Georgnak - Georgról - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

„Az ember, ha teheti, eléri, ha nem teheti, kritizálja, ha még azt sem tudja: rombolja a világot…”
Kovács György

Azt hittem ez lesz életem egyik legkönnyebb írói feladata. Felteszek Georg-nak egy pár jól megfogalmazott kérdést és a tartalmas válaszait egyvelegbe sűrítem. Igen, tudom, jól hangzik. Csakhogy én nem számítottam arra, hogy Őt lényegében nem is a válaszok feldolgozása érdekli, azokat tudja már, hisz a saját életéről van szó. A válaszokban rejlő kauzalitás foglalkoztassa. A vízhang, a víztükör s felvetett hipotetikus festővászon. Mi lett volna, ha az Élet teljesen más színskálát kínál fel neki? Hogy alakult volna a sorsa? Merre vitte volna az útja? Mi lett volna a hitrendszere alapja? A legfontosabb céljai melyeknek eléréséhez egy általa vélt úton kell megmaradnia?! Mi lett volna, ha szombaton szürke póló helyet neon sárgát vesz fel? Észreveszik? Kivált ezzel valami reakciót a környezetében? Ha ezerszer rosszat tesz, egyszer jót, fogják-e értékelni? Ha ezerszer jót tesz, egyszer rosszat, fogják-e folyton emlékeztetni rá? Hogy mi lett volna „ha”… azt már nem tudjuk meg. A beszélgetésünk óta három és fél év telt el és én úgy érzem, eljött az ideje, hogy bekopogjak szívetek ajtaján és elmeséljem nektek milyen lenyomatott hagyott bennem Georg lelke, amikor keresztülsétált rajtam.

- Bárhogyan is szelektálnánk hipotetikus-deduktív felállások között, egy szó, mint száz, ha önmagában az Élet a legjobb regényíró, akkor Georg akár egy hosszantartó boldog történet megtestesült alakja lehetne, aki valamiféle Isteni kegyelem által mentesült a személyes harcoktól, csalódásoktól, sérelmektől. Egyrészt azért, mert megérdemelné, hogy boldog legyen, másrészt meg miért ne?! Sajnos úgy érzem, egy ilyen regényt végig sem olvasnátok hisz mi más váltana ki az emberből gyengéd érzelmeket, megértést, együttérzést, tenni akarást, ha nem az idegen sorstól jött szomorúság? „De jó neki”, mondanátok könnyedén félig lapozva élete könyvét, majd polcba helyeznétek, és alkalom adtán lefújnátok róla a port. Talán már soha többé nem vennétek kézbe, hogy végig olvassátok. Mintha az őszinte boldogság olyan luxus lenne manapság, amely leginkább megbotránkozva hat ránk, mintsem hogy pozitív erőt merítve belőle igyekeznénk előre haladni. A „Neki sikerült, tehát van remény” helyett a „Neki sikerült, nekem nem, megkövezni!”, álláspont dukál. Valahogy így születnek az irigykedők, és így születnek a háborúk is. Én ugyan kézbe vennék-e egy olyan könyvet melyből elejétől végéig csupa boldogság áradna? Jogos a kérdés, de hogyan is tudhatnám a választ, ha jelenleg én írom? Az egyik oldalon a vágy, hogy akit igazán megszerettél boldog legyen, bármennyit lapozol az élete könyvében. A másik oldalon a helyzet elfogadása, amely szerint a legnagyobb pofont az életben pont a felhőtlen boldogság eredményezi, mivel az nem igazán készít fel arra, hogy egy sorscsapás által mindent elveszthetsz.  Nagyon kevesen maradnak talpon, amikor minden összedől.
Georg annyira jó lélek, ezért úgy hiszem, az Élet épp ettől az illúziótól szerette volna megvédeni. Mit érthetett volna az egészből? Boldog, nem szenved hiányban, egyszer csak jön a sok „jó” barát, hogy keresztre feszíthesse. Tán kevésbé fájt volna, mint a tény, hogy nyugodtan tovább mehetnek, mert nincs mit irigyelniük? Ki tudja? Talán megtudhattuk volna, de ahhoz teljesen másképp kellet volna történnie mindennek…

