Búcsúzom Tőled – búcsúzom a hegyektől - Lúčim sa s Tebou – lúčim sa s vrchmi - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Búcsúzom Tőled – búcsúzom a hegyektől.

Kora hajnalban templomi harangszóra ébredtem. Tágra nyílt szemekkel figyeltem az órát s rácsodálkozóan hallgattam a tagadhatatlan csendrontót. Hisz mindennek megvan a saját maga ideje – még a harangszónak is.
Ez váratlanul érkezett, pont úgy, mint a halálod híre. S amíg én értelmetlenül csitítottam éber álmom zaját, Te örök nyugalomba merültél nagymama. Most már csak sejthetem, elbúcsúzni jöttél.
Fáj! Mégis úgy érzem, még hiányzik belőlem valami, egy rész, amely összezuhanva verdesné koporsód fedelét zokogva… elhagytál, az élet természetes rendje szerint. És én csak néztem, ahogy fekszel nyugodtan, csendesen, szemrebbenés nélkül. De hisz ezt oly sokszor eljátszottuk délutáni pihenések révén. Emlékszel? Álmod akkor is olyan mély volt, hogy észrevétlenül kilopakodhattam. Vonzott a kertek alatt meghúzódó hegység s ezt sosem tudtam eltitkolni igazán. Mintha a csatatérről érkeztem volna, fülig sárosan, nyílt sebekkel a karomon, térdemen s mégis oly gyermekiesen büszkén, hogy amire Te visszatérsz az álomországodból, én valószerű kalandokról tarthatok beszámolót Neked.
„Ejnye – bejnye fiam, hát merre kóboroltál?” Folyton ezt kérdezted. Most már hiába is várnám.
Még nem mértem fel a helyzet súlyát, még nem hullasztottam önsajnáló könnyeket. Pedig érzem valami eltört, elszakadt, elveszet s én újra magányosabb lettem. Talán csak a szívre kéne sebtapaszt, vagy a tudatszintre gyógykenőcs. Egyre csak szorongatom jéghideg kezeid, méricskélem kisimult arcod s kezdem érteni, ez már nem a mi megszokott játékunk. Te már nem ébredsz többé fel.
Kifutok a hegyekbe. Még egyszer, utoljára neki dőlök a vén vadszilvafának s kizokogom bánatom. Nem lesz, aki mondaná: „ejnye – bejnye fiam a nagyok már nem sírnak.”
Mert nekem most az egyszer sírnom kell, hogy tudassam a hegyekkel, madarakkal, fákkal, (ki más értené?)…
A szeretet erős, sokkal erősebb, mint a halál mert az, akit szerettek sosem hal meg igazán, a szívünkben tovább él.
Úgyhogy szólj kérlek nagypapának, hogy számomra pótolhatatlan és 21 év után sem enyhült a veszteségével keletkezet fájdalom. Ő volt az, aki hit benne, hogy a bringázáshoz nem pótkerék kell, hanem türelem, erő, hit és egyensúlyérzet. Mond meg neki kérlek, hogy a túléléshez is pont ezekre van szüksége az embernek és akárhányszor csak kibillenek a megszokott kerékvágásból, eszembe jut az, amire tanított. „Fájni fog, ha leesel. Sebeid is lesznek. Hol felszínes, hol mély lesz a karcolás, azokra majd a beforrott hegeid emlékeztetnek, de ha fontosnak tartod, hogy meg tanulj bringázni, fel fogsz ülni arra a biciklire százszor és ezerszer. Soha ne összpontosíts a végső célra, új csúcsok várnak rád, ha azt teszed, amiről mások megfeledkeztek. Lassíts és gyönyörködj a tájban. Talán sosem leszel első, de lesz mire emlékezned.”
Emlékszem. Az arcgödröcskés mosolyára a féltő tekintetére és arra, mennyire hit bennem, akkor is, ha elestem és lehorzsoltam a térdem… százszor és ezerszer.
Ha már együtt vagytok a láthatatlanok világában megmondanád neki kérlek?
Vagy csak azt, amiben én hiszek, hogy az igaz szeretet sokkal erősebb, mint a halál. Sokkal, de sokkal erősebb…

