éltünk meg együtt.
- Nem is kell! Ez a gyávák takarója.
- Hát ez nem igazán vigasztal.
- Hidd el sosem fog eléggé… de egyszer majd pont attól erősödsz meg, amit jelenleg hatalmas fájdalomként ítélsz meg. És ettől az erőtől fog eldőlni az egész életed. Vagy gyűlölni fogsz és konok leszel, miközben igyekszel majd másokat becsapni a szereteteddel, vagy még jobban szeretsz majd… esetleg megmaradsz a köztes utakon. Senki nem dönthet helyetted. Azt, amit „odabent” érzel majd a te saját kulcsod lesz az úgynevezett Pandóra szelencéjéhez.

Félidőben már orfúvós – nevetős kétszemélyes trombita versenyt csináltunk. Kiszámoltam, nem lehetne a lányom (ha csak nem tiniként szerettem volna világra hozni gyermeket), de a Világ nézetére nem titkoltam büszke vagyok. Még Ő érzi magát hibásnak, mint akinek szinte bármit fellehet pakolni a vállára, hogy a gyáva csőcselék nyugodtan alhasson.  Istenem, ezekhez a könnyekhez miért nem jár extracsomagolás? Mondjuk őszintének látszó mosolygós pofa, állarc formában. A mosoly legalább három méretben lehetne kivitelezhető, ne legyen már annyira feltűnő, hogy az embert akárhányszor szúrják hátba, mindig egyformán mosolyog.

Hazajöttem. Belenéztem a tükörbe. Néztem, hogy tudok nézni?! Ugyan helyesen dönt-e a lány? Nem lesz túl magányos? Én valaha helyesen döntöttem-e? Ránéztem a könyvespolcra, ösztönösen kinyújtottam a karom, majd visszahúztam hisz fejből tudom már a saját verziómat is…
De ha már ott tartunk, a Kisherceg is inkább negyvenhárom naplementét élt meg esténként egyedül, mintsem hogy boldogtalan, megkeseredett felnőtté váljon a Föld nevezetű Bolygón ahol kénytelen vagy összebarátkozni a rókával is, mert általában felváltva hánysz hol a többiektől – hol saját magadtól. (Az utóbbit legtöbbnyire még önmagadnak sem vallod be) Sokszor, amire a tükörhöz lépsz túl késő. Egy kis hazug szóért – ölelésért megalkuvó leszel.

