Viszaemlékezés - Spomienka - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Aktualizované


Prejsť na obsah

Hlavná ponuka:

Viszaemlékezés - Spomienka

Publikoval Dadka v Cikkek - Články · 3/10/2012 19:58:51


Talán veletek is megtörtént már. Lehunyt, fáradt szemekkel ültök a konyhai asztal mögött, próbáljátok gurítgatni a megérett körtét, hátha ellentmondásba kerül a fizikai törvényekkel. Hisz az életben nem minden kerek, mégis tovább gurulunk.
Egyszer csak „hop”, édes visszaemlékezés révén évtizedeket repültök vissza az időben. Mint én.
Eljutottam oda a távolabbik múlt időbe, ahol ha lenyomod a kilincset az ajtón s a rés közé kíváncsian bedugod az orrod, érzed: Haza érkeztél.
Mert az ember gyermek bárhol otthon van, ahol őszinte szeretet érez.
Andor bácsi
– az imádott falu mesebeli nagyapja. Ő az a típusú ember volt, aki nem egy virtuális farm keretein belül töltötte az életét. Amikor kisétált a kertbe szinte minden életre kelt. Sosem felejtette el köszönteni a fákat, a madarakat s a magas égig érő hegyeket. Boldog volt, amikor esett az eső és boldog volt akkor is, amikor nem eset.
Jellemző volt rá a sötét színű öltöny s a fehér ing. A sétáló görbe botja és a kalap, vagy az őszi barett sapka, amelyet köszönés képpen bárki előtt megemelt. Hogy szembe jó barát jött-e, vagy a „falu rossza egyedül” soha nem firtatta. Mindenkihez volt néhány kedves, melengető szava. A szemüvegje hatalmas ablak volt a világba, legalább is gyermekfejjel úgy gondoltam, ez a legmegfelelőbb elméletem. Sokszor törölgette mondván: „Na, kérem, és mindjárt jobban látok.”
De sokszor mondta nekem apró kezeimbe adván a körtét: „Addig jó fiam, amíg gyermek vagy s amíg gondtalanul játszhatsz a szélben.” Kacagva, szeleburdin búcsúztam Tőle: „Én lány vagyok szomszédbácsika, ügyes, okos és szép. Bizony ám.”
„És milyen betyár!”, kiáltott utánam hangos nevetéssel.
Boriska néni
a felesége volt. Kedvességétől már csak az őszinte mosolya volt megnyugtatóbb. Homályba merült jó néhány emlékem, de a szívem körül melegséget érzek, akárhányszor próbálok visszaemlékezni Reá.
Az unokáik sokat voltak emlegetve s én mindig a megválaszolhatatlanra voltam kíváncsi. Miért nem E-betűs a harmadik lányunoka? Hisz így akarata ellenére „kilóg a sorból”. Ugyan Emőke és Emese is így gondolják? Oly sokat gondolkodtam ezen.
Könnyes szemmel ébredtem a „mába”. Forró tenyeremben még mindig ott tartottam a körtét, kicsit nyomott volt a kényszergurulástól. Beleharaptam…

Halványodó emlékképeimből egy vöröslő kutyus rohant kifelé.

Bárcsak emlékeznék a nevére. Bukfenc? Talán… Vörös volt, mint a mókus és gyermekként úgy láttam mosolyog. Nem fogvicsorgatón, hanem vidáman, hálásan, hogy nyugodt otthonra lelt. Andor bácsi léptei mellől egyszer sem kóborolt el. Ilyen egy hűséges kutyabarát.
Felnőttem és hiányzik az otthonom. Az otthon, ahol a kedves megnyilvánulásért őszinte ölelés járt, nem holmiféle lajkolás vagy virtuális bökdösés, illetve szmajli. Az otthon, ahol nem azt tartották fontosnak, hogy a processzorod INTELES vagy AMD-s. Az otthon, ahol nem azt kérdezték, hogy a géped milyen sebességgel haladja meg a világot…
Szeretnék haza menni, oda ahol önmagában az élet volt a legcsodálatosabb küldetés és legszebb ajándék egyben. Mert ott van az én otthonom.



