Felfedezéseim - Moje objavy - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

„Mindenkit csak a felszín vakít el, de hidd el,
Amit hallasz, nem megjátszott , csupán csak inger"
(A Távolság gyermekei)

Az elmúlt másfél hónapban egyre többen állítottatok le. Kedves mosoly kíséretében az apró hátizsákom felé kacsingattatok, ugyan hol lakik a kedvenc tollam, és az összefirkált piszkozatom? Komolyan ajándékba kaptam az áradó folyó visszatükrözését?  
Meséljek, vannak-e új felfedezések? Fotózzak! S ha netán elkapnám a városunk lelkét, vagy a színtiszta szabadság eszméjét, tudassam… ne csak én szárnyaljak!
Szárnyal a fene! Engem nem a The Secret könyv nevelt fel. Ugyanis számomra röhejes az a  fajta törtetés ahol bármit megszerezhetsz, csak ki ne mond őszintén, hogy te például egyáltalán nem szeretnél összeveszni senkivel. Ho-ho-hó, ez nem egy privát kívánság műsor srácok. Így aztán az Univerzum pont oda pakol hangsúlyt, ahová Te nem szeretnéd.            (14-15 oldal a könyvben) Viszont, ha azt mondod, hogy Te mindenképp össze akarsz valakivel veszni, azt valahogy a maga valójában érti meg. Itt lettem belőle hót hülye és feladtam. Biztos működik, csak nem nekem való! Legalább is nem ez az oldala, mivel nem látok maradandó értéket benne.
Azt már ki se merem mondani, hogy én komolyan nem akarok nyerni a lottón! Félek, hogy az Univerzum juszt is teljesen félreért, hogy bizonygassa, márpedig meg kell ilyet tapasztalnom, hisz egy ilyen fajta megtapasztalásra szinte mindenki vágyik. Aztán persze utolér álmomban.
- Azt mondtad, nem akarsz nyerni? Bocs, félre értelmeztem! De hát nem értelmezhettem félre, hej! Te bolond vagy? Engem akarsz megtéveszteni? Nyertél! Pénzt nyertél! Sok peéééénzt nyertél. Ugrálnod kellene a boldogságtól. Nézd meg a többieket, hogy reagálnak ilyenkor. Vagy legalább kelts olyan „ez az életem legszebb napja" látszatot, hát mi az ég van veled  hülye ember?  
Nem tudom… kísérletezés közben bizonyára lelestem a kiskanálról, így hiányoznak belőlem azok a kémiai anyagok, amelyek elhitetik velem azt, amiben a többiek előszeretettel hisznek (tisztelet a kivételnek), hogy a pénz, pénz és a még több pénz felszabadít. Szerintem nem. A pénz csak egy eszköz, amely legtöbbnyire sajnos az idiótáknak (itt is tisztelet a kivételnek) ad sajátos hatalmat arra, hogy ezzel a sajátos hatalmukkal visszaélhessenek. Gyakori esetben épp ezért nem nyer az igazság. Így aztán akinek komolyan szüksége lenne rá, keményen meg kell dolgoznia érte. Mindenki a pénzből él, ezért olyan fontos, ezért történik meg az, hogy egy haldokló koldushoz nem rohan mentőosztag, ezért történik meg az, hogy az elszegényedett családoknak le kell mondaniuk az otthonukról, el kell adniuk szinte mindent annak érdekében, hogy megmentessék a beteg gyermekük életét… és még sorolhatnám, de minek?  Egyenlőség? Sosem volt…
Ehhez van egy hozzáfűződő történetem. Nem nevezem meg a helyet, egyrészt azért nem, mert nem annyira fontos, másrészt meg attól tartok, hogy a történet apropójára egy pár fanatikus ember szentélyt építetne oda, hadd lássák mások mennyire Istenszeretők.  
Egy templom közelében voltam. Az árnyas fák alatt ültem, papírral, tollal a kezemben, kergettem a gondolataimat, néztem, ahogy jönnek - mennek az emberek. Luxus kocsi, öltöny… mi egyéb. A pap „odakint várt a világban”, mindenkire kedvesen mosolygott. Mígnem egy „ágrólszakadt Hobo Blues Band Madárijesztő” jelent meg a lépcsőknél. Fogalmam sincs, hogy pénzt kért-e, vagy csak feloldozásra várt, mindenesetre elkergették. Én ne mennék közelebb? Ami azután történt, bennem valamiért örökre megmarad. Mert így szólt az „ágrólszakadt”: (Saját magához leginkább, mivel akkor már bezárultak a templom kapui és a megszólítottak közül történetesen senki nem hallgatta.)
- Tudja tisztelendő Atyám, egyáltalán nem az bánt, ahogy viselkednek velem. Évek során hozzálehet szokni mindenhez. Amit igazán rühellek, az a tudat, hogy mi mindent váltana ki például Önből a félelem, ha a „Világvégén” kiderülne, hogy én voltam Jézus, Ön meg egy nevetséges pojáca, aki állítólag az én nevemben Isten szavát „hirdette"
Na ja! Többek közt ezért is érzem úgy, hogy a pénzre szükségünk van, de csak addig szolgál bennünket igazán, amíg nem változik meg tőle a jellemünk. Szerintem ennyi a titka az egésznek.
Hát nem érdekes? Szinte mindenki a The Secret jellegű könyveket bújja, mégsem látni azt a fajta fejlődést, amitől szebb világunk lehetne. Figyeljétek meg, szinte minden egyes kapcsolat kártyavárszerű. Leszel-e annyira bátor, hogy felfedezd, kinél van a Joker? Mert ma még imádnak, de holnap lehet beléd fognak rúgni. Ma még benned bíznak, holnap meg mindazokban, akik ellened fordulnak. Ma még bólogatnak neked, de holnap ítélkeznek feletted… mindazok, akik nem is tudom milyen varázslattal lemosták önmagukról a gyarlóságot. Ma még jó, szép, szórakoztató és bizalomgerjesztő számukra mindaz, amit teszel, de holnap elátkoznak és leköpnek, pedig nem Te változtál… hidd el nekem. Csak ugye itt ezen a Világon nem a tettedet ítélik meg, hanem az egész lényedet. Egyetlen egy rossz lépés végett általában egész embert rendeznek le. Így mennek tönkre barátságok, családok, így íródnak át a múltbeli mosolyszerű események. Így lesz egy jó emberből hirtelen rossz ember… s aki megítél, óóó hát aranyérmet a nyakába! Mert ahhoz, hogy féligazságok alapján döntsön mások gonoszságáról, hatalmas bátorság kell...
Szóval, semmi bajom a könyvel, komolyan! Csak meghagyom, hogy a világ összes bármijét szerezze meg az, aki igazán rászorult. Talán utána boldog lesz és felszabadult, és nem kérdezi majd csalódottan: „Ennyi?” Hát ennyi barátocskám! Ugyanis egy felnőtt ember általában nem az egyszerűség útját járja. Épp ezért olykor úgy érzem, hogy néhányan annyira megirigyelték a gyerekek kiváltságos helyzetét, hogy alakítottak nekik egy látszatvilágot melyben nagyon hamar felnőhetnek, ezáltal elvesztik a legértékesebb kincset, amely úgyis oly rövid ideig tart… a gyermekkort. Majd a hirtelen jött szárnyalásból jön a nagy koppanás. „Húha… nem ülhetek egész nap a Tv-elött, mert keményen dolgoznom kell, ha meg akarok élni?" Húha gyerekek, becsaptak mi?!
Hogy vannak-e álmaim? Persze hogy vannak! Viszont az álmok és kialakult valóság között van egy bizonyos türelmi zóna. Sosem volt nála kiválóbb tanítómesterem!     