Volt olyan időszakom az életemben, amikor úgy éreztem, hogy engem néhány ember kedvtelésből „szopat”. Valamiért pont előttem mindig bajuk volt „azzal a másikkal”, de mindig csak azzal, aki épp nem volt jelen. Egy ideig nehéz volt megszokni, hogy ezen a bolygón ez így természetes, önhibámból sok mindent én is félremagyaráztam. Egy – két csel tőlem is kitelt, mai napig sajnálom! Az nem mentség, hogy csak „tanulni jöttem s tettem, amit másoktól láttam”… kifogásnak elmegy, sajnos én nem érzem magam tőle jobban. Csak, ugye amikor a „jóság és az őszintésség jelképe” másnap épp azzal ölelkezett össze akit, még tegnap nagyon rossz emberként mutatott be a Világnak… megdermedve, ijedt szemekkel néztem. Úristen, hova kerültem? Nem, ne értsetek félre! Egyáltalán nem ez a fajta happyend kavarta a gyomromat. Nem a hirtelen visszabarátkozással volt bajom… sőt, én igenis hiszek abban, hogy egy pár kitaposott útra érdemes visszalépni miután teljesen tisztázódik a helyzet… csak ugye az a hamis énkép: „Én jó ember vagyok – ő rossz ember, s ha fontos neki, hogy megjavuljon mellettem, neki kell térden csúsznia hozzám alázattal.” Hol van ebben az alázat attól a féltől, aki próbálja rávezetni a másikat az alázatra? Hol van ebben az, hogy: „Semmi baj, emberek vagyunk, hibázunk…?!” Hol van az „én is ostoba voltam, nem csak te, nem így kellet volna történnie… kérlek te is bocsáss meg…?!”        
Hát ezt már nem igazán volt miért végiggondolnom, mert általában ilyenkor már ellökve – egyedül figyeltem a döntésem következményeit. Igyekeztem mindig tisztában lenni azzal, hogy „így döntöttem” tehát „ezt érdemlem”. Így jár, aki mer másképp gondolkodni, érezni, élni… De hogy őszintén bevalljam a felgyülemlett problémákkal nem igazán volt bajom (hisz mindenki a saját gondját látja a legnagyobbnak, legveszélyesebbnek), csak a velejáró kérdéssel: „Ugye belátod, hogy nekem van igazam?" Puff! Vége! A lehetőségek ilyenkor kifejezetten összeszűkülnek, és ha elég figyelmes vagy, rá jössz, hogy „ezeknek” Istenigazából nem is rád van szükségük. Történetesen azt sem tudják ki vagy, ezáltal nem is érdekli őket, hogy vannak-e saját álmaid, céljaid, elhatározásaid, csak mond már ki végre azt, amit valamiért pont tőled várnak: „Igen, persze, csakis neked lehet igazad!”
Eddig minden okés gyerekek, de mégis melyiknek mondjad ezt, ha egyszer nem neked van bajod velük, hanem nekik egymással?! Mit teszel? Sorsolsz? Vagy érmét dobálsz? Hajszínhez kötöd?  Mert szólni hiába próbálsz… sőt, reggeltől estig ugrálhatsz, integethetsz, jelezhetsz, hogy nem érzed jól magad velük. Ezt a saját harcuk közepette annyira lássák majd, mint te Colombo felügyelő feleségét. Ide hajolsz – oda hajolsz, nem akarod megbántani se az egyiket, se a másikat. Végül úgyis szó szerint „beszopod”. Ha az egyiknek igazat adsz, a másik halálra sértődik és fordítva. Hol ott a világszínpadán Oszkár díjas lehetne az összetartásuk… nem beszélve arról, hogy akkor már közéjük se férsz! Fáradt vagy, reggel nem bírsz felkelni, energiád nulla, már pont olyan feketén látsz mindent… mint ők… az „igaz barátok” Mi lesz veled? Meghalsz? Nincs tovább?
