Én és nagyapám - Ja a môj starý otec - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Sok szeretettel Gabinak, annak a barátnak,
akitől elismerő pacsit kaptam,
amikor két titkon ejtett könnycsepp közt azt mondtam,
hogy számomra nagyapám volt az…

…Számomra nagyapám volt az az ember, aki véget nyilván laposra vertem volna a Halált, ha lett volna annyira bátor, hogy testet ölt, mielőtt végleg elveszi Tőlem.
Gyermek voltam még, amikor nagyapámat elvesztettem. Azelőtt sosem fintorgattam különösebben a halál szerepét s talán akkor is csak annyit fogtam fel az egészből, hogy elment valaki, akit nagyon szerettem és elment úgy, hogy nem ölel már magához többé. Nyilván ez volt a legfájdalmasabb és legreálisabb felismerés.
Már amennyire őszinte tudtam lenni saját magamhoz gyermekként, annyira szerettem, mert Ő mindig meghagyott abban a tökéletesen védett naiv világban ahol a szereposztást egy - egy játék követi, melyben teljesen mindegy, hogy épp csodálatos főhősként tündökölsz-e, vagy gonosz banditaként… nagyapa ott áll a nyári konyha küszöbén, és mosolyogva fejet csóvál, hogy biztonságban érezhesd magad. S amikor fáradalmas élet - halál közti harcot vívsz, egy sárkánnyal (aki macska) behív mondván: „Gyere kölyök, kész a vacsora, majd holnap végigjátszod”.
„Még egy kicsiííít”, könyörgsz tudván, hogy „ezt” a szomszéd macskáját „ezen” a portán többé már úgysem látod.
Most már pofátlanság lenne szólni az életnek: „Annyira fáradt vagyok, majd holnap végigjátszom…”
Nagyapám egyfolytában nevettetet. Akkor úgy éreztem, ez sosem szakad meg. Annyi bolondságon végig mentünk, hogy olykor már saját magamat is megirigyeltem ezért. Rengeteget bringáztunk, együtt jártuk be a kertet és javítottunk cipőket, mert nagyapám suszter volt. Olykor, megelőzve nagymama haragját, titokban kocsmáztunk, mert szerinte Nekem rendületlenül limonádé kellet, neki meg szerintem sör és a vidám korabeli cimborák. Kiegyeztük ennyiben, majd pihentünk a hegyek alatt. Nagymama legnagyobb elégedettségére oly sokszor megjátszottuk, hogy szidjuk a vén rókát. „Pakolsz innen te vörös dög, már megint tyúk lóg a pofádból” A kőt a kerítéshez dobtuk s a mi nyelvünkön huncut összekacsintás közepedtén ezt így értelmezhetted: „Fuss Karak szaporán, etesd meg a családod, ebben a mesében általunk nem halsz meg, de azért vigyázz mamira, ha ily gyakran fordulsz, lelövet a vadásszal.”
Ebben a mesében nem halsz meg – mint valami tőr, úgy hatol a szívemen keresztül ez a mondatrész.
Sok minden elhalványodott az idő folyamán, de a nagyapám halálát előidéző napokra valamiért úgy emlékszem mintha egy filmtekercsen forognának párhuzamban az életemmel. Már amikor elhagyta a kórházat, úgy éreztem valami elveszett. Rémisztően lefogyott, az arcáról eltűntek a mosolyt kiváltó gödröcskék. Nem viccelődött, csak szidott. „Ne gyere közelebb, ne puszilgass annyit, ne simogassál.” Olyan volt, mint aki nem lássa többé, hogy szükségem van rá. Én meg nem fogtam fel, miért bánt az, aki még nem rég úgy szeretet. Védett bármi áron s titkon talán remélte, hogy egyszer, „majd ha nagy leszek” meg fogom érteni. Nem akarta, hogy „ilyennek” lássam.
„Aznap” kisimult arccal ébredt fel, a szája szélén régi mosoly tündökölt, reggelire paradicsomot kívánt Ő, aki „tegnap” még enni sem bírt. S én boldogabb voltam a ragyogó napnál. Az ablakban reggelre épp egy paradicsom szép pirosra érett. Amíg nagymama tányérra készítette, énekelve söpörtem le bringámról a fűrészport. Mert én azt hittem, hogy… talán majd délután…