A legújabb felfedezésem:

Az emberi boldogság közérdekfüggő. Ezt persze rengeteg okos könyv cáfolja. Tömegek állnak a „Csakis tőled függ a boldogságod” jelzők mögött, mivel a kitalálói legtöbbnyire azt a látszatot keltik, hogy teljesen függetlenek attól, amit mások gondolnak, éreznek, tesznek… ha ez tényleg így lenne, ezeknek az embereknek nem lenne szükségük ölelésre, elismerésre, dicséretre, se kedves szóra… mert minek?! Abszolúte beérnék Önmagukkal. Hol - ott az egyedüllét nem feltétlenül tükrözi azt, hogy az ember mindentől és mindenkitől független. Társas lények vagyunk, s bármit teszünk, az kihatással van a többiekre. A bezártság és az elszigeteltség csak egy lázadási forma, amely látszólag gyógyírként hat az összkép kialakítására. A saját véleményem szerint és az eddigi megélt dolgaim alapján ettől nagyobb önbecsapás nem igazán kell. Mert ha mindez jól működne, nem lenne a világon semmi, ami örömöt, vagy éppen csalódást válthat ki belőlünk. Semmi az égvilágon nem irritálna, és nem idegesítene, sőt képtelenek lennének dühöngeni olyan dolgokon, amelyek nem is velünk történtek meg. Akkor miért vagyunk olykor annyira frusztráltak? Hát azért mert mások bírálatától akkor sem menekülünk, ha befalazzuk önmagunkat. Ha mindez jól működne, az író boldogságához nem kellenének lelkes olvasók, a tehetséges zenésznek nem lenne szüksége tapsoló nézőtérre… és még folytathatnám, de felesleges szerintem. Inkább az érme másoldalát venném szemügyre, mivel úgy érzem, hogy mindazonáltal a saját érzelmeinkért csakugyan mi felelünk. A kiváltó ok csak arra jó, hogy próbára tegyen. Ahol a szív erősen szeret, ott a gyűlölet nem jöhet létre, s ahol mégiscsak létrejön, ott sosem volt szeretet. De nem kizárt, hogy tévedem!  
Hogy mindenki egyenlő esélyekkel indul-e végig az ominózus boldogság útján, arról órákig beszélgethetnénk. Viszont, ha képesek vagyunk párhuzamot vonni a legfontosabb tényezők között, nagy eséllyel változunk. Kérdezzétek már meg attól, akit gyerekkorában agyba-főbe vertek, hogy mit gondol a felnőttek világáról?! Sőt rakjátok egy csoportba azzal, akit agyonkényeztettek. Mit vesztek észre? Csak nem az egyik undorodik a másik meg értetlenül szemléli a kialakult helyzetet? Csak nem az egyik mindenkiben ellenséget lát a másik meg barátokat „vásárol”?! Ha esetleg összebarátkoznának, az egyiknek vagy a másiknak át kell billennie a ló túlsó oldalára. Itt nincs köztes út! A kérdés… ki alkalmazkodjon? És miért pont Ő? Mert önzetlen? Úgy legyen! Viszont nem árt, ha tudjuk, hogy az önzetlenség és az önfeláldozás között van egy hatalmas különbség. Egy önzetlen ember örömét leli abban, amit tesz így hát legtöbbnyire észre sem veszi kinek – mikor vidult fel Tőle a napja. Sőt, ez fokozható, mert általában azt sem veszi észre, hogy egy jó nap pont azzal kezdődött, hogy Ő belépett egy terembe, felszállt egy vonatra, magához ölelt valakit… stb. S mikor megköszönve kezet nyújtanak felé, nem érti mi történt, így általában azt mondja: „Én tartozom köszönettel."
Egy önfeláldozó ember egész életében számlálja kiért mit tett, kinek mit adott és nem tűri el, hogy ezt nem becsülik kellőképpen. Így amikor valaki kilép az életéből, általában felrója mind azt a jót, amit erőltetve kipréselt önmagából. Sőt ez még fokozható, mert legtöbbnyire azt sem veszi észre, hogy ez leginkább az Ő lénye tartalmát minősíti.
Különbség a kettő között nem igazán látható szemmel, de aki szembenéz a sorsával, az könnyen érzékeli. Persze számolok a tévedés lehetőségeivel, ezért nem értékesítek, csak konstatálok.
Szóval, amikor a saját „vakságunk" jobban irritál, mint bármilyen más felismerés, újfajta dimenzióba léphetünk. Ennek nincs köze a pénzhez a hatalomhoz a megjátszott mosolyokhoz. Mert itt már látni kérem szépen azt is, aminek (vagy akinek) a fényében pozitívum tündököl. Tudod ahhoz, hogy karitatívak lehessünk, kellenek sajnos szenvedők is. Másképp nem igazán működne „a dolog”. Ahhoz, hogy Te lehess a Világszépe, be kell jutnod a döntőbe. Ahhoz, hogy Te a döntőbe juthass, valakinek ki kell esnie… pedig lehet, csak azon múlott a szerencséd, hogy nagyobb szurkolótáborod volt… ez még persze nem jelenti azt, hogy az egész Világ rád bólintott. Sőt, a globális mérce szerint 90% nem vesz emberszámban.  Lehet, hogy ismerik a nevedet, de ennek semmi köze a személyes történetedhez. Lassan már nem vagyunk többek egy lepecsételt statisztikai adatnál.
Ami reményt adhat utunkon az elsőképpen a saját szívünk ereje a csodás emlékek, egy igazi család és igazi barátok…