Tudod, hogy ez így nem mehet! Te nem vagy ehhez megszokva, belepusztulsz, és ha hiszed – ha nem, ez nem igazán fogja érdekelni őket. Találnak mást, aki majd igazságot tehet. Döntesz! A döntéseddel nagy port kavarsz, a homlokodra véseted „Júdás”, csak kerülj jó messzire tőlük. Talán még egy kicsit bízol abban, hogy nem csaptak be hazug szóval, az idő távlatában valamiért tényleg igazán megszerettek pont úgy, ahogy szajkózták és ez épp elegendő ok arra, hogy időben felismerjék, mit miért teszel! Nem sikerül! Téged kiátkoznak, megítélnek rossz embernek s ezzel addig – addig nyugtassák önmagukat, hogy megszületik a harag és a gyűlölet, amelyet együttes erővel ellened szegezhetnek. Kifújhatsz, végre valahára közös nevezőre jutottak. Ámbár mindez most már rólad szól… nélküled. Mondják egymás közt, mondják fűnek, fának milyen rossz ember vagy te. A többiek vígan összepusmognak a hátad mögött, köszönés helyet még a fejüket is elfordítsák, mert azt ugye roppant nehéz észrevenni ilyenkor, hogy kellet a te „rosszaságod” ahhoz, hogy „Ők ketten” egymást vigasztalva összeborulhassanak. Nyelsz, tovább lépsz és viszed magaddal a „kiérdemelt” jelzőket azzal a sok „jószívű” kívánsággal együtt… mert a jószívű emberek már csak ilyenek.
Amikorra kiderül az igazság te már úgyis „vonatra szállsz”, elsuhansz… nem akarsz része lenni többé az életüknek. Mosolyogva visszaintesz az állomásra rohanó barátoknak vélt árnyaknak, és abban reménykedsz, tudnak olvasni szájról: „Ne szomorkodjatok, hisz itt vagytok egymásnak és ezt őszintén meg is érdemlitek!”… csak ennyit mondanál s már nem vagy ott! Persze gondolatban tovább fejted, és igazad van… ha ők jobbak lettek volna tőled, ma nem itt tartanátok…
Emberből vagy, jogod van az életedre és a velejáró halálra. Jogod van az álmaidra is. Jogod van a magányra, a csendre, a zsivajra. Jogod van a saját baráti körödre és arra a társaságra, amelyben kifejezetten jól érzed magad. Jogod van a bukásokra és a vele járt könnyekre. Jogod van a tévedéseidre s a velejárt beismerésekre. Jogod van a szerelemre, jogod van a csalódásra, jogod van a boldogságra is. Ezért sokszor fogod hallani még: „te rossz ember vagy" – de soha nem feledd el megnézni ki ítélt meg! Mert ebben a cécóban pont ez a sorsdöntő! És itt nyugodt szívvel visszadobhatod a kesztyűt s az egykor neked szegezett kérdést…
Mindig azt hittem, hogy te (vagy te) igazán képes vagy szeretni, mert bölcsebb vagy és tapasztaltabb, meg hát annyiszor kimondtad már! Mégis te voltál az, aki rossz embernek ítélt meg. Én sosem ítéltelek annak, még akkor sem, amikor láttam milyen hazug lépéseket teszel annak érdekében, hogy megmutasd milyen messzire nyúló hatalmad van. Nem ítéltelek rossznak akkor sem, amikor saját megindokolt félresikeredet lépéseidet ráfogtad másokra… Megérdemled a sorsod, csak ennyit tudok mondani mára. Mert minden egyes gyávaságodért mindig csak más felelt.
Ugyanakkor én is megérdemlem ezt az életet (és azt a halált is), mert engedtem, hogy mélyre rántson a félelem… mi lesz, ha valamit elrontok, akkor engem ki szeret?! Mi lesz, ha nem jól döntök? Mi lesz, ha hibázom és elesem? Ott leszel? Eljössz értem? Megmutatod azt, amiről oly sokat meséltél?
Te tudod melyikünk hazudott, engem meg már nem érdekel. Vagyis érdekel, csak igyekszem úgy tenni, hogy nem… és remélem te is pont ezt látod benne. S hogy mit lát a világ? A világ mindig azt lássa, ami épp neki megfelel. Ha nekem lenne hatalmam, az én oldalamon állna és nekem ilyen gyáva világ nem igazán kell. Rakd a zsebedbe és menjetek a …..ba.
Minden az én hibám! Ezért inkább az egész életemet átutazom különböző vonatokon mintsem, hogy ezt kelljen folyton az arcodról olvasnom! Nem menekvés képpen, egyáltalán nem… minek azt? Ami kell, az úgyis rám talál. Én lassan lépkedek… nagyon - nagyon lassan. Nehéz a sár, vág az a rengeteg szétszórt szilánk az utamon, menj csak szépen előre, nem akarlak hátráltatni. Ilyen segítőkész jó embert!  
Ugye belátod, hogy nekem van igazam?

