Mire megtanultam a leckét... - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Nekem pont 101 lépés kell ahhoz, hogy biztosra megítéljem, már megint nem haladok a Világgal. Épp ezen merengtem el, amikor gyalogosan, lassú léptekkel hagytam el a lakótelep égig nyúló falait. A legmagasabb emeleten lakom, de ez még nem a mennyország ám! Csak ugye jól esik felülnézetből szemlélni a madarak vitorlázását. Ha mindenképp az arányokkal foglalkoznék, jobb, ha tudjátok… sokkal több a denevér. Közülük egyik sem a világmegmentő Batman… amióta így áll a bál, azóta nem foglalkozom az arányokkal.  
- Repül?
- Repül!
- Fára?
- Nem, mert nincs is!
- Repül?
- Repül!
- Akkor madár!

Lassan, nyugodtan sétálok. Körülöttem már megint duplagyorsasággal pörögnek az emberek. Úgy érzem le maradtam valamiről…
Talán a hangos bemondóban jelentették, hogy valaki akciós áron megvette a Világot, így lehet holnaptól vége lesz. Tehát aki eddig nem sietett élni, van mit bepótolnia…
Tutira köszönt az, aki szembejött. Sajnos csak saját időmben vettem észre. Amire végigfutott az agyamon, hogy „ezzel” huszonkilenc évvel ezelőtt tegeződtem le, amikor egyévesen kilöktem a hintából… már ott sem volt. Se Ő, se más arc, akinek visszaköszönhettem volna. Sajnálom, de nem volt kedvem visszafordulgatni csak azért, hogy gyorsan letudjam és közöljem ezzel, hogy nem vagyok bunkó, csak ráérek. Nem tudom, hogy észrevettétek-e, de az évek során olyan egyhangú lett ez a célzott rohanás. Csomó időt megspórolhatnánk, mivel már nem egy hétig mosunk, és nem a pataknál… de valahogy mégis minden kifut a kezünk alól. Mintha kiépült volna egy rendszer, amelyben mindenképp elsőnek kell lenned a hentesnél, hogy „pont az a” másfél kiló karaj ne hogy már a „negyediknek” jusson. És még ott a tojás, liszt prézli, plusz a boldog Karácsony! Mi lenne, ha egyenesen a malomhoz futnánk, vagy a tyúk fara elébe?
Nem rég egy kis krapek megkérdezte tőlem, hogy mi az a malom?! Nagyot sóhajtottam. Hogy is magyarázzam el?! Megkértem Istent, hogy engem Ő ne kínozzon feleslegesen. Én nem vagyok az a nagymenő keménykedő fenegyerek, aki hobbiból torokfojtogató könnyeket hint esténként, hogy aztán reggelre „leszarom” pirulázzon. Már ne legyek itt, amire megszületik a „mi az a tyúk” kérdés. Ámbár a qwerty kódon keresztül nyilván ez is leolvasható, köszönöm, nem kívánkozom élni ilyen lehetőségekkel. Inkább most írok, még, kitudja, mennyi időm van hátra?!
Őszintén szólva nekem nagyon is megfelel, hogy ebben a felgyorsult Világban az emberi szemnek csak félig – meddig vagyok látható. Mert nekem nincs kedvem, se akaratom sietni a többiekkel puszta emberi szeretetből. Hol van ebben az „oda – vissza”, ha már itt tartunk?! Mert én nem azt mondtam, hogy lassuljatok miattam, ha már annyira szerettek! Csak annyit kérek, engem ne siettessetek. Azért van némi különbség közte, úgy érzem.
Tudom, az élet nem áll meg, sőt ez az evolúciós zsákutca egyre jobban növekszik. Mindent láttunk már, mindenhol ott lehetünk képernyőn keresztül. De jó… Közben én is idősebb lettem, nyilván érettebb… csak ugye saját tempóban lépkedem. Én például rengeteget olvasok, mint Bastian Balthazar Bux a The NeverEnding Story-ból, de attól még Balázsra is tátott szájjal tekintettem anno. Ő tudta a dolgát, mert az emberek nem képesek összeverekedni máshol. Én már csak kitolásból raktam volna a fal mögé tükröt.
- Te sosem hibáztál?
- Nem én! Soha!
- Akkor nézzük meg, ki ül a fal másik oldalán?! Induljon a fal.