Nem tudom a sors akkor miért volt oly kegyetlen, ma is látom magam előtt, ahogy kettesével szedem a lépcsőt. Ahogy szaladtam fel az emeletre tányérral a kezemben, megbotlottam és elestem. Ijedten, könnyek közt szedtem össze földről a paradicsomot és egyenesen a moslékba dobtam. Majd üres tányérral a kezemben, lehorzsolt térdel, összekarcolt tenyérrel nagyapám ágyához léptem és megkértem várjon még holnapig, ne változzon vissza, addig a többi paradicsom is biztosan beéred.
Nagymama jól megkorholt, amikor a sebeimet tisztította, de nagyapám szíve összes szeretetével átölelt és így szólt: „Ne bántsd, szeleburdi gyerek még. Jó hogy nem történt vele nagyobb baj.”
Rám mosolygott és nyugodtan elaludt. Kis időkre ébredt fel, egy – egy könnyes mosoly ereéig. El nem mozdultam mellőle. Hátha szól, toljam ki az Ő bringáját is, megyünk a Ludasba.
Már esteledett, amikor nagyapám érthetetlen kérő nyöszörgéssel nézett az ajtóra. Nagymama betakargatta. Talán az utolsó erejét szedte össze, de már akkor is csak suttogott.
„Vidd be kicsikét a hálószobába, hadd menjen aludni!”
„Ilyen korán?”, kérdezte mamám „de hisz nyári szünet van.”
„Vidd be, azt mondtam”, suttogta erélyesebben.
„Atyuska, még világos van, hadd maradjak melletted. Nem fogok hangoskodni, ígérem”, kérleltem, oly feleslegesen az ebédlő ajtajától.
„Kicsi, menj be a szobába, kérlek.”
Talán akkor éreztem életemben először és utoljára úgy, hogy nagyapám nem szeret. Gyerekfejjel egy olyan képet raktam össze magamban, amely szerint, ha nem borítom ki reggel a tányért, s eszik a paradicsomból...
Dühöngve vonultam be a hátsó szobába s a nehéz, hűsítő dunnákra borulva, könnyek közt merültem álomba.
„Holnap haza megyek”, gondoltam „elég volt a nyaralásból.”
Nem tudom mennyi idő telt el, a mély álmomból nagymamám kétségbeesett kiáltása ébresztett: „Valaki segítsen, könyörgöm. Pista nem lélegzik, meghalt. Gyertek át a gyereké.”  
Amire észhez kaptam már pokrócba csavartak a szomszédok, ölbe kaptak és rohantak ki velem mintha valami családi tragédia áldozata lennék.
Azon a szobán keresztül, ahol az imádott nagyapám élettelen teste pihent nehéz volt kivonszolni. Ösztönösen rúgtam, haraptam és torkaszakadtamból ordítottam: „Engedj el!” Már nem tudom kinek szólt, de emlékszem mennyire haragudtam a kézre, amely nyilván azért vonszolt oly erélyesen, hogy segítsen megtartani a hitben: „Az igaz szeretet örök, csak a test hal meg a lélek nem." Sikerült megérintenem, még egyszer utoljára, csókot leheltem a kihűlt homlokára s az ajtó bezárult.  Sokáig fájt, hogy nem értette meg senki, akár a pokolba is utána mennék, csak jöjjön vissza, hogy hasfájásig ehessük a paradicsomot reggel.
Gyermek voltam még, azt mondták nem emlékezhetem. S a csendemnek mégis nehézkes súlya lett. Kérésemre, a sírkőre ezt a feliratot helyezték el: „Akit szerettek, az igazán sosem hal meg"
Könnyen megtaláljátok a sírkőt, de tudnotok kell, hogy gyermekfejjel én pont odatemettem nagyapámat ahol ma is őszintén megmosolygom – megkönnyezem a múltunk történéseit.
Az élet ugyanúgy megy tovább, valami mégis megváltozott. A játék eldurvult, nem jutott már több szerep, csak az az egyszerű, ahol hullámzó sorok állnak egy – két tanító pofonért. Úgy érzem, ha felnőttként veszítettem volna el, nem fájt volna ennyire… mert ez csak a gyerekek kiváltsága, hinni az újrakezdésben s várni valamiféle nagy csodára még akkor is, ha már szinte minden álom romba dőlt. A gyerekek tudnak várni olyat is, aki soha többé nem jön el…