Régebbi felfedezésem:  

A tömeg általában nem mérlegel, és nem bizonyosodik meg semmiről. Bármire azt mondja: „így van!” csak legyen belőle fokozódható érdeme. Persze ez is a Világ pusztulásához vezethet. Nagy szó, ha valaki kilép a tömegből és azt mondja: „Hej, emberek, lehet, hogy  minden másképp van!”  Az ilyen embert általában kiközösítik, mert tudják, hogy a dolgok mögé lát. Nincs már értéke az emberi életnek. Az, ha egy orvos, vagy tűzoltó életet ment (oly sokszor feláldozva ezzel a sajátját) a kutyát sem érdekli. Ez a Világ a törekvő milliárdosoké, meztelenkedő színészeké és természetesen mindazoké, akik igényt tartanak rájuk, de közben megbotránkozva hümmögnek, hogy milyen rossz világot élünk. Mintha a világ tehetne róla… komolyan.
Nekem volt valaha egy kedves ismerősöm. Próbáltam „szemügyre” venni, de önhibámból sosem értettem meg igazán. Metaforaként - képletesen jelzem, úgy érzem, Ti megértitek…  
Bárki vonatjára szállt fel, mindig akadt olyan állomása, amelyen búcsú nélkül leszállhatott. Nem igazán számlálta az ezzel járó károkat, könnyeket. Ennek ellenében egy igazi életművész volt! Az emberek körberajongták, a hamisíthatatlan útitársa mégis a magány volt. Egyszerűen nem hitt az igaziban és kész. Akkoriban bármiben lefogadtam volna vele, hogy márpedig az igaz barátok soha, de soha nem torpannak meg, hisz ami igazi, az ugyanakkor rendületlen! Bármi történne, nem érinti szenny, nem mérgezi hatalomvágy. Ha-ha-ha-ha! Talán Ő is inkább (úgy, mint sokan mások) a fogtündérben hitt. Valamiért nyilván mégis megkedvelt, így hát a fejébe vette, hogy kigyógyít a vakságomból. Mindenképp be akarta bizonyítani, hogy néhány ember, akit barátomnak hiszek nem az igazi barátom. Az önbecsapás teszi őket azzá, s mivel fájna az elvesztésük (persze csak nekem) hajlamos vagyok hinni abban, hogy igazán szeretnek. De értsem már meg, ez csak egy hülye látszat.
Egymás mellet ültünk és Ő azt mondta, bízzam rá. Tisztító tüzet gyújt, de az ezzel járt sérülésekkel nekem kell majd együtt élnem. Természetesen hibáztathatom Őt is, mert miért ne?! Hisz általában mindenki ezt teszi, időközben megszokta már!
Kiröhögtem. Persze hogy nem hittem el! Győzködtem arról, hogy az emberek, akik igazi baráti kapcsolatban állnak egymással, általában mindig a közös szépre emlékeznek vissza akkor is, ha baj van. És pont ez az, ami nem engedi, hogy visszamenőleg is rossznak lássunk valakit, illetve hogy bemocskoljuk azt, ami valaha szép volt.
- Te komolyan ennyire hülye vagy? Ilyenkor nincsenek szép és jó emlékek, amelyek erősebbek lennének az ostoba embernél. Épp ilyenkor jössz rá, hogy milyennek láttak valójában mindvégig, amíg etettek azzal mennyire kedvelnek és szeretnek. Te még most sem érted az egésznek a lényegét? Ébredj már fel, könyörgöm!  
S csak mondta, mondta és mondta… de hát nem hittem el.
Sajnos? Hál istennek? Kitudja?! Ez mindenképp elegendő indok volt ahhoz, hogy lépjen...
Mert én is csak azt láttam, amit látni szerettem volna, nem hittem az álszentségben. Nem hittem abban, hogy valaki, aki mosolyogva ölelget, a közös múltat fogja támadni azzal, hogy értem úgysem kár, mert sosem voltam jó ember. Sajnálom, hogy ennyire meg kellet játszania önmagát ahhoz, hogy engem ölelgethessen. Több mint hétmilliárdan élünk ezen a Földön, el sem hiszem, hogy pont engem akart megmenteni a hatalmas őszinte szeretetével… Nem voltam jó „tanuló” de hát nem is lehet mindenki annyira tökéletes. Egyet, amíg él soha ne feledjen… Ezek szerint már akkor leírt, amikor az életébe léptem, innentől kezdve minden egyes hitegetés a saját keresztjébe véset vonalat. És még hol vannak ebben a többiek, ugye?