Lúčim sa s Tebou – lúčim sa s vrchmi

Bola ešte hlboká noc, keď ma prebudil zvuk bijúcich kostolných zvonov. S naširoko otvorenými očami som sledovala hodiny a nechápajúc som sa započúvala do nepopierateľných hlasných úderov, ktoré narúšali čaro nočného pokoja.
Všetko má svoj čas – aj odbíjanie zvonov.
Prišlo to tak nečakane, ako správa o Tvojej smrti. Kým som nič netušiac tíšila rušivé zvuky svojho živého sna, Ty si sa ukladala na večný odpočinok starká. Teraz už iba tuším, že si sa prišla so mnou naposledy rozlúčiť. Bolí ma to! Predsa však cítim, že zo mňa čosi chýba, akási časť ľudskosti, ktorá by odpadávajúc búchala na steny Tvojej rakvy kvíliac: Opustila si ma, podľa prirodzeného chodu života, a ja som sa len prizerala ako ležíš. Kľudne, tíško, bez mihnutia oka. Veď toto sme sa tak často hrávali spolu počas našich poobedňajších odpočinkov. Pamätáš sa?
Aj vtedy si vždy spala takým hlbokým spánkom, že som sa nebadane mohla vytratiť. Lákali ma vrcholce hôr, ktoré sa ťahali pod našimi záhradami. Nikdy som to nevedela primerane zatajiť. Väčšinou som vyzerala tak, ako keby som sa vracala z bojiska. Po uši zablatená, s otvorenými ranami na ramenách, či kolene a predsa tak detinsky pyšná, že kým sa ty vrátiš zo svojej ríše snov, ja ti budem môcť rozprávať o skutočných dobrodružstvách.
„Ale – ale, kdeže si sa zatúlala?“ Vždy si sa vyzvedala takýmto spôsobom.
Ešte som si nestihla uvedomiť váhu tejto situácie, ešte som neprelievala ľútostivé slzičky, ale cítim, niečo sa zlomilo, pretrhlo, stratilo a ja som znova opustenejšia. Snáď by som si mala dať na srdce náplasť, alebo na hĺbku vedomia hojacu mastičku. Stískam Tvoje ľadové ruky, premeriavam si tvoju vyhľadenú tvár a začínam chápať, toto už ani zďaleka nie je tá naša hra. Ty sa už viac neprebudíš.
Utečiem do hôr, vyleziem na samé vrcholce kopcov. Ešte raz, naposledy sa opriem o starú divú slivku a vyplačem svoj hlboký bôľ. Už niet nikoho, kto by ma upozornil: „Ale – ale, veľkí už neplačú.“
Ja sa musím vyplakať, aby vedeli vrchy, vtáci, aj stromy(veď kto iný by to chápal?)...     
„Láska je silná, oveľa silnejšia ako smrť, lebo ten koho milovali v skutočnosti neumrie, v našich srdciach žije ďalej.“
Takže povedz prosím Ťa starému otcovi, že v mojom srdci je nenahraditeľný a že ani po 21 rokoch sa nevytratila bolesť, ktorá vznikla jeho stratou. On bol ten, kto veril, že k bicyklovaniu nie sú potrebné náhradné kolesá, ale trpezlivosť, sila, viera a pocit rovnováhy. Povedz mu prosím Ťa, že aj k prežitiu potrebuje človek presne tieto danosti a kedykoľvek sa odchýlim od zvyknutých koľají, spomeniem si na to, čo mi vštiepil.
„Bude ťa bolieť keď spadneš, budeš mať mnoho rán. Niektoré z nich budú povrchné, iné zas hlboké, na tie si spomenieš vďaka zaceleným ranám. Pokiaľ však budeš považovať za dôležité, aby si sa naučila ovládať bicykel, sadneš si naň stokrát ba aj tisíckrát. Nikdy nemysli na konečný cieľ, čakajú ťa nové vrcholy ak budeš robiť to, na čo iní dávno zabudli. Spomaľ a pokochaj sa v okolí. Zrejme nikdy nebudeš patriť medzi prvých, ale aspoň budeš mať na čo spomínať.
Spomínam si. Na úsmev, ktorý vytvoril šibalské jamky na jeho tvári, na pohľad plný obáv, spomínam si na vieru, ktorú do mňa vsádzal. Aj keď som spadla a obila si kolená...stokrát, ba tisíckrát.  
Keď ste už spolu vo svete neviditeľných,  povedala by si mu to prosím Ťa? Stačí aj to v čo naozaj verím, že skutočná  láska je oveľa silnejšia ako smrť. Oveľa, oveľa silnejšia...