Úgy érzem, nagyapa Neked az összes „filmszereplőm” tetszene. Egyrészt mert lenne kit tarkón vágni, ugyanakkor sok barátomat szeretnéd. Mert amíg játszom az életem színdarabját, ott állnak a szívem küszöbén és vigyáznak rá, hadd higgyem: „Az igaz szeretet örök."
S valaki tán vigyázz majd rám akkor is, ha ezzel a hittel teljesen egyedül maradok… bár azt mondják ez csak a gyerekek kiváltsága, hinni ilyen csodákban.
Mindig, amikor paradicsomot eszek eszembe jut, mennyire megkívántad, „elrontottam” s Te mégsem voltál dühös rám, pedig lehet érezted, hogy ez lett volna az utolsó…
Nagyon hiányzol, szeretlek s az, ahogyan Te szerettél, már nem egyszer felmentet.

én és nagyapám - ja a môj starý otec

Zo srdca venujem Gabimu, tomu priateľovi,
ktorý mi uznanlivo tľapol do dlaní,
keď som medzi dvomi tajnými kvapkami sĺz spomenula,
že pre mňa bol môj starý otec ten...  

…Pre mňa bol starý otec ten človek, kvôli ktorému by som bola schopná aj Smrť dobiť naplocho, keby mala v sebe toľko odvahy, že sa mi ukáže v ľudskej podobe pred tým, než mi vezme milovaného človeka.
Keď som stratila svojho starého otca, bola som ešte dieťaťom. Pred tým, som nepripisovala smrti žiaden hlbší význam, zrejme aj vtedy som vnímala iba to, čo sa týkalo mojej vlastnej bolesti. Odišiel niekto, koho som mala skutočne rada a odišiel tak, že ma už nemôže fyzicky objať viac. Toto bolo najbolestivejšie a najreálnejšie poznanie.
Lásku k starému otcovi som primerala k vlastnej detskej úprimnosti, totiž On si ma ponechal v tom dokonale chránenom naivnom svete, kde po rozdanej roli nasleduje súbežne aj viac hier, pričom vôbec nezáleží na tom, či si uznávaným hrdinom, alebo zlomyseľným zbojníkom...starý otec stojí na prahu letnej kuchynky a s úsmevom krúti hlavou tak, aby si pocítil bezpečie. A vo chvíli, keď zápasíš na život a na smrť so šarkanom, (ktorý sa nekompromisne podobá mačke) Ti povie: „Poď, Ty moje mláďa, zajtra sa dohráš, večera je na stole."  

„Ešte troškuuuu", prosíkaš sa vediac, že „túto" susedovu mačku na tomto „dvore" už beztak nikdy viac neuvidíš.
Teraz by to už bolo príliš bezočivé povedať životu: „Som tak strašne unavená, zajtra to dohrám“...