(Na, most jót nevettem)

Szóval gyermekként sokszor elhittem, hogy láthatatlan vagyok, mégpedig úgy és csak akkor, ha lesütöm a tekintetemet és ez által megszűnik létezni a körülöttem lévő világ. Mondjuk ez suliban nem igazán működött, hiba került a rendszerbe, mert a szóbeli vizsgáztatásnál elég gyakran kiszúrtak, viszont senki nem állított le azzal, hogy a „Luca” megint „Tomival” lett jóba, pedig három hete végleg szakítottak… mert tudták, nem érdekel, így nem viszem tovább az infót, és nem pakolok hozzá ikerterhességet. Egyhangú lettem, de mindenképp jobb volt hinni ebben a láthatatlanságban, mint a sorozatbeli Eszmeralda örök ártatlanságban. Szomorú szerepet szabtak rá. Szép volt, de nem látott. Gondolkodjunk logikusan, amit nem látsz, az nem fájhat! Ebben nincs botrány, se felesleges fájdalom, ez egy sima, egyhangú szerep. Épp ezért a forgatókönyvíró előjött egy bővített változattal, amelyben az ég hatodik érzékkel áldja meg Eszmeraldát, mindennek a tetejébe a vakságból is kigyógyul. Elveszít sok jó barátot, amely tízezer részen keresztül végigkíséri (persze nem feleslegesen), de végül úgyis az lesz az igazi, akivel mindvégig harcolt (és aki csak beszélni akart vele… ebből adódóan gyermekük is születet) közben égi büntetés révén a szerelme vakul meg… de az utolsó részben ő is kigyógyul, mert ilyen is lehetne az élet, ha mi nem élnénk a valóságban). Hogy ne legyek már annyira feltűnő, az első és az utolsó részt én is megnéztem. Szép volt! De én akkor is szomorúan lépkedem! Miért is vagyok szomorú? Bővítettem gondolatban… Mert bemázolni korrektorral egy pár repedést nem lehet. Ha zavar a fejemre szálló cigarettafüst, nekem kell utcát váltanom. Fordított esetben utó kellene érnem az előttem loholó cigarettázó embert mondván: „Kedves uram, Ön reménytelenül meg fog halni!” Mit mondhatna?
- „Kedves hölgyem, őszintén szólva tehet egy szívességet, vagy akár kettőt is, mert amit ön állít az egy közismert tény, mindannyian meghalunk egyszer!”   
Már az elmélettől is megborzongok, épp ezért gyakorlatilag nem érem utó – nem szólok – ő nem szól vissza…egyszer csak bum! Hatalmas csattanás. Ilyen gyorsan nem működhet ez a halálcucc, gondoltam magamban látván, ahogy hanyatt esik a járdán. Semmi baj, csak annyira elgondolkodott a cigarettafüst fújásnál, hogy szó szerint nekiment a kresz táblának. Odalépek, ijedtnek látszik. A kezét, lábát gond nélkül mozgassa. Igyekszem felsegíteni Őt. (Végre vizualizálhatom a súlyzók sétáltatása értelmét. Nem emelgetek, csak sétáltatok és hümmögöm közben Rhino szövegét: “A  tested az bírná az elméd a gyenge")  Közben merő véletlenségből letaposom az égő cigarettáját. Bosszant, ezért elnézést kérek. Nem haragszik, sőt nagyon hálás, hisz segítettem átvészelni az ijedségét. (Arról már inkább nem teszek említést, hogy az esés pillanata egy nézőnek százszorta sokkolóbb)
Ő még nem tudja, de soha többé nem fog rágyújtani az utcán. ( Kár is álmodnotok, nem vezérli önzetlenség. Hisz az eséssel nem azt tanulta meg, miképpen óvja meg a többi ember tüdejét. Egyszerűen csak élni szeretne még… de ha Ő cigarettázás közben a holnapok felett mereng rálépve a főútra… ezt nem is kell folytatnom. Jól jött a kresz tábla.) Hálásan felnézek az égre, ma is a kisebb rossz történt. S bár már nem csípi a szemeimet a cigarettafüst, mégis utcát válltok.
Négy tizenéves gyerek mögé kerülök. Olyan hevesen gesztikulálnak, hogy ehhez nem igen adna nevet se Geszti, se Kulka. Ugyanis nincs ebben semmi művészi. Ha leszűröm a négysoros keménykedő trágár dumát nem marad csak néhány értelmetlen szócsoport mint például a „He” „Öcsém” „Nem veszi meg?” „Anyád” „Bekaphatja” meg „Azt neked a szádba – azt!”
Mellőzöm őket, hirtelen lecsendesednek. No ná, hogy ismernek látásból. Szerintem kezdenek erősen hinni a saját gyermekkori hiedelmemben, ha nem látnak engem, én sem látok, igazis mindent én sem láthatok! Meghagyom Őket ebben, mígnem az egyik intelligensen rám köszön.  Ezzel véget ért a játszma, észrevettük egymást, mosolyogva visszaköszönök. (A pisis pelust cseréltem rajtad nemrég tökfej – de ezt csak gondolom. Elég rég volt már az!) Csendben, nyugodtan elhaladok mellettük, nem akarok félelmet kelteni, hisz tudjuk, hogy megy ez a világban?! Mára csak a nagymenőké a stég (De milyen áron?) Egynek (pont a leggyengébbnek, akit ki fognak közösíteni ezért) mintha mégis eszébe jutna, hogy a családja nem ilyennek nevelte. Csak ugye, aki a farkasok között szeretne élni…
Utolér.