Georg a szüleit elvesztve kiskorától gyermekotthonban nevelkedett. Nem volt könnyű, úgy hiszem. Nyilván rengeteg nyafka elégedetlen gyerekkel cserélt volna, akinek nem volt egyéb gondja a gyermeki világában csak az, hogy pipálgassa az eredményezett zsarnokságot. Most egy kissé elmélyedtem az akkori időszak dolgain, hogyan is kezelném egy kispajtástól, ha az élete legfontosabb dolgaiba iktatna bele.
- Szia, Georg mi a pálya? Megvette már apukád a legújabb Matchbox készletet?
- Nekem sajnos nincs apukám.
- Akkor szóljál anyukádnak
- Nekem nincs anyukám. Én elvesztettem a szüleimet.
- De jó! Nekem vannak szüleim, és útálom, hogy este hatra otthon kell lennem. Sőt be kell számolnom mindéről, és ha netán kések kitör a forradalom…

…Az érme másik oldala az, hogy lehet olyan gyermekkel is találkozott Georg, aki családon belül bántalmazva volt s attól csakugyan nincs mit irigyelni…

Szóval az Élet már itt csettinthetett volna újjal, ha belegondolunk mélyebben. De nem ezt tette. Nem vette el az irigykedő gyermek szüleit, hogy Georg a sajátjait visszakaphassa! Pedig Ő talán értékelte volna azt, amit a többiek fojtogató huroknak éltek meg. Bezárt az ég-bolt, csoda nem vásárolható…
Így hát Georg elindult önmagától „élni" és engedte, hogy az Élet nevelje. Milyen folytatást vártok egy olyan embertől, akit a saját sorsa már mindjárt az elején ennyire megpróbáltatott?
Kemény, védő falak mögött nyalta a sebeit, amelyeket a konok világ ejtett és nagyon – nagyon igyekezett szeretni mértékletesen úgy, hogy ne kelljen félnie többé az elvesztéstől. Hol ott, amitől a legjobban félt, az mindig megvárta „odakint“. Nyilván ennek hatása alatt váltott a szíve. Megállt egy kereszteződésnél és úgy döntött, azon az úton halad tovább, ahol szeret majd akkor is, ha nem sejti mind ez mit eredményezhet. Talán egy újabb elvesztést? Hiányt? Ki tudja?! De miért ne próbálná meg? Miért ne kockáztatna? Miért ne szeretne csak úgy cél nélkül? Ha már egyszer ígyis – úgyis a vesztesek útját járja, düh, harag, gyűlölet helyett miért ne próbálná másoknak átadni azt, amitől az Élet különösebb ok nélkül nyomatékosan megfosztotta? Gondoljatok bele, dönthetett volna teljesen másképp. Mint jó néhány növendék sorstársa mai napig fetrenghetne a drogban, az alkoholban s a vádoló szitkokban. Hisz az Élet már a legelején megpecsételte úgy, hogy jogában állna szidni a végzetét… de Ő nem ezt tette. Az Élet összetehetné hálajeléül a két kezét, hogy van egy Georg, aki talpra állt úgy, hogy közben minden vágya az volt, hogy szerethessen, s hogy Őt is viszont szeressék…
Ti mit írnátok tovább az élete könyvébe? Egyáltalán mit gondoltok, valós személy Georg vagy csak kitaláltam annak érdekében, hogy közölni tudjam veletek, szerintem igenis van egy láthatatlan, megmagyarázhatatlan erő, amely egyben tartsa mindazok szívét, akik akkor is igazán szeretnek, ha epres fagyi helyett két pofont kapnak. Vannak emberek, akik elsősorban Önmagukért tesznek, hogy aztán tudjanak tenni másokért is. És azért szeretnek, mert ez Őket is élteti, nem azért mert elhiszik, hogy csak akkor tudnak megváltani másokat, ha saját magukat teljesen kivonják a szeretetből. Vak vezet világtalant-életet élünk, ahol még a legegyszerűbb tényezőt sem bírjuk felfogni. Ha Georg feladta volna, lett volna egy másik történet, de már sosem lett volna még egy ugyanilyen. Az utunk lehet egyforma, és lehet egyforma a meglátásunk is, de ennek mégis van valami sajátos egyedisége, amely sugallja, hogy az Ő szomorúsága, vidámsága, könnyei, mosolyai nagyon is hiányoztak volna a Világ közös történetéből.
Él, teszi a dolgát úgy, ahogy magától tanulta meg, akár rá is kérdezhetnétek hol tart most. Szerintem nem bánná. Lehet, épp olvas és mosolyog. Az Ő életkönyve már sosem lesz holmiféle haszontalan porfogó. S nem is ez a könnyen érthető, könnyen emészthető olvasmány. Hol ott van, de nem kötelező senkinek. Viszont ha egyszer kézbe veszitek és szível olvassátok, maga a történet nem fog elereszteni többé. Könnyes mosolyt varázsol a körülöttünk épült falakra.   

