Világok világa - Svet svetov - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

„Van, ami az időn is túlmutat és örök."
(Benjamin Button különös élete)

Emlékszel? Kézen fogva sétáltunk a sorszámozott ajtók felé. Tudtam, hogy különleges vagy! A szívedre kötöttem, hogy mindig emlékezz erre, akkor is, ha egyszer csak rád köszönt a felnőttek zord világa. Hisz Te olyan dolgokra voltál figyelmes, amelyek mellet az emberek többsége szótlanul elhaladt. Magadhoz öleltél, akkor még lehetett, akkor még nem volt kellemetlen, akkor még nem belső vagy külső parancsra működöt. Azt mondtad én is emlékezzem, most és mindörökké: - Különleges az, aki nem süket rád és nem önmagába vakul bele. Különleges az, aki hozzád szól akkor is, ha némaságra inti a félelem. Különleges az, akit bántasz (legtöbbnyire akaratlanul), mégis Téged félt… különleges világa van. Nem fél Tőled, Téged félt! Ilyen hatalma van a szeretetnek.
Emlékszem, még visszanéztél az ajtóból, még próbáltál olvasni a tekintetemben, még hangtalanul elsírtad magad. Kinyílt az ajtó, s Te átlépted a küszöbét… nem volt más választásod.
Megremegtem a gondolattól, hogy a gonosz felé fordulhatsz. Könyörgöm, ne tedd! Légy erős magad miatt, miattam… miattunk. Csak így tudsz majd vigyázni Énreám – Tebenned, még akkor is, ha teljesen elveszetnek látszom.
„Vigyázz önmagadra úgy, mintha rám vigyáznál”. Rohantam az ajtód felé, de falakba ütköztem csupán. Teljesen kicsuktál!
…Majd teremtettél egy világot magadnak, ahol szemmel látnak – füllel hallanak, mégsem érzékelhetnek! … Gondoltad majd kevésbé fáj.
De kinek?
Az égiek tanácsadás idején találkoztunk mi ketten újra. Ismeretlenül. Világok választottak el… vagy csak falak. Ki tudja? Oly kitartóan hunyorítottam, füleltem, de mielőtt igazán megszólaltam volna, löktél rajtam egyet. Tűnjek el felnőni a többiek közé, abba a pénzéhes, zord egyhangú világba… mert még ez is kevésbé fáj majd, mint az ökölbe rándult kezed látványa.  Már megint verekedtél?!
… Te örökké harcolsz mindazok ellen, akik nem érthetnek meg. Nem a Te hibád és nem az Ő hibájuk. Hisz Én is elbuktam…  
Azóta folyton Angyalháborgatás van! Felismertem! Féltem! Szeretem! Könyörgöm, vigyázzatok rá… miattam… mert míg világ a világ Ő az Én barátom. Nem lát, nem hal, nem beszél hozzám, nem ért… de érzem, hogy emlékszik rám.


Ez a bejegyzés leginkább egy autista kispajtásomnak szól.
Egyetemista koromban sokat foglalkoztam autista gyerekekkel. Az Ő világuk teljesen más, leginkább képekben gondolkodnak és látnak. Az ölelés számukra sokszor kellemetlen, viszont az érzelem skálájuk tagadhatatlanul fejlettebb. Intenzíven reagálnak minden egyes külső illetve belső ingerre. Igenis tudnak szeretni… de nagyon ám! A tekintetük sokszor mintha csak egyetlen egy dologra kérne: „Szeres kérlek feltételek nélkül!”
Ahányszor csak találkoztam a kisráccal mindig három kártyát rakott ki elém ilyen sorrendben: Szív, két egymást ölelgető mackó, szív…
Ő nem kommunikált másképp, de a mosolyomból kiolvasta, hogy megértem. Egyetlen egyszer ölelt meg és szokatlanul hosszan tartott. Mintha érezte volna, hogy nem sokára következő ajtó nyílik, és én nem lehetek mellette abban az új világban. Ezt az ölelést bizonyára mindketten tovább vittük. Kósza emlék, s olykor – olykor életre kell.
Sosem nézett keresztül rajtam, sőt Ő pontosan tudta, hol a lelkem otthona. A fizikai testemtől tíz – tizenöt centire állt meg a kiskeze, úgy simogatott. Könnyeztem! Egyáltalán nem szégyellem! Nem akartam eltitkolni, nem akartam megállni, nem akartam belehazudni, hogy nem értem meg.
„Látta”. Láttam, hogy „lássa”…”Látta”, hogy látom. Elszaladt, hozta a kiskártyákat. A szokásos rutin… számomra mégis olyan volt mintha először tette volna ezt. Számomra mégis ez maradt a legcsodálatosabb s a legszebb… Felemelő érzés mennyországot érinteni még a felnőttek világában is. Ő hisz Bennem s Én hiszek Ő Benne… mindegy mennyi bezárt ajtó vár! Mert Ő az Én barátom és én nagyon büszke vagyok Rá!

…Az állandóság kedvéért meg kellene említenem, hogy ez a történet fiktív. Nem fiktív.
Házi feladat: Vegyétek benne észre a szív állandóságát!