Nos, ilyen út ez!
Néha őszintén elcsüggetsz, elmerengsz azon, hogy valahová mégiscsak dőlni kellene… de könyörgöm, bármi áron???
Hogy tudok-e különbséget tenni? Azt hiszem igen és egy percig sem hinném, hogy a szokás kérdése lenne. Az igazi barátaim nem attól igaziak, hogy megoldják helyettem az életem, hanem attól, hogy rá vezetnek: Te meg tudod oldani egyedül is, de ha kell, mi itt vagyunk! És nekem, hála Istennek ilyen emberektől folyton kell! Ha csak egy mosoly is… vagy bátorító ölelés! És én ezt igyekszem viszonozni, nem azért mert úgy illik, vagy nekik kell… nem kell!  Sosem kérik… de olyan természetesen jó érzés… adni – kapni egyaránt. Persze ezt a sok bölcsességet nem magamtól tudom, én is „csak” tanultam az eddigi utam során. Nem mindenre voltam elég érett és sok mindent nem értek még… de hát én nem is akarok lenni az, aki mindig, mindent jobban tud.   
S ha már nagyon – nagyon egyedül érzem magam, akkor fejbe talál egy ilyen kő.

Nem túl nagy, de a sérülést egy hétig kezelem, mégis oly boldogan, hatalmas mosollyal a számon… hisz látom… valaki tudja, ki vagyok, és mégis SZERET.
Ó ugyan ki vagyok… egy a sok közül és annyira értetlen, hogy én már csak azok nyelvét értem, akik ki tudják mondani: „Hibáztam, és bánom már.”
Mert valaha én is nagyot hibáztam, és nekem se könnyű… akkor hogy is értenék nyelvet „azzal a sok tökéletessel?” Ne haragudjatok rám ezért…     


Maga a történet fiktív, annak ellenére úgy érzem, le lehet belőle vonni a tanulságot. Persze nem bírom elégszer ismételni, hogy akinek nem ingje, az ne vegye magára. Mire fel tenné? Ha viszont van olyan, aki önmagára ismert, az máskor igyekezzen olyan barátságokra tenni szert, amelyekben megengedhető a tévedések lehetősége az nélkül, hogy ez által bárki is rossz ember lenne.

Legyen az társi, baráti vagy szimpla munkahelyi kapcsolat… legyen az nő, vagy férfi, illetve gyermek… nem várhassuk el másoktól, hogy csak azért mondjanak le az álmaikról, mert amikor az élet kitárta elénk a lehetőségeket, mi elfordultunk és elhittük, hogy ez annyira, de annyira önzetlen! Nem! Az önzetlenség ott kezdődik, amikor ezért a ballépésért nem hibáztatunk másokat! Aki azt mondja, hogy még egyetlen egy álma sem teljesült, valamit nagyon rosszul csinál… biztos nem figyel eléggé.
Habár ha mélyebben belegondolok még nekem sem teljesült a legszebb és legértékesebb álmom… mégpedig hogy a „bölcsebbnek, jobbnak, okosabbnak és szebbnek” megérjen harcolni az „ostobákért” hisz minden egyes emberi burok legyen az jónak, vagy rossznak megítélve végeredményben egy érző szívet takar…  
…csak elérkezik az ember életében olyan gyenge pillanat is, amikor azt mondja: „Stop, már elegem van, most már én is élni szeretnék!”
Te dönthetsz úgy, hogy te akkor sem gyűlölöd…
…és dönthetsz úgy, ahogy döntöttél…(pedig akkor még szinte semmit nem tudtál rólam) S hogy honnan tudom? ”Ilyennek” születtem… olyan áldás ez, hogy olykor szívesen átadnám. Sajnos senki nem jelentkezik érte…
…ugyanakkor ez megtanított arra, hogy végeredményben az élet apró örömei sokkal többet számítanak, mint gondolnánk…
…egyébként nem tudtam, te magad árultad el. Csak jobb, ha mindent saját magamra fogok, még mielőtt te kezdenéd…
Sőt, jobb, ha elhiszed… én megírtalak… pedig nem is létezel…
De ha léteznél, akkor is megírnálak… és megírnálak olyannak, aki majd egyszer önzetlenül megbocsájt minden egyes „rossz” embernek. Mert te érsz annyit, hogy képes légy rá! Akkor is, ha én már réges - rég „elutaztam”… de hidd el a világban mindig lesz olyan, akin valamicskét javíthatsz… míg nem te is rájössz talán majd egyszer, hogy mit sem ér az egész, ha az ember nem önmagától kezd.

Carp-e és Shady verszaka hálistennek nem vonatkozik rám(vagy ránk) önmagában a dal nagyon jóóó...arra utal, hogy "néha"fontos lenne azt a másikat is megkérdezni,jól érzie-e "ebben a kapcsolatban" önmagát.
én megkérdeztem - ő megkérdezte...és mindketten eldobtuk a kispárnát :D