Hendrix - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

...Ráno som sa prebudila s kontextom myšlienkových čmáraníc. Vzbudila sa vo mne kolosálna túžba zakódovať obrazce slov a myšlienok do spleti každodenného diania tak, ako to dokázal trebárs Leonardo Da Vinci. Samozrejme pri svojej poslednej večeri netúžim premýšľať nad tým, či ma v historických rozboroch opíšu pravdivo po tom, čo sa (takmer) preslávim.
Po svete koluje veľa legiend, veľa poloprávd, jednou z nich je táto: V tom čase, keď Da Vinci maľoval fresku, ideu Ježišovej poslednej večere, mal vo svojej blízkosti úhlavného nepriateľa z maliarskej brandže. Po ostrej výmene názorov sa pevne rozhodol, že zveľadí svoje prednosti v oblasti maliarstva a namiesto Judáša Iškariotského, zradcu Ježiša Nazaretského si prepožičia kontúry tváre svojho nepriateľa. Dopredu sa tešil tomu, ako ho podaktorí ľudia na ulici rozoznajú a budú mu hovoriť: „Ty si Da Vinciho Judáš...ten zradca.“
Je to jedna z verzií tých historických udalostí, ktoré som osobne neprežila. Ústne podávanie dejín, o ktoré sa doslova historici a predstavitelia cirkvi hádajú si pripúšťam asi do takej miery, ako by som v týchto časoch stála o zvyšky poslednej večere. Darmo ju budú projektovať v 16 miliardových pixloch, vedomie nepovolí...Ja som tam nebola.
Čiže zostali sme trčať v bludnom kruhu, kde nás neuchváti umenie ani fifika umelca, ale zámer samotnej fresky, kde v najlepšom prípade Da Vinci zohnal takých modelov, ktorí síce neokúsili ťarchu reálneho kríža, ale aspoň boli bradatí, lež v histórii ľudstva svoje miesto nenašli, nakoľko nevieme kto sú, aké majú mená...
Tak teda k tomu, aby sa rodili zdatní bojovníci a odvážni hrdinovia, svet potrebuje hodnovernú kulisu a húf tých „menej zdatných“, ktorí sa o prvenstvo v medzníkoch histórie nebijú, nehašteria a predsa toho dokážu viac ako je mysliteľné.
Približne na základe tejto idey sa zrodila vo mne myšlienka byť príliš jednoduchá na to, aby som Vás niečím zaujala a priviedla k čítaniu. Potrebujem si dokázať, že som sa až po uši zamilovala, do spleti tých udalostí ktoré tvoria moju prítomnosť. Prečo Vám to referujem? Aby som si časom aj to dokázala, že ak sme včas sami sebou, môžeme veľa stratiť, no o to viac získať, pretože to falošné nás opúšťa. Život je o tímovej práci, preto v zákutí svojho srdca  tajne dúfam, že môj odkaz pochopíte: „Voľte si ma tu – kde – tade, len aby som z toho nemusela zbohatnúť.“
...Lebo oveľa ťažšie ako zbohatnúť je zostať človekom. Mňa lákajú jednoduché poznania, ako napríklad...Je ráno, zobudil ma kohút Hendrix.

Hendrix je pre mňa mýtus, tri otázniky v oblasti ornitológie.
Ešte som ho nevidela, netuším o čom „rozpráva“
Neviem, či je mladý -  starý, či má vlastné smetisko?!
Takto ku koncu sa už ani k tomu neviem vyjadriť, či je „ozajstným kohútom“, ale pomocou faktorovej analýzy sa zistilo, že s ním ráno medzi štvrtou a piatou vstáva celý panelák...Nový deň, nové šance na zmenu.
Čo viac nám treba decká? Už len nádej, že sa dožijeme aj ďalšieho rána...



…Reggel az összefüggések ábrázatával ébredtem. Hatalmas vágy keletkezett bennem, hogy megtanuljak bekódolni egy két üzenetet mondanivalómba, mint Leonardo Da Vinci tette ezt, hol ott nem szeretnék az utolsó vacsorámnál azon töprengeni, hogy reális képet alkot-e rólam a történelem mindazok után, ahogy híressé váltam…majdnem.
Idézem: „Abban az időben, amikor Da Vinci Az utolsó vacsorát festette, volt egy ellensége, aki egyszersmind festőtársa volt. Miután egy csúnya vitája támadt vele, mélységesen megvetette. Amikor Iskáriótes Júdás arcát festette meg Jézus asztalánál, ellensége arcát örökítette meg, hogy az utókor számára úgy maradjon fenn, mint az az ember, aki elárulta Jézust. Mialatt a képet festette, előre élvezte, hogy lesznek, akik fel fogják ismerni ellensége arcképét Júdásnál.”  (www.johir.neobase.hu)
Mondjuk ez mindenféle képen csonkított változata a történelemnek, hisz szájról – szájra átadni paprikás krumplit nem lehet, hiába vetítik ki 16 milliárdos pixelben. Így észre sem vesszük hogyan halad el mellettünk az igazság. Tehát nem is a művészet ragad magával, avagy a művész lélek fifikája, hanem az Utolsó vacsora eszméje ahol legjobb esetben Da Vinci-nek valaki modellt állt s nem Názáreti Jézus vagy Iskáriótes Júdás terheit viselte. Valaki, akiről a történelem során megfeledkeztek…
Mert persze ahhoz, hogy kiképzett harcosok és hősök születhessenek, kell egy kiváló kulissza és jó néhány háttér ember aki elfogadja, hogy mások sikereiért drukkol majd.
Így alakult meg bennem ez a csodálatos elv, hogy leszek „egyszerű ember egyszerű szavakkal”, túl egyszerű ahhoz, hogy bárki figyelmét keltsem, s rá szoktassam az olvasásra.  
Kizárólag Önmagamnak szeretném bizonyítani, senki másnak, hogy az utolsó leheletemig szerelmes vagyok abba a „kinti” Világba, amelyet a belső érzékeim „ilyenné” formálnak meg. Szóval minek adom át?
Hogy újfent magamnak bizonyíthassam, mekkorát képes tévedni az ember, amikor saját magát hitegeti azzal, hogy mindent kizárólag Önmagának köszönhet. Mert ez egy csapat munka, s mindössze abban reménykedem, hogy megértitek az üzenetem: „Válasszatok engem bármikor csak ne nekem keljen belőle meggazdagodnom.”
…mert Nékem jó ez a „túl egyszerű”. Szeretem észrevenni, ahogy Hendrix kakas ébreszt reggelente.

Számomra Ő egy idea – eszme – két lábon járó hím soviniszta esettudomány.
Sose láttam még, nem értem mit „beszél”.
Nem tudom idős-e vagy fiatal?!
Van-e saját szemétdombja?!
Így a vége felé már azt sem merem állítani, hogy vérbeli kakas viszont a hangskálája temperált s hajnali négykor rögzítve tudását kezdek (a lakótársaimmal együtt) ráérezni… Új nap, új esélyek a változásra. Gyerekek, mi több kell még? Talán egy új reggel…