Môj starý otec ma neprestajne rozosmieval. Vtedy som v tom zacítila pocit večnosti, a vieru, že sa to nikdy nepretrhne. Prešli sme toľkým šialenstvom spolu, že občas som závidela aj sama sebe. Veľa sme sa bicyklovali, často sme pochodili záhradu a lepili sme rozchodené topánky. Bol totiž obuvník. Občas sme náročky obišli hnev starej matky a v tajnosti sme sa pristavili v krčme. Vedel ma presvedčiť, že určite chcem limonádu a ja som vedela presvedčiť jeho, že po náročnom dni si zaslúži aktívny oddych s kamarátmi pri pive. Často sme oddychovali pod vrchmi.  Pre spokojnosť starej mamy sme mnohokrát predstierali hnev k líške, ktorá si našimi sliepkami vykrmovala rodinu. „Padáš ty mizerná ryšavá líška, už zas máš sliepku v papuli“ Kameň sme hodili presne do plota, aby sme ju včas upozornili, a šibalské žmurknutie signalizovalo, že sa budeme musieť dohodnúť bez slov: „Bež Karak rýchlejšie, nakŕm svoju rodinku, v tejto rozprávke vďaka nám určite nezahynieš, dávaj však pozor na starú, keď sa budeš tak často otáčať, dá si ťa poľovníkom zastreliť.“
V tejto rozprávke nezahynieš – ako nejaký ostrý meč, tak sa derú cez moje srdce tieto slová.
V spleti času mnoho spomienok vybledlo, ale dni, ktoré predchádzali jeho smrti sa mi vryli hlboko do pamäte tak, ako keby sa akýsi kotúč filmu pretáčal súbežne s mojim životom.  Už keď opustil nemocnicu, som mala taký ten zlý pocit, že sa v ňom niečo stratilo. Hrozivo schudol, z tváre mu zmizli jamky, ktoré boli vždy predzvesťou šibalského úsmevu. Viac už nežartoval, iba ma karhal. „Nechoď bližšie, nebozkávaj ma toľko, nehladkaj ma.“ Pripadalo mi to, ako keby si prestal všímať, ako veľmi ho potrebujem. Nedokázala som prijať, že mi ubližuje človek, ktorý ma mal nedávno tak veľmi rád. Chránil si ma za každú cenu a potajomky snáď dúfal, že ho raz „keď budem veľká“ pochopím. Nechcel, aby som ho videla v takomto stave.
Ale „v ten deň“ sa prebudil s vyhladenou tvárou, kútiky úst naznačovali, že sa mu vracia stratený úsmev. Človek, ktorý včera ešte nevládal jesť, si na raňajky zaželal paradajku. Bola som šťastnejšia ako iskrivé slnko na nebi. V okne nám práve naráno dozrela jedna krásna paradajka. Kým ju stará mama nakrájala a naporciovala  na tanier, z bicykla som si so spevom odstránila prach z pilín. Totiž ja som si myslela, že...možno poobede.
Neviem prečo bol osud v ten deň taký krutý, ešte aj dnes vidím pred sebou, ako som brala schody po dvoch. Ako som sa náhlila na vrchné poschodie domu, potkla som sa, čo bolo predzvesťou drsného pádu. Preľaknuto, so slzami v očiach som pozbierala rozkrájané paradajky zo zeme a hodila som ich rovno do pomyjí. S prázdnym tanierom v rukách, so zošúchaným kolenom a doškriabanými dlaňami som sa postavila k posteli starého otca a prosíkala som sa mu, aby vyčkal do rána, dovtedy aj ostatné paradajky dozrejú, len nech sa mi nezmení. Stará mať ma poriadne vykarhala, keď mi ošetrovala rany, ale starý otec ma objal celou láskou svojho slabého srdca a len toľko povedal: „Neubližuj jej, je to ešte samopašné dieťa. Dobre, že sa jej nič vážnejšie nestalo.“ Usmial sa na mňa a v tichosti zaspal. Občas sa počas dňa prebudil, aby sa na mňa usmial cez slzy. Nepohla som sa od neho. Dúfala som, že mi povie, aby som vytlačila na dvor aj jeho bicykel, tak dávno sme sa boli povoziť na bicykli.  
Už sa zvečerievalo, keď sa starý otec s nezrozumiteľným zastonaním pozrel na dvere. Stará mama ho poriadne pozakrývala. Možno už z posledných síl, ale stihol zašepkať.
„Vezmi malú do spálne, je načase, aby išla spať!“
