Én mint ködben Petőfi - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Visszajöttem… egy kis támasz, egy kis lendület segítségével hozzá fogtam írni. Nincs annál nagyobb öröm, amikor jelzik, hogy sajnos már egy jó ideje nem olvasható általam semmi új. Nem szeretném felbomlasztani ezt az idillikus érzést, nem szeretnék okozni csalódást, egyet viszont tudnotok kell… megakadtam félúton.
Írni lehet bármiről, valamiért viszont kritikusabb lettem önmagammal szebben. Csak egy pillantást vetettem a médiákban lezajló történésekre és ösztönösen szelektálni kezdtem. A megítélő képességem valahová a béka segge alá került, mert hirtelen nagyon egyedül kezdtem érezni magam. Az egyik parton mintha én álltam volna a másikon mindazok, akiket magával tud ragadni egy olyan hír például, hogy Győzike Belgiumból hozatott luxuskocsikat. Nem dühöngöm, csak jelzem, az eszméi érték kihalóban van. Nem akarom rontani az összképet, mindenki szíve joga ki az, aki elfogadhatóvá válik számára és ki az, aki nem. Ezt mondjuk mérni lehet. Mert vannak emberek és mindig is lesznek, akiknek csak addig válik be a másik stílusa, amíg a barátság szilárd alapokon áll. Amint jön az összezördülés és a véleménycsere a pompás és remek íróból, énekesből, festőből hirtelen egy közellenség válik, és a hülye paraszt ember olyankor mit csinál? Mindenképp igyekszik kiütni a ringből azt, akit egykor tehetségesnek vélt. Ami mondjuk meg őszintén, elég durva… mert ha valaki csak addig van elájulva egy – egy eszméi értéktől, amíg tart az „örök és ominózus” barátság akkor nyilván mindvégig saját magát csapta be. Pont ez az, amin gyorsan szerettem volna túllépni. Önmagamat saját magamhoz mérve rá kellet eszmélnem, az élet többek közt arra is szolgál, hogy próbáljon ki olyat is az ember, amiben nem igazán jó, hogy aztán legyen mit feladnia az nélkül, hogy fájlalná. Az viszont sokkal rosszabb, ha egy igazi tehetség csak azért szorul háttérbe, mert az emberek inkább Fekete Pákó Nemzeti dalára voksolnak, amelyet történetesen Petőfi Sándor írt és nyilván nem azért tette, hogy a későbbiekben gúnyt űzzenek belőle. Én nem merném elszavalni, pedig tudok egy kicsit magyarul. Ezért is (és még sok minden másért) vettem fontolóra… mit kezdjek az írással? Rájöttem, hogy folytathatnám akár, de szükségem lennem egy mentorra, aki nem retten meg, és nem veszi zokon, hogy nem vagyok végletes. Szívből vágyom rá, hogy egy olyan embertől tanulhassak, akit maga az élet történései sarkaltak az alkotásra. Mindig is mély összefüggések után áhítoztam. Szerettem volna látni valamit, aminek a látszathatása mögött egy újabb megtévesztő látszat honol. Sosem tartottam önmagam elég ügyesnek ahhoz, hogy megfejtsem, mi teszi rétegessé a hagymát, viszont tapasztalatból tudom, minél közelebb kerülök hozzá, annál jobban megkönnyeztet. Attól még nem szeretem kevésbé, sőt mindegyik pörköltöm alapja. Tehát újra és újra meg kell birkóznom a könnyekkel ahhoz, hogy finomnak remélhessem a kajámat. Ma talán nem vagyok könnyen érthető, Istenigazából csak azt szerettem volna mondani, hogy a Világ felszínessé vált, azt meg ugyan hiába várom, hogy lámpást tartva utamon vidám füttyszóval kísérget majd Petőfi Sándor, netán Gárdonyi Géza, vagy Ady Endre, Babits Mihály, Rejtő Jenő, József Attila, Wass Albert, Ottlik Géza, Pilinszky János…
Beleszámítva, hogy a felsoroltak közül mindannyian meghaltak már, elég szomorú tényé vált, hogy a Világ azóta sem keresett új úttörőket. Sőt mi több, talán nem is kíváncsi rá, hogy léteznek-e egyáltalán. Mert hát miért is ne foglalkozhatnánk mindazokkal, akik épp attól váltak híressé, hogy nem tudnak bánni a szavakkal. „A didi kókemény”, azt mondja Pákó és egymás ellenére táncol egy szőke bombázóval, akinek nyilván nagyon sokat kellet tanulnia a szöveget ahhoz, hogy mi Földlakók megértsük, hogy Ő bizony a didit oda nem adja. Pedig de drukkoltam…

Nem cikizés szempontjából írom, csak valahol bosszant, hogy akikről tudnunk kéne, akik tesznek valami értelmeset a Világért, akik érnek annyit, hogy támogatva legyenek azok hatalmas belső harcok közepette tengődnek ide – oda. „Érek annyit, hogy legalább megpróbáljam?” Ez a leggyakoribb kérdésük. Egy kicsit olyan ez, mint amikor egy álcserepes teknős tojást rak. Százból, ha tíz megmenekül, akkor jó.
Én mindig is felnéztem azokra, akik tudnak bánni a szavakkal, akik megnevettetnek, ugyanakkor ki veszik a részüket a komolyságból is.