A kedves ismerősöm? Olyan, mint az Univerzum, könnyen félreértelmez. Ámbár szívem mélyén én akartam eltávolodni a hamistól, de miért nem működhet ez fájdalommentesen?!
Nem kaptam időt arra, hogy felkészüljek, hogy előre figyelmeztessek egy-két „fontos” barátot, vagy legalább kisírjam a vállán, még mielőtt végleg elfordulna tőlem. De hát mit mondhattam volna? Annyi minden szépet és jót átéltem veled, ugye Te is így élted meg? És ha így élted meg, ugye visszaemlékszel majd időben erre? Ugye nem a látszatnak fogsz hinni? Nem az árnyékom után sétálgatsz?
Lettem volna hülye szentimentális liba, már csak az hiányzott volna, hogy még könyörögjek is annak, aki amúgy sem szeretet. Így hát már csak azt nézhettem végig miféle látszathatásnak engedtek egy páran mindazokból, akik állítólag jól ismertek és olyannyira szerettek (múlt időben), hogy csak, na… Már nem is szabadkoztam, mert minek?
Ordítani tudtam volna. Miért, miért, miért kellet megélnem ilyet? Minden, amire alapoztam romokba dőlt! Eszméletlen mennyire ragaszkodunk a hamis dolgokhoz, emberekhez, érzelmekhez. Fájt, de az időtávlatából már látom, hogy sokkal többet nyertem, mint vesztettem.  Már önmagában a fájdalom valamiféle égi áldással együtt járt. Az idő szívtócsák, szívfelhők, szívkövek formájában mérte mennyit vagyok képes befogadni abból a szeretetből, amelyet már réges-régen érzékelnem kellet volna (Erről majd külön beszámolót írok Nektek, bővítem képekkel, ha ad rá alkalmat az Élet.)     
Szóval „égett a tűz rendesen”, de mégsem pattant le mindenki a vonatomról. Volt, aki elém állt és kérdezett. Kérdezett, és tudta, hogy „itt” valami tévedés történt. Ennyi volt a titka az egésznek. Mert akik igazán – igazán – igazán szeretnek, soha nem hagynak menni úgy, hogy egy kialakult kapcsolatban csak Te lehess a rossz ember. Ezt jegyezzétek meg, mert talán ez az egyetlen választócsík a hamis és a valódi barátok között. Az emberek hibáznak, de ha az a másik minden mocskot csak Te rád szór, jobb, ha elveszted mielőtt még jobban fájna. Egy kapcsolat (legyen az társi vagy baráti) minimum két emberről szól. Két arc, két felelősségteljes döntés… s általában tényleg azon bukik minden, hogy a bajban hajlamosak vagyunk átfogalmazni a mosolybeli múltat is, annak ellenére, hogy az már megtörtént a maga valójában. Mintha nem lett volna elegendő alkalma a „húúú de őszinte” barátunknak, hogy elmondja „ott” és „akkor”, hogy milyennek lát. Alkalma volt, csak okot nem talált… Ez akkor valójában kit minősít?
Hogy haragszom-e a kedves ismerősre? Nem, dehogy! Csak legszívesebben bemosnák neki egyet! Nem azért mert igaza volt, hanem azért mert igaza volt! Már vagy ezerszer elképzeltem, ahogy tudja, mit várhat tőlem, Ő mégis magához ölel, hadd sírjam ki rendesen. Mert ilyen az Élet, ilyenek azok, akik szeretve szeretnek…   
Aki érti, annak nem kell külön magyarázkodnom. Aki nem érti, az keressen fel személyesen, hisz mi más garantálhatná egy másik ember kilétét? A neve? A képe? A gépen írt betűi?  Ne legyetek már ostobák!
A kedves ismerősöm rá világított a színtiszta valóságra, majd kirakott egy állomáson. Gondolkodtam, miért nem engedett a szokásának? Miért nem Ő szállt le? Gyerekek, ez az Ő vonatja volt! Felengedett rá, úgy igazán… s utána kitett, boldoguljak, ahogy akarok! De mindenképp akarjak, mert amikor elillan a rózsaszín fátyol, egy bizonyos ideig ez az egyetlen remény, amely élve tart.  
NE próbáljátok támadni ezért, mert kő kövön nem marad! Értve? S ne gyertek azzal, hogy sosem tárt volna elém fájó igazságot, ha igazán szeret. Igazán szeretet! Ezért rámutatott bizonyos emberek valódi arcára. Az én arcom is köztük volt. Nem mindig szép, nem mindig jó, korántsem tökéletes, de sosem szeretnék olyan szintre jutni, hogy tudatosan rosszat kívánjak másnak. Ettől az egytől óvjon meg Isten! Félnék, hogy bekövetkezik. Félnék, hogy azzal nyugtatnám önmagam, hogy „mert megérdemelte”, félnék, hogy idővel kiderülne az igazság, hogy talán nem minden úgy volt, ahogy én „láttam”, félnék, hogy este, amikor minden lecsendesedik, mindazok után egyedül kellene lennem a lelkemmel, és szó szerint rettegnék, hogy mindez örökké kísértene…
Persze nyugodtan kijavíthattok, ha netán tévedem, mert lehet, hogy nem így van. Lehet, pont ez az élet rendje, hogy a szép oldalunkat mutatva, sorra kellene átkozódnunk.
Persze annyi méltóság legyen egy felnőtt emberben, hogy a legbelső érzelmei alapján úgy élje az életét, hogy ne másoknak keljen felelni azért, hogy a zsaroláson kívül nem igen ért máshoz.
Én igyekszem, nagyon igyekszem, hogy mindig az érzelmeim vezessenek, ne a kiváltó ok sorozata, tehát ha valakit igazán a szívembe zártam, az már ott marad. „Itt” viszont részben Hozleiter Fanny - Mosolyka szavaival élnék: „Át kellet értékelnem mindent. Új korszak kezdődött. Benne voltak a hibák, amiket el kellet kövessek ahhoz, hogy megtanuljam, mi is számít valójában az életben.” Így van. S ehhez talán nem is kellenek szavak. Aki tudatában van azzal, mekkora súlya van ennek a mondatnak, az szavak nélkül is megérti.

(Szeretném hozzáfűzni, hogy számomra megszámolhatatlan milyen gyorsasággal és milyen erővel haladta meg Fanny könyve a: „Hogyan kell megfelelni az egész világnak" jellegű pozitív tanácsokat! Szívem szerint kötelező olvasmányként ajánlanám, főleg azoknak a csajoknak, akik órákon keresztül hisztiznek a tükör előtt azzal, hogy milyen csúnyák és kövérek. Fanny nem titkoltan arról mesél, hogy az igazi „ébredés” nem csak mosollyal jár. Rengeteg könnyi, küzdelem, harc van mögötte. És az alapszabály mindig az Élni akarás, minden akadály ellenére… majd utána jöhet a többi varázslat. Mi meg itt nyüszítünk felpakolt lábbakkal az asztalon, amikor kiderül, hogy nem mondtuk ki elégszer az Univerzumnak, hogy amikor „feltaposunk a színpadra”, csillámport is szórjon ránk…)
Rengeteget lehet tanulni Tőle!

