Életem jellegzetes eseményei - Najmilšie zážitky môjho života - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Az ember életében mindig akadnak olyan jellegzetes események, amelyekre érdemes visszaemlékeznie. Ezek a komor szürke mindennapok pont arra szolgálnak, hogy egy picit lelassuljuk, és „visszafelé” éljük az életet. Ugyanis nem véletlenül van ez kitalálva úgy, hogy a múltbeli dolgainkra képesek vagyunk visszaemlékezni miközben a jövőnk folyamatosan alakul. Mondhatnánk úgy is, hogy lényegében az emlékeink táplálnak. S ki mennyire éhes, ki milyen fogás után vágyik, úgy emlékszik akarva akaratlanul vissza a megélt dolgaira.

Én jelenleg két megemlékezésre méltó eseményt választottam, amelyek mosolyt csalnak arcomra a hosszú téli estéken.

2012 nyarán ellátogattam a II. Hagyományőrző kézműves táborba Gömörfalván amely a  község anyagi támogatásával jött létre. Ildikó elmesélte, hogy az első kezdeményezés három éve történt a Néptánc csoport és az Asszonykórus közreműködésével. Én most voltam először s remélhetőleg nem utoljára.
Gyerekek… megdöbbentem.
Ez működik. Ilyen egyszerűen. Ilyen tisztességes emberi módon. Mert lehetséges az életet megjátszani úgy, hogy ne a „saját zsebére” hajtson folyton az ember. Megjátszani úgy, hogy ne keljen kigravírozni a nevét egy aranytáblára.
A jelek önmagukért beszéltek. Mosolygós, elégedett arcok, igazi tudásra kiéhező őszinte emberek. A folyton kérdező spontán gyerekek szereplése magával ragadott. Nyoma nem volt a sértődésnek, a bánatnak s az unalomnak. Pedig nem volt kézközelben se Facebook, se mobiltelefon, se számítógép. A 21. század csodái, amelyek nélkül jó néhányan megbolondulnának. Mert ugye mit kezdenének az élettel? Hogy közölnék a „legjobb barátjukkal”, hogy még így is, egésznapokat ülve felette unalom a köbön…?
Elfogulatlan vallom, ahhoz hogy túléljem az emberi butaság hátrányait, kissé kritizálóssá kellet válnom a környezetemmel szemben. Mert a minden szép és minden jó kulissza egy az egyben összedől, amint az ember elfárad, s nem teljesíti az egyre inkább ránehezedő követelményeket. Sajnos rá kellet ébrednem, hogy az emberek többsége irigy mások sikereire, ötleteire, cselekedeteire, s így nyilván ha becsmérelném a megélteket, a kevésbé ügyesek és kreatív emberek lelkesen megtapsolnának. Kösz nem! A szívem szava ellen fordulnék. S ha tőlem kérdezitek, hogyan tudták megcsinálni, hogyan tudták összehozni úgy, hogy mindenki elégedett legyen, azt mondanám: „Erős akarat és sok jó szív van a hátérben.”
Ezt a hagyományőrző kézműves tábort, illetve a vele kapcsolódó megélteket életem legértékesebb emlékei közé helyeztem. Ezért is szeretném megköszönni mindazoknak, akik jelentős mennyiségben kivették részüket a szervezésben. S ha kritizálnom kellene, igazán csak annyit szólnék: Emberek, drága pénzért Isten háta mögé küldjük gyermekeinket nyáron, hogy megéljék a kultúrát, miközben szívünk mélyén tudjuk, hogy a legegyszerűbb kérdésekben rejlik a legfontosabb válasz. S az legtöbbnyire az orrunk előtt hever.
„Hol születtél?”
„Hol van otthonod?”
„Hová tartasz?”
…kérdezi Richard Bach egyik könyvében.
Higgyétek el, nem az élményfürdős tobogán illetve nem rafting fogja megadni számukra a megfelelő választ. Egy egészséges, magabiztos gyermek elsősorban az otthoni iszapban lel boldogságra ahol meg tanulja értékelni azt „amivel érkezet”, miközben tiszteletben tartsa elődei múltját. S akkor bárhova jut, bármilyen irányba terjed, bármilyen posztokon fog helyt állni, önmagát és embertárait sosem tagadja meg.
A néprajzkutató Ladóczki Vilmos szavai formát öltöttek: „A régi tárgyaknak lelkük van.” Köszönöm, hogy részt vehettem „azon a napon” „abban a világban” ahol egy igaz ember, igaz szava sokkal többet ér, mint a világ összes felélhető kincse.

