Szeress úgy is ha rossz vagyok... - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

A mi barátságunk úgy kezdődött, hogy szó szerint nekem jött!
- Mi van? – rákérdeztem mérgesen – Nem elég széles a folyosó?
Megállt, visszafordult s a világ összes felgyülemlett gyűlöletével rám nézett.
Nyeltem, sarkon fordultam és tovább haladtam az utamon.
- No azért! – halottam a hátam mögött.
Nem mintha én mentem volna rossz sávban, de olykor tényleg sokkal veszélytelenebb, ha kihagyjuk az okoskodást. Persze belsőleg továbbra is bosszantott. Nem azért mert tudatában voltam az igazamnak, nem azért mert majd kiszakadt a vállam csak ugye én nem ettem meg a vacsoráját, akkor mitől féljek?
Aki ismer, az tudja, nálam minden ott kezdődik el, amikor nyilvánvalóvá válik számomra, hogy nincs bennem félelem. Pedig tudjuk, és jól tudjuk, nem mindig az igazság győz! Sőt…
Egy nap mégis kiszúrtam! Sietős léptekkel, lehajtott fejjel ment, mint Petőfi a sikátorban. Abban a töredék másodpercben, amikor már majdnem mellőztük egymást „véletlenül” neki mentem.
- Bocsánat – mondtam mosolyogva.
Persze a mosolyom nagyon gyorsan leapadt. Már megint az a otromba gyűlölködő tekintet. Mormolt az orra alá valamit, amiből egyáltalán nem az jött le, hogy – Semmi baj, megtörténhet bárkivel –
- A fenébe már – gondoltam  -  Bárhogy alakul, akkor is én vagyok a rossz? No neee!
Dühösen utána eredtem, majd megdöbbenve leálltam. Egy másik srác nevetve kirakta elé a lábát. Ő megbotlott, szó szerint felnyalta a folyosót, majd felállt és a kezét ökölbe szorította.
- Hej! – Odakiáltottam.
Két perc kínos csend keletkezet.
- Mindig ezt csinálja, mindenkit összever – megszólalt hirtelen a lábkiakasztós.
A másik srác tekintete üres volt és érzéketlen, szinte fájt. A keze még mindig görcsösen össze volt szorítva és nem úgy nézet ki, mint aki a jó tündér varázspálcikájára vár.
Tudjátok, ilyenkor nagyon nehéz igazságot tenni. A mérleg egyik oldalán ott a provokátor, aki nem fogja oly könnyedén feladni, hisz mögötte ott áll a szerető családja, aki megvédi a bajban. Kérdem, ugyan mitől félne? A mérleg másik oldalát az agresszor súlya terheli, aki sajnos még csak nem is sejti, hogy egy ilyenfajta igazságtétel az idő folyamán rossz emberként festi le a társadalom előtt. S utána már nem marad más csak a lejtő…
- Kiraktad elé a lábadat – mondtam csalódottan.  – Ha később érkezem és már csak azt látom, hogy a semmiért megtámadott téged, úgy állok melléd, hogy meg sem érdemled a védelmemet. Te nem szégyelled magad?
Talán ez volt a legkínosabb része az egész jelenetnek. Az események nem várt fordulatot vettek. Az egyik megsértődött, s felfújva távozott. A másik meglágyult, mégis undorral nézett végig rajtam. Nem szólt semmit, de én kiolvastam a tekintetéből – Hát kösz, de jobb lesz, ha békén hagysz, Nekem nem kell senki védelme –
Sejtelmem nem volt mitől fájhat ez ennyire. Egyet tudtam, döntött és nincs beleszólásom.
Oly rossz volt látni, hogy van, akinek nem az a legnagyobb problémája mennyi „igaz barátja” van a Facebookon, van-e mamuci – papuci aki mögé odabújhat, ha sötét felhők keletkeznek…
Túlélés… szívmelengető álmok és célok nélkül. Fekete – fehér filmvászon, végletek. Ennyi.
Mi közöm nekem ehhez, honnan is sejthetném? A sors mégis elővett és keményen megleckézetett. A fejemet a falba vertem, amikor kiderült, hogy a héten legalább egyszer kijár nekem az a 45 percnyi gyűlölködő tekintet Tőle. Buta! Nem tud – nem akar…