Temple Grandin

Pamätáš sa? Držiac sa za ruky sme obchádzali poradové čísla dverí. Vedela som, že si výnimočný! Kládla som Ti na srdce, aby si na to nezabudol ani vo chvíľach tiesne, keď sa prebudíš v pochmúrnom svete dospelých. Veď Ty si dokázal byť citlivý aj na také udalosti, od ktorých bežný človek s nemými výčitkami v očiach odvrátil svoju tvár. Privinul si si ma k sebe, v tom čase si ešte mohol, nebolo Ti to nepríjemné, neplnil si tým žiadne vnútorné, či vonkajšie rozkazy. Povedal si mi, aby som si pamätala raz a navždy...- Výnimočný je ten, kto nie je hluchý na Tvoje slová, a nezasiahne ho samodružná slepota.  Výnimočný je ten, kto sa Ti prihovorí aj v časoch, keď ho samotný strach nabáda k nemote. Výnimočný je ten, komu ublížiš (hoci aj nechtiac), napriek tomu sa o Teba bojí. Taký človek má výnimočný svet. Nebojí sa Ťa, ale o Teba sa bojí. Takúto moc má láska.
Pamätám sa, ešte si sa pozrel späť z dverí, ešte si sa pokúšal čítať v mojich myšlienkach, ešte si horko nemo zaplakal. Dvere sa otvorili a Ty si prekročil ich prah...nemal si inú možnosť.
Striasla som sa pri myšlienke, že by si si mohol zvoliť nesprávnu trasu cesty. Prosím Ťa nerob to! Buď silný kvôli sebe, kvôli mne...kvôli nám. Len týmto spôsobom môžeš dávať pozor na mňa v sebe, aj keď sa zdám byť úplne stratená.
„Dávaj pozor na seba tak, ako by si dával pozor na mňa.“ Utekala som k Tvojim dverám, ale narazila som iba na tvrdé múry stien. Vymkol si ma úplne!
...A potom si si stvoril vlastný svet, kde Ťa pozorujú očami a sluchom, ale precítiť Ťa nedokážu!...Mal si pocit, že to bude menej bolieť.
Ale komu tá bolesť patrí?
Pri porade nebeských strážcov sme vstúpili do neznáma. Boli sme si úplne cudzí. Delili nás celé svety, alebo snáď len zopár stien.  Tak vytrvalo som mihala zrakom, natŕčala som svoj sluch...nuž, nestihla som dopovedať. Strčil si do mňa, nech zmiznem dospieť medzi nenažrancov z jednotvárneho pochmúrneho sveta...snáď dokážem lepšie zniesť túto bolesť, kde nevidím Tvoju zovretú päsť, ktorá sa znova chystá do boja.  Už znova si sa pobil?!
...Celú večnosť bojuješ voči tým, ktorí Ťa nedokážu pochopiť. Nie je to Tvoja vina a ani ich vina to nie je...Veď aj ja som upadla...
Odvtedy večne otravujem Anjelský rajón! Spoznala som ho! Bojím sa oňho! Mám ho rada! Prosím, dávajte mi naňho pozor...kvôli mne...totiž kým svet je svetom, zostane mojim priateľom. Nevidí ma, nepočuje ma, neprihovára sa mi, nechápe ma...ale viem, že si ma pamätá.

Tento článok venujem svojmu malému priateľovi, ktorému v ranom veku detstva diagnostikovali autizmus.
Počas štúdií na Univerzite som sa mala možnosť bližšie zoznámiť s autizmom. Svet detí (ale aj dospelých), ktoré sú (z nášho uhľa pohľadu) poznačené touto vývinovou poruchou je úplne iný. Svoje myšlienky najčastejšie spájajú s hotovými obrazcami, ktoré si dokážu reálne premietnuť.  Pre nás je objatie pocitom bezpečia, oni sa z neho cítia ohrození. Škála ich pocitov je napriek tomu všetkému oveľa vyspelejšia. Intenzívne reagujú na všetky vonkajšie a vnútorné vzruchy. Áno...dokážu mať radi, dokážu ľúbiť aj milovať! Ich pohľad často ukrýva jednu jedinú prosbu: „Majte nás radi bez okolkov!“
Kedykoľvek som stretla môjho malého priateľa, vždy mi vizuálne predostrel tri karty v rovnakom poradí: Srdce, dve objímajúce sa medvieďatká, srdce...
On nekomunikoval iným spôsobom, ale z môjho úsmevu dokázal vždy vyčítať, že ho úplne chápem. Jeden jediný raz ma objal a trvalo to neobyčajne dlho. Ako keby cítil, že sa onedlho otvoria ďalšie dvere, a ja v tom jeho novom svete už nemôžem pri ňom stáť. Toto objatie sme si obaja poniesli ďalej. Stala sa z nej túlavá spomienka, ktorá sa zavše objaví.  
Nikdy som nemala pocit, že sa skrz cezo mňa díva. Práve naopak, presne dokázal posúdiť, kde moja duša najčastejšie prebýva. Od môjho fyzického tela zastala jeho rúčka desať až pätnásť centimetrov, tak ma hladil.  Neodolala som slzám! A vôbec sa za to nehanbím. Nechcela som to udržať v tajnosti, nechcela som to ani len zastaviť, nechcela som vyslať do jeho sveta klamlivé slová, že ja ho vôbec nepochopím.  
„Videl” ma. Videla som, že ma „vidí"..."Videl", že ho vidím. Odbehol, doniesol si svoje karty, začal ich vykladať. Bežná rutina...napriek tomu som mala pocit, ako by to robil v mojom živote prvýkrát. Tento pocit do dnes pretrváva...je úžasné dotknúť sa neba aj vo svete dospelých. Verí vo mňa a ja v ňom tiež verím...je úplne jedno koľko zatvorených dvier na nás čaká. Pretože on je mojim priateľom a ja som naňho veľmi pyšná!