Féligazságokat tudunk mindenről, ez a nagy igazság! S ha hiszitek, ha nem már rég nem tartom számon. „Láttam” hogyan mennek ezek a dolgok, mennyit ér az ember, meddig és miért tartanak rá igényt, s mi fog történni tovább, ha „feláll és kisétál a teremből”…
Minden egyes célhoz bizonyos út vezet s én az utakból rengeteget merítek. Ezért történik meg az, hogy némelyik célhoz túl későn érkezem…

Ti nem tudhassátok, mert én nem rinyálok mindegyik utcasarkon, de ha valaha megélem, hogy szívemig emelhetem a saját gyermekem… számomra az lesz a legnagyobb boldogság. Csak neki ne essen baja, könyörgöm.
Ahogy mondtam, az emberi boldogság közérdekfüggő. Ha nincs olyan, aki őszintén hisz benned, nem akarsz felállni többé. Nekem szerencsém volt. S hogy mi fájt a legjobban? Elsősorban a tudat, hogy mindaz, amiben emidáig hittem csak egy embervakító humbug teória. Sok bla-bla-bla a semmiről. Mert „odakint” élesben teljesen másképp működik a szeretet, a hit, a baráti kéznyújtás. Persze, gondolkozz pozitívan mindenképp, viszont tegyél rendet a barátaid között. Mert lehet tudják, mennyi cukorral iszod a rohadt kávét, mi a kedvenc könyved, milyen pulcsi méretet hordasz, csak azt nem tudják, hogy miért rohantál becsukott szemmel fejjel a falnak s mit éreztél közben, amikor ezt tetted.  Tudod, „itt” mindenki megmondja, hogyan kellene élned ahhoz, hogy jó ember légy, de azt legtöbbnyire elfelejtik hozzá tenni, hogy azért tudnak beszélni erről, mert Ők is „csak” tapasztalták. (Bukást, és szárnyalást is…) Az ne izgasson, hogy száz különböző ember száz különböző igazságokat mond s ha már egynek nem felelsz meg „az egészet elbuktad”
Üdv. a Valóvilágban! Avagy ahogy a Távolság gyermekei mondják:…"Hogy mi értelme volt ennek az egésznek azt nem tudják, de majd elmondhatják magukról, hogy ők bizony megmondták!” …
Higgyétek el, titokban szinte mindenki arról álmodozik, hogy az embertársai önmagáért szeressék megannyi bűnnel, bajjal, hibával… sajnos az ezzel járó kockázat gyakran megalkuvóvá tesz bennünket. Így vergődünk át az életen és várunk a nem létező csodákra, mégis valahol utunk felében rá kell ébrednünk, hogy fogalmunk sincs arról mi az a szeretet.
Ugyan hányszor lehet megbotlani, eltévedni, tehetetlenül várni holmiféle megváltásra? Ez sosem lesz egyértelmű. Azt mondtátok Isten jó, mert Isten mindenkit egyformán szeret. Én ezt soha nem kérdőjeleztem meg. Ugyanakkor nem találkoztam még olyan felnőtt emberel, aki betartotta volna például az Ő tízparancsolatát. Ti igen? Isten, akinek még engedelmeskedni sem tudunk, mégis mindenkit egyformán szeret, mit mondana erre, hogy rossz emberek vagyunk? Várom, hátha felvilágosítotok!   
Viszont az én házam körül mától csak olyan sepregessen, aki tisztában van a saját gyarlóságaival. Én a többiekre sem haragszom, viszont szeretném nagyon szépen megkérni őket, hogy sepregessenek ott, ahol elhitetik velük, hogy egy ember rosszaságáról pont olyan személynek kell döntenie, aki nem volt „ott" amikor az úgynevezett „rossz" segítségért kiáltott! Mert kiáltott…

A kedves ismerősöm? Túlságosan megszeretett ahhoz, hogy lássam, mennyire szenved. Tudom, ha olvas, velem könnyezik, de bármennyire keresnétek, emberi szemmel a lényeg nem igazán látható. Én hiszek a természetes jóságában, s abban, hogy lesz idő, amikor olyan vonatra szállhat, ahol nem kell már bántania senkit azért, hogy felébredjen. Mi, hülye emberek szeretünk „aludni”, hisz ez a legkényelmesebb képzelt biztonság. Tudom, hogy fél az elvesztéstől. Mindenki, aki éberen próbál szeretni legtöbbnyire attól fél. Szívünk mélyén valahol mégis éreznünk kell, hogy az igazság a „dolgok” mögötti „dolgokban” rejlik. Remélem ez elegendő hajtó erő lesz ahhoz, hogy amikor kell, felálljon és ezer csalódás után ezeregyszer is bízzon, higgyen és szeressen… Az Élet lehet mulandó, de a szeretet örök. S még mielőtt bárki azt hinné, hogy csak a negatív dolgokra volt képes rá mutatni, hatalmasat téved. „Folyton a lábad elé nézel, pedig hiába vigyázol! Ugyanúgy meg fogsz botlani, mint a többiek, mert ez az élet rendje, ez a tanulás része, a próba, hogy megértetted-e a feladott leckét. Sajnos így nem láthatod a legszebb csodát, azt, ahogyan változnak a csillagok."  - mondta, egyszer. Felnéztem az égre… s hogy mit vittem ez által tovább magammal? Az egész Világot s megannyi csodáit, amelyekre önhibánkból nem szentelünk elegendő figyelmet...

Ha van köztetek valaki, aki végleg elvesztett, ne hibáztassa önmagát és rám se haragudjon ezért. Ez egy olyan tapasztalat, amelyet meg kellet élnünk ahhoz, hogy tudjuk, nem tartozunk egymáshoz, semmilyen formában. Az emberek jönnek – mennek… Ez is csak a tanulás része, hogy megtudjuk ki-milyennek lát. És jó ezt megtudni minél hamarabb… Csak az a szeretet örök, amely nem legyőzni akarja a gyűlöletet erőszakkal, hanem átalakítani széppé úgy, hogy mindeközben számol a sikertelenséggel és a kudarccal.  A legerősebb gyógymód? A Humor és a Hit, hogy egyszer minden a „helyére kerül” S hogy hol van az én helyem? Ott, ahol képes voltam észrevenni, hogy egy ember nem attól jó, mert ezt hazudja Önmagáról a Világnak. Az önbecsülés és az önbecsapás között annyi a különbség, hogy az egyik a hibáiddal együtt is elfogad, de közben késztet a változásra… a másik meg „csak" elhiteti veled, hogy a Világ rossz körülötted, ezáltal neked soha nem kell változnod… Ezáltal Istenigazából fejlődnöd sem fontos… sőt!
Minden „rossz" visszafordítható, amíg képes megbocsájtani az emberi szív
De ez már egy teljesen más történet. Hisz tudjuk. „Minden ember gyarló, az őszintésség rég kihalt"…(Carp-E)

Újabb metaforával búcsúzom: Köszönet mindazoknak, akik az én vonatomra váltottak jegyet. Ülök az ülésen, lógatom a lábam, nem vagyok jegyellenőrző se „mozdonyvezető". Egyszerű utas vagyok, számolom a megállókat, csodálom a tájat…
Mindenkinek külön köszönet a támaszért, a szeretetért, a bíztatásért. Tudjuk, az Élet csakugyan nem mindig zökkenőmentes, viszont azokat, akik igyekeznek „túllátni a dolgokon”, valami láthatatlan szál mégis összetart. Van, aki az Életet választja, ezért büntetésből nyilván egyszer elpusztul. Mégis nap, mint nap ki kell az ágyból és próbálja meglelni a szépet... amíg lehet.