Képgaléria - Galéria obrázkov

A második eseményt egy szikrázó novemberi napnak köszönhetően örökre szívembe zártam.
Azt mondom Molnár Sándor – Évzáró vesszőreptetés – Nagyhalász.
Azt mondom Zsuzsa kedvessége – életem legcsodálatosabb teája és a leggusztusosabb „svéd” asztala.
Még mindig csak jelszavakban beszélek, de bármiben lefogadom, aki ott volt, megélte és jelenleg olvas, fültől fülig mosolyog… pedig a sztorit, amin harmadik hete egyfolytában mosolygok még el sem meséltem srácok.
Mellé nyúlt aki azt hiszi a kaviárnak hódolok. Az élet történéseinek olykor irányt mutatok. Azoknak az ízeknek hódolok, amelyek egy sznob társaságban nem igen lelnek otthonra. Így aztán nyugodt szívvel mondhatom, nem a legszebbik fajtából vagyok…nem az, aki fenékvakarásnál töri el a műkörmét, de időközben ezáltal igaz barátokra leltem, akik őszintén megnevettetnek.
Zsíros kenyér lila hagymával ez az enyém gyerekek. Hogy Molnárék honnan tudták, nem sejtem, de nem is oly fontos megfejteni az élet szinkronicitását.
Íjászat, felhőtlen kacagás, célba lövés, célvesztés és humor minden mennyiségben. Ez volt a titokzatos jókedvcsináló.
És ugye ott volt egy srác, aki a világűrbe dobta fel telefonját. Némi késéssel visszapuffant jó nagyot a földre, annak érdekében, hogy mi is lássuk, ez a mobil igazán mindent túlél, viszont amikor fényképezni kellet vele, valamiért nem akart beélesíteni. Azt mondta: „Feszítsétek meg az íjakat és várjatok” Feszítették alaposan a fiúk, jó volt a felállás, viszont 62 fontos íjat három újjal feszíteni annyi mint 28,1227 kilóval birkózni a levegőben…csak úgy. Bírd ki, amíg nem vagy éles. Szakadtunk a röhögéstől. Nekem kéne a kép… akkor is, ha életlen. És üzenném a srácnak ezt a „véletlen jött” humorérzékét tartsa meg minél tovább, mert lehet még csak nem is sejti, hogy „útközben” szíveket gyógyít. (És karokat treníroztat)  :))  
Viki, Sanyi, Zsuzsa, Nagyhalász, Gergő, Misi, Clau, Meridás vesszők… emberek. Újfent jelszavakba sűrítem… köszönöm!
Ezer köszönet mindenért!

V živote človeka sa vždy nájdu výnimočné situácie na ktoré sa oplatí spomínať. Práve takáto sivá, rutinná každodennosť slúži na to, aby sme trošku spomalili a „spätne“ prežili svoje zážitky. Nie náhodou je to vymyslené tak, že na minulosť si dokážeme spomenúť, kým budúcnosť sa nám vždy len dotvára. Všetci rovnako môžeme s istotou tvrdiť, že nás z časti živia naše spomienky a kto je nakoľko hladný, kto po akých chodoch túži, tak sa chtiac – nechtiac rozpamätáva na prežité epizódy vlastného života.

Ja som si momentálne zvolila dve životné udalosti, ktoré počas dlhých zimných večerov vyčaria spontánny úsmev na moju tvár.