Gondolom, ez mindenkit boldoggá tenne. Ülsz és egy szép világról beszélsz olyasvalakinek, aki erre a Földre nyilván sosem kéredzkedett. Mit kell ilyenkor tenni? Tarkón vágni? Prédikálni az élet lényegéről? Megkérni, hogy írjon szebben? Nem tudom! Rá néztem, és egyből kedvemet szegte. Mert én élni akartam minden gondom ellenére, Ő meg csak túlélni… ha besikerül. Kit kell ilyenkor elővenni? Az Ördögöt? Az Istent?
- Gyakorolnod kellene – mondtam óvatosan. Lenézően rám nézett és vállat vont.
…Akár így is történhetett.
Némán ceruzához kaptam és rajzolni kezdtem. Közben a csalódás felemésztett bennem mindent.  – Csinálj, amit akarsz – mormogtam magamban – hisz amikor kilépsz az ajtón, felrúgod a világot, mert Te csak úgy tudsz életben maradni, ahogy saját magadtól tanultad. Rám is boríthatod az asztalt akár, hisz felbontottam a rendet, pedig csak azt akartam, hogy észrevedd mögötted is állhat valaki…
Ugyan már miért rohanna ilyenkor az idő? Ő nem mehet el, megszegné a szabályokat. Én nem hagyhatom ott – megszegném a törvényt. Tök jó buli, higgyétek el. Ő pöffeszkedett, én szomorkodtam… közben mindenki tette a dolgát, mert az órának van egy bizonyos rendje.
Valamiért mégis örültem, jó volt látni, hogy túlélte s hogy hétről – hétre okosabb (vagy csak többet mutat magából) Olykor felmosolygott, de csak észrevétlenül.
Istenem hányszor meg akartam érinteni elismerően a vállát, de mindig elhúzódott, vagy csak sietősen felállt, mert épp vége lett az órának. Kiszimatolta! Akkor volt a legkedvesebb, amikor esélyem sem volt megdicsérni, mivel épp kicsenget.
Közös megegyezésre jutottunk, egy kicsit tanulunk, majd csináljuk azt, ami egyikünknek sem megy igazán… a szebb jövő reményében rajzoljuk le azt, ami bennünk van. Ti még nem láttatok olyan kegyetlen firkálást. És még azt kérdezi Tőlem, hogy szép-e?!
- Nem, mert fekete!
- A tanár nénié is az - mondta mosolyogva.
Rá néztem a félkész rajzomra és nem volt ésszerű ellenvetésem. Jöttek az első szívélyes mosolyok… tudom, tudom véletlen. Amint észrevette, hogy jól érzi magát, talált valami bosszantót. Késő, szívvel láttam azt az igazi értéket, ami benne van.
Egyszer csak sietős léptekkel ment végig a folyosón. Szokás szerint kapucni a fején, gondoltam rossz napja van, ezért nyilván nekem jön. De Ő leállt és megölelt. Ez annyira nem várt volt, hogy a lélegzetem is elakadt. Éreztem, hogy harcol, nagyon – nagyon harcol. Önmagával – Velem – a Világgal. Mégsem eresztett. Hallottam a kétségbeesett kérdést - Mi kell ahhoz, hogy igazán túléljem? Túléljem úgy, hogy örömöt okozzon. Minden egyes szívdobbanásában benne volt…
- Keresned kell valakit, akit szívvel féltesz akkor is, ha tudod, hogy elveszítheted. Ne félj szeretni, mert az a legszebb fájdalom – talán ez volt benne a tekintetemben.
Szóval lekopogom, aránylag jól megy a számtan is… nem buta! Egyáltalán nem! Sokat tanul Ő is – Én is… sokat tanulunk egymástól.     
…és ugye sokszor reményen felül teljesítünk, így marad elegendő idő a rajzolásra is. Hát Tőlem ne várjatok csodákat… sosem voltam rajzmester.

Nézzétek meg Őt, ma ajándékba kaptam Tőle egy rajzot. Vagyis hát nem nekem készült, de azt mondta megtarthatom.  Nyoma veszett a halálfejeknek. Ámbár örökös harcba áll a Világgal, egyre szebben és lágyabban fejezi ki. Sőt! Szerintem kifejezetten szépen rajzol.

Vessetek rám követ, ha gondoljátok, de én hiszem a jóságát. Sosem lesz „tökéletes”, ahhoz túl sokat vesztett már… de az idő folyamán hátha talál valakit, akit Ő is megvédhet. Sőt, úgy érzem már talált is:))
Tudom, minden normális ember arra vágyik, hogy kizárólag jó emberek szeressék. Volt, aki azt mondta rám rossz vagyok… bár igaza lenne.
…mert ez arra ébresztett, hogy kell lenni valakinek ezen a rohadt világon, aki minden gond és baj ellenére a „rosszakat” is szereti.