Ezúttal kérem a tökéletes embereket, hogy tökéletesen bocsássák meg a tökéletlenségemet. S ha ez igazán, szívből megtörtént menjenek barátkozni oda, ahol még soha senki nem hibázott! Odatartoznak. Ironikusmentesen gratulálok hozzá, mert hiszem, hogy vannak még ilyen emberek a Földön… Én egy kicsit elcsesztem akkor, amikor szeretni próbáltam a „jót”.
Mivel Önmagának a tökéletességnek nincs miért leesnie a szintemre, remélem, bizonyítja jó szíve mélységét azzal, hogy két lesajnáló „jókívánság” között elmegy abba a jó büdös francba, ahol már nem fontos ilyen tökéletlen emberekkel szembesülnie.

Persze lehet nekem mogyorós csokit is venni, most valamiért kifejezetten kívánom. Ki tudja, mi történne tovább? Ezzel is valahogy azt szeretném kifejezni, hogy nem minden rajtam múlik. Én is „csak” a „tökéletességre” törekszem olykor, vagy netán nem vagyok rá esélyes? De mégis hol máshol lehetne gyakorolni a színtiszta valódi szeretetet, ha nem a darázsfészekben?!

Akit megbántottam, attól elnézést kérek, aki duplán visszavágott, az a szintem alatt szédeleg… kaparnia kellene legalább oda, ahol már nem mondjuk senkire azt, hogy rossz ember. Esetleg azt mondjuk rá, hogy nem volt képes megérteni a feladott leckét. Már csak szolidaritásból sem kívánunk neki rosszat! Szemet- szemért, fogat-fogért? Ez az ominózus jólelkűség? Vagy csak a Valóvilág lenyomata? Az Élet végezetével eleget szenved majd mindenki saját magától, nem kellenek ide szívből jött „jókívánságok”…

Város, lélek, szárnyalás… ezt a témát adtátok fel, ugye?
Hát jó, de most egy kis fokozott figyelmet kérek. Hol készült ez a kép?

Csaknem?!
Lám - lám a mi városunk is szárnyalhat…

Ugyanakkor ne feledjétek, ez is csak egy magamfajta szókimondás. Vagy, ahogy R.Bach mondaná (egy kicsit átfogalmazva): „MINDEN, AMI EBBEN A BEJEGYZÉSBEN ÁLL, LEHET AKÁR TÉVED IS"

Remélem ezt megfelelő képpen érzékeltettem…
Nekem nem fontos, hogy higgyetek ebben. Mert ez nélkülem is nyilvánvaló. Ha elfordítjátok az arcotokat a képzelt tökéletességtől, kutatni fogjátok, hogy van-e egyáltalán valaki ezen a Földön, aki igazán szeret?!
Féltek mi? Elhiszem! Én is nagyon féltem! Ezért se tegyétek. Az emberek mindenfélék, legtöbbnyire állarcok mögé bújjunk. Ezt mindenki tudja, de nekünk ennyi pont elég. Istenigazából az van jó úton szerintem, aki előbb magába néz, s csak utána meri minősíteni az ember rossz tulajdonságait. S ezzel szerintem mára mindent elmondtam.



„Nikdy sa pred nikým neobhajujte, pretože kto Vás má rád to nepotrebuje, a kto vás nemá rád, beztak tomu neuverí”
(???)