Snáď sa to aj vám stalo. S prižmúrenými, unavenými očami sedíte pri kuchynskom stole, snažíte sa guľať zrelú hrušku, protirečiac fyzikálnym zákonom. Veď ani v živote nie je všetko zaoblené, predsa sa musíme kotúľať ďalej.   
Zaraz „hop”, vďaka slastnému rozpamätávaniu sa presuniete desaťročia smerom vzad v čase. Presne ako ja.
Dostala som sa tam, k dávnejšej minulosti, kde  pri stlačení kľučky na dverách strčíte zvedavo                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                   nos do štrbinky a jasne zacítite vôňu domova.
Ľudské dieťa dokáže byť všade doma tam, kde cíti spolupatričnosť a ozajstnú lásku.
Ujo Andor:
rozprávkový deduško milovanej dediny. On bol presne ten typ človeka, ktorý by netrávil svoj život v zajatí virtuálnej  farmy. Keď sa prechádzal po svojej záhrade, akoby priam všetko ožilo. Nikdy nezabudol pozdraviť stromy, vtáky a vysoké, k nebesiam týčiace sa vrchy. Bol šťastný keď padal dážď a bol šťastný aj keď nepadal.
Charakteristický bol preňho čierny oblek s bielou košeľou. Vychádzková palica a klobúk, či jesenná baretka, ktorú formou pozdravu pred každým nadvihol. Či išiel oproti dobrý priateľ, alebo dedinská pliaga, nikdy po tom nepátral. Ku každému mal niekoľko vrelých slov. Jeho okuliare boli akoby obrovským oknom do sveta, aspoň tak som si to interpretovala detským rozumom. Pre mňa to bola najvyhovujúcejšia teória tých čias. Často si ich utieral so slovami: „No prosím a hneď vidím lepšie.“ Nespočetnekrát mi povedal podávajúc do mojich drobných rúk hrušku: „Dovtedy je dobre synu, kým si dieťaťom, kým sa môžeš bezstarostne hrať vo vetri.“  S pojašeným smiechom som zakývla na rozlúčku: „Ja som dievča deduško. Šikovné, múdre a krásne. Veru tak.“
„Pozrime ho, aký beťár“, vykríkol za mnou s hlasným smiechom.
Teta Boriška:
bola jeho manželkou. Jej úsmev pôsobil upokojujúcim dojmom. Mnoho spomienok sa mi dostalo do večného zahmlenia, ale vždy cítim okolo srdca teplo keď lovím vo svojich spomienkach.  
Vnúčence sa spomínali často a ja som bola zvedavá presne na tie životne rozhodujúce otázky na ktoré jednoznačná odpoveď pre mňa neexistovala. Napríklad prečo sa meno jej tretej vnučky nezačína takisto na písmeno E? Veď takto bez vlastného pričinenia „vyčnieva z radu“.
Aj Emőke és Emese mali ten pocit? Veľa som nad tým premýšľala.
So slzami v očiach som precitla v prítomnosti. Vo svojich rozhorúčených dlaniach som ešte vždy držala hrušku, trošku bola stlačená z toho núteného kotúľania. Zahryzla som do nej...
Z mojich blednúcich spomienok sa náhlil ryšavý psík. Kiež by som si spomenula na jeho meno. Bukfenc? Snáď...
Viem, že psík bol ryšavý ako veverička a vďaka svojej detskej naivite som si vždy myslela, že sa usmieva. Nie tak, ako keby vycieral zuby, ale veselo, vďačne, že našiel pokojný domov. Ani raz sa nezatúlal od uja Andora. A taký verný pes je ozajstným priateľom človeka.
Dospela som a chýba mi môj skutočný domov.
Domov, kde sa za láskavé spôsoby vystupovania rozdávali úprimné objatia a nie všakovaké lajky, virtuálne džuganie, či smajlíky.
Domov, kde nepokladali za dôležité, či máš INTEL, alebo AMD procesor. Domov, kde sa nepýtali, akou rýchlosťou predbehneš svetové dianie...
Chcem ísť domov, tam kde samotný život bol najkrajším poslaním a darom.
Lebo tam je môj skutočný domov.


  






Návrat na obsah | Návrat do hlavnej ponuky