V lete 2012 som v Gemerskej Vsi navštívila II. Remeselnícky tábor, ktorý nadväzoval na tradície nášho regiónu. Zrodil sa vďaka finančnej pomoci samotnej obce. Ildikó mi porozprávala, že tábor vznikol pred tromi rokmi z prvotnej iniciatívy zo strany ženského speváckeho zboru a skupiny, ktorá holduje ľudovým tancom.
Ja som sa zúčastnila tohtoročného tábora prvýkrát a dúfam, že nie naposledy.
Decká… zostala som prekvapená.
Ono to funguje. Tak jednoducho. Takýmto čestným spôsobom. Totiž je možné zostať v živote poctivým hráčom bez toho, aby človek nemyslel výhradne na vlastné blaho. Je možné zotrvať na vlastných cestách, kde ľudské srdce nebaží po mene na zlatej tabuli.
Všetky znamenia hovorili za seba. Usmievavé, spokojné tváre, po skutočných znalostiach prahnúci úprimní ľudia. Výstup neprestajne vypytujúcich sa detí ma úplne uchvátil. Žiadna stopa po urážlivých jedincoch, žiadna stopa po žiali, či nude. Popritom nebol v blízkosti žiaden Facebook, mobilný telefón, ani počítač. Výdobytky 21. storočia, bez ktorých by už mnohí vo svete zošaleli. Veď čo by si počali so životom? Akým spôsobom by oznámili svojmu „najlepšiemu priateľovi“, že ešte aj takto, sediac celý deň nad strojom je nuda najväčší pánom...?
Nezaujato priznávam, k tomu, aby som strávila nevýhody ľudskej hlúposti, musela som zaujať kritický postoj voči okoliu. Totiž keď každodenná kulisa vám neprestajne vygeneruje krásu a dobro, v tom momente sa zrúti, ak nedokážete uniesť ťarchu gradujúcich sa nárokov. Žiaľ dosť skoro som zistila, že značná skupina ľudí je závistlivá voči úspešným nápadom a činom iných. Keby som očiernila prežité, tí menej šikovnejší a menej kreatívnejší ľudia by mi z duše tlieskali. Nie, vďaka! Šla by som proti hlasu svojho srdca. Keď sa ma chcete opýtať ako to dokázali zorganizovať tak, aby boli všetci spokojní, povedala by som: „Silná vôľa a mnoho dobrých sŕdc je v pozadí.“   
Tento remeselnícky tábor, ktorý dýchal tradíciami a s ním spojené pocity zaraďujem medzi svoje najhodnotnejšie životné zážitky. Práve preto sa chcem poďakovať všetkým tým, ktorí v značnej miere prispeli k organizovaniu tábora.
Samozrejme bez kritiky to neukončím a tak sa obraciam na vás ľudia. Bezducho, za drahé peniaze posielame svoje deti do rôznych letných táborov, aby si osvojili čosi z kultúry. V hĺbke srdca však dobre vieme, že v najjednoduchších otázkach sa ukrýva najdôležitejšia odpoveď. Tá nám poväčšine viazne pred nosom.  
„Kde si sa narodil?”
„Kde máš domov?”
„Kam napreduješ?“
...pýta sa Richard Bach v jednej zo svojich kníh.
Verte mi, žiadne tobogany v aquaparkoch, žiaden rafting pre nás neskrýva pravdivú odpoveď. Jedno duševne vyspelé, sebaisté dieťa sa v prvom rade pokochá v domácich kalužiach, kde sa naučí vážiť si to „s čím prišiel na tento svet“, pričom si ctí minulosť svojich predkov.  A tak sa kamkoľvek dostane, ktorýmkoľvek smerom sa rozprestrie, ktorýkoľvek post zaujme, sám seba a okruh svojich blížnych nikdy nepoprie.
Etnograf  Ladóczki Vilmos to vyjadril krásnymi slovami: „Staré predmety majú svoju dušu."
Ďakujem, že som sa mohla pozastaviť „v ten deň“ „v tom svete“ kde je slovo pravdivého človeka oveľa vzácnejšie ako všetky drahokamy sveta.

V poradí druhú krásnu udalosť som si uložila bezpečne do svojho srdca vďaka slnečnému novembrovému dňu.
Hovorím Molnár Sándor – Koncoročné vystreľovanie šípov – Nagyhalász.
Hovorím Zsuzsa a jej milá povaha – najfantastickejší čaj môjho života a najsenzačnejší „švédsky“ stôl.
Ešte vždy rozprávam heslovito, ale stavím sa o čokoľvek, kto tam bol, kto to celé prežil a teraz to zároveň číta, usmieva sa od ucha k uchu. A to som vám ešte neporozprávala úsmevný príbeh, ktorý ma tretí týždeň drží nad vodou.   
Neodhadol ma správne ten kto si myslí, že holdujem kaviáru. Chodu života občas ukážem smer. Obľubujem presne tie chute, ktoré sa v spoločnosti snobov necítia doma. A tak môžem s čistým srdcom povedať, nepatrím medzi najkrajšie ženy...určite nie medzi tie, ktoré si pri škriabaní zadkov vylámu umelé nechty, ale práve vďaka týmto prednostiam som medzičasom natrafila na skutočných priateľov, ktorí ma dokážu úprimne rozosmiať.
Chlieb s masťou a fialová cibuľa, to je niečo pre mňa decká. Že Molnárovci to odkiaľ vedeli vôbec netuším, ale nie všetky synchronistické životné udalosti je potrebné rozlúšťiť.
Lukostreľba, oduševnený smiech, streľba do cieľa a jeho minutie, humor v každom rozsahu. Toto bolo tajomstvom dobrej nálady.
A už keď sme pri tom, bol tam jeden chlapík, ktorý vyhodil svoj telefón smerom hore, do nekonečného vesmíru. Ten s niekoľko sekundovým omeškaním, padol na zem s rachotom v záujme toho, aby sme videli, že tento mobil prežije úplne všetko. Keď však bolo treba s ním fotiť akosi nechcel zaostriť. A tak chlapík povedal: „ Napnite luky a čakajte" Napínali poctivo chalani, zostava bola dobrá, avšak 62 fontov napnúť tromi prstami je ako keby ste vo vzduchu napružovali 28,1227 kilogramov…len tak. Vydrž kým ťa nezaostrí. Išlo nás potrhať od smiechu. Ja si poprosím fotku...aj keď nie je zaostrená. A odkazujem chlapíkovi, aby si štýl tohto náhodného humoru čím dlhšie udržal, možno ani potúch nemá, že počas svojej životnej púte uzdravuje srdiečka. (A umožňuje ostatným, aby si posilnili ramená) :))  
Viki, Sanyi, Zsuzsa, Nagyhalász, Gergő, Misi, Clau, Merida šípy… ľudia. Znova poviem len heslovito...ďakujem!
Vrelá vďaka za všetko!