„Tak skoro?“, opýtala sa ho starká, „veď má letné prázdniny.“
„Povedal som, vezmi ju", šeptal dôraznejšie.
„Deduško, veď sa ešte len teraz stmieva, dovoľ mi zostať pri tebe. Nebudem hlasná, sľubujem“, otáčala som sa od dverí obývačky s úprimnou prosbou na očiach.  
„Choď do spálne moja malá, prosím ťa.“  
Zrejme vtedy som cítila v živote prvýkrát a naposledy to, že ma starý otec nemá rád. So svojim detským zmýšľaním som si vytvorila v hlave rozvíjajúci sa obrazec pochybností na základe ktorých by bolo všetko v najlepšom poriadku, keby som ráno neprevrhla ten nešťastný tanier s paradajkami...  
Namosúrene som sa pobrala do zadnej spálne a s plačom som sa hodila do ťažkých, chladných perín. „Zajtra pôjdem domov", myslela som si „stačilo z takýchto prázdnin." Plač ma čoskoro natoľko vysilil, že som tvrdo zaspala.  Neviem koľko času mohlo uplynúť, z hlbokého spánku ma prebudil zúfalý a prenikavý krik starej mamy. „Pomôžte mi niekto prosím. Pišta nedýcha, umrel. Zoberte preč odtiaľto dieťa.“ Kým som sa spamätala, už ma susedia balili do deky, dvihli ma do náručia a utekali so mnou von, ako keby som bola obeťou akejsi rodinnej tragédie. Prejsť so mnou cez izbu, kde odpočívalo chladné telo môjho milovaného starého otca bolo náramne ťažké. Inštinktívne som kopala, hrýzla a vrieskala z celej sily: „Pusť ma!“ Už sa nedokážem rozpamätať na koho som kričala, pamätám sa však na hnev, ktorý som pociťovala voči ruke, ktorá sa mi snažila zabrániť v tom, aby som zostala pri starom otcovi. Viem, že mi nechceli zle, snažili sa vo mne udržať zdravú vieru, že pravá láska je večná, len telo umiera, duša nie. Dotkla som sa ho ešte raz, naposledy, dýchla som na  jeho vychladené čelo bozk a dvere sa zatvorili. Dlho ma bolelo, že nikto nepochopil, aj peklom by som bola ochotná prejsť, keby som mala istotu, že sa vráti, aby sme mohli do nemoty jesť spolu paradajky.
Bola som ešte dieťa, tvrdili, že si to nebudem pamätať. Ticho môjho srdca však do dnes má svoju váhu. Na moju prosbu vytesali do náhrobného kameňa tieto slová: „Ten koho milovali, v skutočnosti nikdy neumrie"
Tento náhrobný kameň sa dá ľahko nájsť, musíte však vedieť, že ja som si svojho starého otca pochovala presne tam, kde si dokážem úprimne poplakať a kde sa môžem úprimne zasmiať na chvíľkach z našej spoločnej minulosti. Život ide tak isto ďalej, niečo sa však zmenilo. Hra úplne zdrsnela, nedostalo sa mi viac rolí, len tá najjednoduchšia, kde  sa dav priam vlní pri dvoch – troch výchovných fackách. Myslím si, že keby som svojho starého otca stratila v dospelosti, nebolelo by ma to až tak veľmi. To je len privilégiom detí veriť v nové začiatky a čakať na akýsi kolosálny zázrak aj vo chvíli, keď sa už všetky sny zrútili. Deti vedia čakať na niekoho, kto sa nikdy viac nevráti...

Myslím si starký, že Tebe by sa všetci „herci z môjho filmu" páčili. Jednak by si mal koho búchať po zátylku, zároveň si myslím, že  by si mal mnoho mojich priateľov skutočne rád. Totiž kým hrám svoju životnú rolu, stoja na prahu môjho srdca, aby som nezabudla veriť, že skutočná láska je večná.
Snáď by na mňa dal ktosi pozor aj vtedy, keby som zostala úplne sama s takouto vierou v srdci...vlastne sa hovorí, že je to len privilégiom detí veriť v tieto zázraky.
Vždy, keď si krájam paradajku, spomeniem si na to, akú chuť si na ňu mal v to posledné ráno. „Pokazila“ som čosi a predsa si sa nehneval, popritom si možno cítil, že na dozretie ďalšej paradajky si už nepočkáš....

Neskutočne mi chýbaš, ľúbim Ťa a vďaka láske, ktorou si ľúbil Ty mňa sa neraz cítim vykúpená.