Például egy ilyen megnyilvánulás számomra tökély. Teljesen mindegy, hogy gyorsan vagy lassan olvasom-e, az eredmény nem változik. Hibátlan! Figyeljétek csak…

Gondom ontom monoton, folyton mondom konokon,
Folyton sokkol modorom, a sok rossz dolgot sorolom.
Okolom a sorsom, pedig én vagyok a gyáva lélek…

Nesze ez egy csepp csecsebecse kedvesem,
Nem kell lelked telke, nem kell feszes csecsed becse sem…

Száz pajzán hajszán hajt át az angyal,
De a pofám fancsali, eltakarom manccsal,
Sok csajt sok kan csal, mert Ámor kicsit kancsal
Így szarvaz fel a csalafinta pár aganccsal…

(A távolság gyermekei)

Innentől kezdve a fizikális előnyök nem igazán számítanak, akkor sem, ha túl szép az illető és akkor sem, ha egyáltalán nem. Végül is nem ismerkedni akarok, csak tudatni veletek, hogy talán nincs még minden elveszve. S amíg a sors utamba sodor egypár ilyen szöveget van, ami engem is ösztönöz, és előre hajt. Ilyenkor úgy érzem, hogy semmi nincs annyira távol, ez őszintén megvigasztal. Ezért is megpróbálkoztam egy versel. Most még jónak látom, holnap már bizonyára nem fog annyira tetszeni. Talán akkor is megér egy próbát, talán mondanivalója is lesz, pedig lehet nem szántam senkinek… attól függetlenül az is lehet, hogy mindenki megtalálja egy kicsit Önmagát benne, hisz az Élet pont erről szól… a szerepcsere által fordítgatott érmékről…

Siettem s tettem jóvátettem,
Barátok lettünk mi ketten.
Bár átok ült szívünk peremén,
Sosem volt erősebb, mint Te meg Én.
Erős seb melyet az idő ejtet.
Téged vitt, engem itt felejtett.
Felelj! Tett, vagy szó csupán,
Mely felemel majd ezután?
Mert ezúttal nagyot fordul az érme
Szeretni engem mond, mennyit érne
Neked ki annyit csalódott,
Hogy elhitte hatost csak csaló dob.
Nekem mosoly járt, Neked viszont könnyek,
De végeredményben kinek lesz könnyebb?
Téged a tömeg sajnálkozva dédelget,
Engem majd leköp, és azt kérdi: Nem érted meg?
Nem! Mondom majd könnyen és szárazon,
Hogy gyűlöljön még jobban mindegyik álfazon,
Aki csak dumál, hogy győztes lehessen,
De nem annyira bátor, hogy a hibáiddal szeressen!
Ezért Te is rugdoshatsz bátran, akár több ízben
Mert, ahogy tudtam, úgy úsztam így nem fulladtam melletted vízben.
Lubickoltam, szerinted, így hát sosem kellet kúszni,
De Te ugyan szerettél annyira, hogy meg tanulj miattam úszni?
Kétoldalú mindegyik érem, hiába ordítasz.
Tán eszedbe jut, ha már nem kérem, hogy bármikor fordíthatsz.
Vagy mindig én engedjek, mert csak neked lehet igazad?
Ez ellen barátom bármelyik szív fellázad!
Nem kétlem, biztos tudod a helyes utat
Mint ahogy a korsó sem téveszt kutat,
A szerencsét mégis a törött cserép hozza,
Hát ezért a korsót bárki feláldozza.
Volt, amikor győztem és nem volt benne varázslat,
Volt, amikor hibáztam, mert hiányzott az alázat.
Volt, amikor beismertem egy – egy téves lépésem.
Volt, amikor fájt, hogy a vonatodat lekésem.
Volt, amikor nem értettem, Te tényleg sosem tévedtél?
Volt-e olyan valaha, hogy igazán szerettél?
Míg az élet végleg szétmar, neked drága tudnod kell.
Ha igazán szerettél, az nem miattam múlott el.
Mert egy érzés egyedi, Te függővé tetted,
Hogy volt bennem szép is gyorsan elfeledted.
S ha majd megkövezve feszengek a kereszten,
Mindegyik gondolatom útjára eresztem.
Megadom azt, amire vágytál,
A látszatot, hogy szenvedek, mert sorsomra hagytál.
„Kölcsön kenyér visszajár”, nevetve mondhatod majd,
Mert hát hogy is szeretnél, ha kegyedet a gyűlölet hajt?
Talán Én is csak meg akartam tudni,
Meddig akarsz még a szemeimbe hazudni.
Hisz Tőlem vártad azt, ami Neked sem megy igazán,
Bárhogy is tagadnád, valahol igaz ám!
Az élet filmjében szerepcsere által
Sírtál, nevettél és sokat kiabáltál.
Te talán nem tudod, de az szakított ketté,
Hogy bántottak, fájt s Te ugyan olyan lettél.
Ne lopd – e szavakat, ha alázattal kérhetem
Mert velük együtt viszed az „átkozott” életem.
És ameddig megértik, mit miért teszel,
Az elvakultak között egy áldozat leszel.
Bár ha ezerből egy eléri a partot,
Boldog leszel, és nem számlálod meddig tartott.
Mert szeretni igazán csak úgy lehet, kérem
Ha félelem nélkül perdül az érem.
Bár örök győztes lennél a Világban,
Ezt foglaltam bele a saját kis imámba.
De nem kevés kell hozzá, hogy megtörd az átkot,
Azt kell majd védened, aki a legjobban bántott.
„Csak" ennyit jelent barátom szeretni igazán.
Hiszed vagy sem, ez az egy igaz ám.
Végtelen a történet,
De csak velünk történt meg.
Siettem s tettem jóvá tettem…
(Dadka)