- Dadka, én nem vagyok ilyen – mondja
- Milyen? – kérdezem
- Hát ilyen!
- Ebben a Világban szinte senki nem olyan, mint amilyennek látszik, ha ez megnyugtat kölyök. Talán ez az élet rendje, nem tudom. A válaszokat ne nálam keresd! Egyet tudok biztosra. Te nem fogsz már elmenni locsolkodni az öreg szomszéd nénihez, mert a barátaid megvetnek ezért. Pedig titokban a fahéjas almás pitéjéről álmodozol. Őket (odabólintottam oldalra fejjel) nem sokára elveszíted. Nem fognak lenyúlni érted a mélybe, ha bajba kerülsz. Addigra már viszont túlságosan szégyellni fogod magad ahhoz, hogy akiket a régi életedben kedveltél, azokhoz visszatérj. Te ezeknek az öccsük vagy?
- Nem, az enyém otthon pityereg, mert nem építek vele legó várat.
- És anyád csak azért kapja be, mert modern érintős képernyő telefon helyet megértést és szeretetet ad?
- Nem – elszomorodott.
- Azt már fel sem említem mit kívántak neked a szádba, csak azt nem értem, hogy ha elveszetnek látszol ezekben a mondatokban, miért fecséreled rájuk az idődet?  
- Mert a suliban Ők a legmenőbbek.
- Ettől? Nem lenne értelmesebb tenni azt, ami igazán rólad szól. Még addig, amíg lehet…
- Nem merek már átszólni a szomszédba – mondta hatalmas sóhaj közepette.
- Pedig nagyon, nagyon várnak rád. Ma ugyanúgy meg lesz sütve, mint tegnap és tegnapelőtt.
- Honnan tudod?
- Mert érzem az almás pite illatát, megállás nélkül, szüntelen.
- De hol? – beleszimatolt a levegőbe.
- A szívemben!
- He jössz-e már? – hallatszott az utca másik oldaláról.
Rám nézett.
- Menj csak! Amíg nem vagy felkészülve arra a lehetőségre, hogy bármikor beléd rúghatnak menned kell! Másképp nem fogod tudni elviselni a tényt, hogy olykor az egyedüllét sokkal értelmesebb, mint tíz hazug barát.
- Mikor leszek felkészülve erre?
- Amikor már nem adod fel a saját arcodat annak érdekében, hogy olyanok szeressenek, akik úgyszintén nem saját magukat adják! Emlékszel még mivel állítottál le?
- Azzal, hogy nem vagyok ilyen.  
- S ezek után bármit is kérdeznél ezzel kapcsán, ez rá a válasz.
Elgondolkodva kullogott utánuk.  Ő még nem tudja, de soha többé nem fog káromkodni az utcán. (Kár is álmodnotok, nem vezérli önzetlenség, egyszerűen csak rá jött, hogy nem ilyennek nevelték és nincs kedve folyton forgolódni mindazok után, akik beköphetnék Őt az anyának)
Szomorú vagyok? Váltsunk tudatszintet. Ezzel fújtam ki mögöttem lévőre a cigi füstöt. A p….ba! He… de hisz én nem is cigizek, és az utcán nem is káromkodom! Akkor hogy jön ez ide? Szomorú vagyok, mérhetetlenül szomorú. Mégis mosolyogva felnézek az égre. „Uram, még nincs vége a napnak, de valaki már engem is megválthatna!” Bum, kresz tábla. De miért? Miért? Miért? Miért pont én? Vagyis én is?! Mindegy már! Úgyis zuhanok! Ilyen nagy távolság van a karom és a föld között? Au, nem is fájt! Kinyújtom az ég felé a nyelvem. Tudom, hogy kell felállni, de ma nem vagyok jó semmire… erre meg oszt végképp nem!  
Nevetek, sőt röhögök megállíthatatlanul és várom… lesz-e aki engem is megemel?! Valaki, aki megnyugtat… Valaki, aki azt mondja majd: „Hozzád nem is illene „az a fajta győzelem”, add oda másnak! Neki jobban kell!” Mindenki rohan. Hová??? Van-e tollam, fizetem? Van! Ebből bejegyzés lesz. Már olvassátok? Mert én még mindig „ott” ülök és várom, hátha valaki megvigasztal. Én még nem tudom… de egyszer soha többet nem leszek már! (Kár is álmodnotok, nem vezérel önzetlenség, csak végre én is hallani szeretném, hogy nem baj, ha voltam…)
…Csupán lépni kellet volna, sokkal gyorsabban… veletek, hogy ne érjek rá élni se! Csak ugye van saját tempóm és „mire megtanultam a leckét”…