V poslednom čase ma mnohí zastavujete. V sprievode s milým úsmevom na tvári zvedavo hľadíte smerom k môjmu malému vaku. Pýtate sa kde býva moje obľúbené pero, môj dočarbaný zošit. Naozaj som dostala do daru lesknúci sa odraz slnka na vodných hladinách?
Pýtate sa na moje nové objavy. Chcete vidieť fotky. A keby som náhodou odchytila nehynúci duchovný pojem nášho mesta, okamžite mám dať vedieť. Túžite sa spolu so mnou nadnášať!
Nuž, ale ja sa nenadnášam. Mňa si žiadne Tajomstvo nezhabalo pod svoje ochranné krídla. Totiž považujem za úplný ošiaľ ľudstva získať všetko, čo chceš, len nevyslov úprimne svoju požiadavku. Trebárs, že Ty sa nechceš s nikým pohádať. Toto nie je privátna pieseň na želanie. Univerzum má právo pritlačiť prízvuk presne tam, kde si ho trebárs neželáme. (14-15 strana v knihe) Nuž, ale keď vyslovíš, že Ty sa za každú cenu túžiš s niekým pohádať, s pochopením takéhoto druhu želania nemá ani najmenší problém. Nepotrebuje to zbytočne prevracať. Tu kdesi som z toho vážne osprostela a nechala som celé tak. Určite to funguje, ale netúžim mať s tým veľa spoločného. Nerozumiem tomu a tak v tom nevidím trvalú hodnotu.   
To, že nechcem vyhrať v lotérii sa ani neodvážim vysloviť! Bojím sa, že ma Univerzum úplne zle pochopí, len preto, aby sa dokázalo svetu, že či sa mi páči, alebo nie, musím prežiť aj takúto skúsenosť.  Veď o takejto pozitívnej skúsenosti sníva takmer celé ľudstvo. Nebodaj by sa mi svet prihovoril aj v mojich snoch.
- Ty si vyslovila, že netúžiš vyhrať? Prepáč, zle Ti rozumieť. Vlastne ani nie, hádam ma nechceš obalamutiť? Vyhrala si! Vyhrala si peniaze! Vyhrala si veľa peňaziííííííí. Mala by si skákať od radosti. Všimni si ostatných ako o takomto čase reagujú. Aspoň vytvor okolo seba klamné zdanie, že tento deň je najšťastnejším dňom Tvojho života. Čo je s Tebou Ty hlúpa človečina?
Neviem...pri experimentovaní som zrejme spadla z lyžičky a tak chýbajú vo mne dôležité prvky, ktoré by dokázali vo mne navodiť klamlivý obraz o hodnote peňazí. A tak nedokážem veriť v to, v čo veria ostatní (česť výnimkám), že peniaze, peniaze a ešte viac peňazí zaručujú slobodu ducha. Podľa mňa nie. Peniaze sú iba prostriedkom a nie cieľom. Skúste to vysvetliť tým, ktorí túžia byť vďaka ním pri moci zásluhou čoho pravda dosť často prehráva. Možno práve pre tento prostý dôvod to funguje tak, že kto by si naozaj zaslúžil peniaze, musí pre ne tvrdo pracovať(ak má na to vymoženosti). Každý z nás žije z peňazí, preto sú také dôležité.  Na základe toho k umierajúcemu žobrákovi možno neuteká ozlomkrk žiaden tím záchranárov. Vďaka tomu schudobnené rodiny často prichádzajú o svoje domovy, totiž musia predať takmer všetko, aby zaručili akú takú záchranu svojho chorého dieťaťa...mohla by som menovať ďalej, ale k čomu by to bolo dobré? Egalita? Nebola vybudovaná nikdy. Na margo tohto tvrdenia sa podelím s Vami o jednu prežitú skúsenosť.  Z dvoch zamyslenia hodných príčin nepomenujem miesto. Nie je to dôležité, to je jedna vec. Ďalšou prekážkou je strach, že zopár bláznivých fanatikov, by na to miesto dalo postaviť svätyňu, aby bolo jasné, kto miluje najviac Boha.  
Bola som v blízkosti jedného kostola. Sedela som pod korunami tienistých stromov, v ruke som zvierala pero a papier. Sledovala som ako prichádzajú a odchádzajú Bohu milí. Luxusné autá, obleky...a všetko ostatné, čo k tomu patrí. Farár stál na schodoch, s milým úsmevom na tvári vítal ľudí. Zrazu sa tam priplietol akýsi žobrák. Neviem, či si pýtal peniaze, alebo požehnanie, viem, že mu kázali odísť. Jasné, že som sa priplichtila bližšie. To, čo sa dialo po tom, zanechalo vo mne hlbokú stopu. Takto sa vyjadril žobrák: (Prevažne sám pre seba, totiž brány kostola sa zatvorili a nikto z oslovených ho nepočúval)
- Viete, úctivý pán farár, vôbec ma netrápi, ako sa ku mne ľudia správajú. Počas tu prežitých rokov si človek pomaly na všetko zvykne. To, čo s mi v skutočnosti bridí je poznanie toho, akú reakciu by vo Vás spustil strach, keby na „konci sveta“ vyšlo najavo, že ja som bol Ježiš a Vy iba smiešny pajác, ktorý údajne „hlása“ v mojom mene Božiu pravdu.
Myslím si, že peniaze ľudstvu v skutočnosti slúžia k dobru iba v prípade, keď nedokážu zmeniť charakter čestného človeka. Toto je tajomstvom všetkého.
Nepripadá Vám to zaujímavé? Skoro každý sa ponára do múdrych kníh, aby vylúštil to ominózne Tajomstvo. Napriek tomu absolútne nebadať pozitívny vývin sveta, ktorý by zaručil dlhotrvajúce šťastie.    
Všimnite si, naše vybudované medziľudské vzťahy sú ako domčeky z karát. Kto bude natoľko odvážny, že bude skúmať kde sa nachádza Joker? Totiž dnes Ťa ešte možno milujú, ale zajtra Ťa budú zrovnávať so zemou. Dnes Ti ešte veria a zajtra možno veria tím, ktorí sa proti Tebe otočia. Dnes Ti ešte pritakávajú, ale zajtra Ťa budú odsudzovať...hlavne tí, ktorí akýmsi zázrakom zmyli zo seba všetku chatrnosť. Dnes sú Tvoje kroky ešte dobré, pekné, zábavné a dôveryhodné, ale od zajtra Ťa možno budú pľuť a preklínať. Popritom sa nemenila Tvoja ľudskosť, menil sa len pohľad na Teba. Tu, na tomto svete kvôli jednému jedinému chybnému kroku prevažne odrovnajú celého človeka. Takto sa ničia priateľstvá, rodiny, vzťahy, takto sa dokáže prepísať úsmevné príhody z minulosti. Takto sa stáva vďaka ľudskej vrave z dobrého človeka zrazu úplne zlý človek...a ten kto to posudzuje si zaslúži zlatú medailu do krku, totiž rozhodovať o tom, kto je dobrý a kto je zlý na základe vlastných poloprávd...tak to chce odvahu.  
Takže nemám žiaden osobný problém s knihou, naozaj! Ja len ponechám šancu získať všetko na svete tím, ktorí si o to úprimne koledujú. Možno pocit, že všetko je na dosah ruky dokáže urobiť človeka naozaj šťastným. Možno práve to mu zaručuje neobmedzenú slobodu. Možno sa nebude sklamane pýtať: „Toľko?“ Nuž, toľko priateľu! Totiž jeden dospelý človek si nevolí jednoduchú trasu životom. Občas mám pocit, že podaktorí z nich začali deťom oprávnene závidieť ich výsadné postavenie a tak im vytvorili zdanlivý svet v ktorom môžu veľmi skoro dospieť, tým pádom stratia to najcennejšie, čo za celý život trvá beztak veľmi krátko...detstvo.  A tak po prudkom vzlietnutí prichádza tvrdý pád. „Nemôžem sedieť celé hodiny pred televízorom? Keď sa chcem uživiť, budem musieť pracovať?" Tak – tak deti, oklamali Vás.
Ja či mám sny? Jasné, že mám! Ale medzi mojimi snami a vzniknutou realitou sa nachádza akási zóna trpezlivosti, ktorá mi nedovolí chcieť mať všetko naraz a potom už netúžiť po ničom.  Tuším som ani nemala lepšieho učiteľa.