Most így idő elteltével nincs is igazán súlya azoknak a válaszoknak, amelyek alapozták volna ezt a történetet. Akkor, sem ha minden megváltozott és akkor, sem ha minden a régi. Ugyanis rájöttem, hogy mesélni Georg-nak Georg-ról nem az én feladatom. Köszönettel tartozom, hogy türelmes volt velem és engedte saját magam ébredjek rá.  
S hogy akkor is egyforma forrásból származunk, ha teljesen különböző dolgokat élünk meg életünk során erre az alábbi dialógusunk a tanú:

Georg: „És rajtam mit látsz? Kivi lennék, sosem hittem az ilyenekben csak a kézelfogható dolgokat hiszem el.”
Dadka: „Van, amikor megvagy törve, elvagy fáradva és magányosnak érzed magad, hiába vesznek ezren körül…a világ legkisebb zegzugába elbújnál, ha lehetne…hogy megvárd míg lecsendesedik minden…ugyanakkor harcos vagy a javából, nem igazán bízol az emberekben, de bízol az értékrendben. Néha fejetetejére áll a világ… de ez nem biztos, hogy baj Georg.”
Georg: „Ilyet, és tényleg nem ismersz ez 99% igaz."

Azt hiszem megeredtél rá Georg, hogy bevalljam, tényleg nem ismerlek! Mond, honnan ismernélek? Amikor három és fél évvel ezelőtt igyekeztem hitelesen leecsetelni azt, hogy milyennek látlak, saját magamról írtam, mert a válasz 99% rám vonatkozott. Pedig akkor megvolt látszólag mindenem. A legfontosabb hiányzott… az érzés, hogy bármi történik, akad majd valaki, aki Önmagamért szeretne. S hogy ki vagyok én? Csak egy Élet a sok közül, aki sokkal tovább hitt a hazug ölelésekben, mint kellet volna. De túléltem. Épp ezért az egy százalék, rám sem vonatkozik. Én hiszek az emberekben. Ha nem hinnék, nem lenne értelme szeretni újra, újra és újra…
Hogy úgy gondolom-e végeredményben az a boldog ember, akinek van szerencséje boldogtalannak lenni? Illetve akad elegendő ideje felkészülni a boldogtalanságra? Nem, mert szerintem nincs végeredmény. Nincs boldog és boldogtalan ember. Olyan van, aki talpon marad és olyan, aki feladja. Mert aki feladja „odabent”, az észre sem veszi, hogy milyen közel volt a boldogság, amikor Ő abban a hitben élt, hogy már nincs, ami éltetné. S vannak olyanok is, akik a legnagyobb szomorúság közepette is felmosolyognak reggel, mert tudják, új napnak nézhetnek elébe. S minden új nap, új esélyt ad a változásra.
Úgy érzem nincs univerzális boldogság sem boldogtalanság. Nincs jó vagy rossz élet. A döntés van, amelyet Te hozol, bárhogy alakul…
Kívánok Neked az Életben sok szerencsét, kitartást és csupa olyan döntést, amely élteti benned a szeretetet s a hitet, hogy az Élet nem azért edzett meg, mert nem szeret. Sőt…

U.I.: Azt írtam volna, hogy jó lélek vagy? Akkor „valahonnan” mégiscsak ismerlek…

(A cikket Georg beleegyezésével publikáltam)