Môj najnovší objav:  

Šťastie človeka podmieňuje verejný záujem komunity v ktorej žije. Tento názor samozrejme vyvracia mnoho múdrych kníh. Celý zástup ľudí stojí za názorom, že „Tvoje osobné šťastie závisí jedine od Teba“, tí čo túto konšpiračnú metódu podporujú vytvárajú jedinečné zdanie na základe ktorého by sme mali uveriť, že sú nezávislí od myšlienok, pocitov a činností iných. Netvrdím, že nie, keby sa to však zakladalo na úplnej pravde, títo ľudia by nepotrebovali k šťastiu objatie, uznanie, či milé slovo...veď k čomu by ich to motivovalo?! Vystačili by si úplne sami so sebou. Ani dobrovoľná samota nezaručuje fakt, že človek je úplne nezávislý od svojho okolia. Sme predsa spoločenské tvory, tým pádom pôsobíme na svoje okolie. Uzatvorenie a izolácia je len určitou formou rebélie, ktorá viditeľne slúži na nulové formovanie celkového obrazu. Podľa môjho názoru a vlastných prežitých doterajších skúseností neexistuje väčší ošiaľ. Keby toto všetko dokonale fungovalo, nebolo by na svete nič, čo by nám dokázalo spôsobiť radosť, či sklamanie. Nič na svete by nás neiritovalo, neznervózňovali by nás udalosti, ktoré sa nám vôbec nestali a ktoré sa nás tým pádom priamo netýkajú. Tak na základe čoho sú ľudia takí frustrovaní? Nuž, na základe toho, že úsudku iných sa nevyhneme ani vtedy, keď sa dáme rovno zamurovať.  Keby celý ten humbug dokonale fungoval  spisovateľ by nepotreboval k svojmu šťastiu oduševnených čitateľov, nadaný hudobník by nepotreboval hrať pre tlieskajúce javisko...ešte by som mohla pokračovať, ale nevidím v tom hlbší zmysel. Tak sa teda mrknem na druhú stránku mince, totiž ozajstná pravda spočíva v hlbšom poznaní, že za svoje vlastné pocity si skutočne zodpovedá každý sám.  Vzniknutá príčina je len potrebnou skúškou ducha. Tam, kde srdce nezištne miluje sa nerodí nenávisť. Tam, kde sa predsa len narodí, nikdy neexistovala láska. Samozrejme aj ja sa môžem mýliť.   
Či každý šliape cestou šťastia rovnakým podielom šancí...o tom by sme sa mohli hodiny rozprávať.  Keď však dokážeme vytvoriť súbežnosť medzi najdôležitejšími faktami, máme šancu zmeniť sa. Opýtajte sa však toho, koho v detstve hlava – nehlava bili, že čo si myslí o svete dospelých?! Dajte ho do skupiny s tým, koho počas detstva stihli na celý život rozmaznať.  Čo ste si všimli? Hádam len jeden z nich nezazerá pohŕdavo a druhý nechápavo skúma celú situáciu? Hádam len jeden z nich nevidí v každom nepriateľa, pričom druhý si priateľov doslova „kupuje“?! Keby sa náhodou spriatelili, jeden, alebo druhý musí prejsť na druhú stranu cesty. Tu neexistuje zlatá stredná cesta! Otázka znie...kto sa má prispôsobiť? A prečo práve onen ľudský tvor?  Lebo je obdarený nesebeckosťou? Tak fajn! Nebude však na škodu ak si spravíme poriadok medzi nesebeckosťou a sebaobetavosťou.
Jeden nesebecký človek, pociťuje radosť pri činnostiach, ktoré vykonáva a tak si väčšinou ani nevšimne komu spôsobil svojou prítomnosťou radosť, ba čo viac, dá sa to aj stupňovať. Jeden nesebecký človek si zo začiatku ani nevšimne, že dobrá nálada sa spustila jeho vstupom do haly, výstupom na vlak, obyčajným objatím...atď. A tak keď sa k nemu s vďakou načahujú ruky, nechápe čo sa deje, zvyčajne zareaguje spätným poďakovaním. Nie je to tým, že sa nedokáže  primerane ohodnotiť, doceniť, je to tým, že to, čo zo seba dáva je prirodzenou súčasťou jeho života.
Jeden sebaobetavý človek dokáže počas celého svojho života verejne účtovať pre koho, čo spravil, komu, čo dal. Nedokáže stráviť, ak si to v jeho okolí nevedia náležite oceniť. A tak, keď niekto vystúpi z jeho života, väčšinou mu pripomenie všetko to dobré, čo musel nasilu zo seba vyžmýkať. Ba čo viac, dá sa to aj stupňovať, totiž onen človek si väčšinou ani len nevšimne, že takýto prístup potvrdzuje kvalitu jeho ducha.    
Rozdiel medzi týmito dvomi typmi ľudí nie je badateľný zrakom, lež ten kto sa pozrie tvárou tvár svojmu osudu, celkom jednoducho ich od seba rozozná. Som si však vedomá toho, že sa môžem mýliť a tak neposudzujem, iba konštatujem.
Takže keď nás vlastná „slepota" viac irituje, ako akékoľvek iné poznanie, vstupujeme do nových dimenzií. Toto nemá nič spoločné s peniazmi, s mocou a s falošnými úsmevmi. Totiž tu už vidno aj temnú stránku skutočnosti, vďaka ktorej sa vyníma hodnota „vecí“. Vieš, k tomu, aby sme mohli byť charitatívni potrebujeme vidieť trpiacich. Inak by to zrejme nefungovalo. K tomu, aby si bola ľudskou bytosťou, ktorá v sebe zahrňuje medializovanú krásu sveta sa potrebuješ dostať do rozhodujúceho finále. K tomu, aby si sa dostala do finále niekto musí vypadnúť...ale čo ak Tvoje šťastie záviselo iba od toho, koľko priateľov Ti  fandí? To ešte neznamená, že sa ozaj páčiš celému svetu. Ba čo viac, ak to primeriame ku globálnym hodnotám 90 % populácie o Tebe ani len nevie. Možno pozná Tvoje meno, ale nepozná Tvoj osobný príbeh.  Pomaly, ale isto naša hodnota spočíva iba v tom, že nás môžu zapracovať do štatistických opečiatkovaných údajov. To, čo nám ponúka skutočnú vieru na ceste životom je sila nášho vlastného srdca, krásne spomienky, ozajstná rodina a ozajstní priatelia.  
Môj dávnejší objav:

Dav väčšinou absolútne nebilancuje medzi klamstvom a pravdou. Na všetko povie: Je to tak", z čoho môže mať stupňujúci sa úžitok. Samozrejme takýto prístup tiež zrýchľuje zánik sveta. Veľmi zriedkakedy vystúpi niekto z davu, aby sa vôbec ohradil a poukázal na to, že možno je všetko úplne inak. Takého človeka väčšinou odrovnajú.
Ľudský život už pomaly, ale isto nemá svoju hodnotu. Keď lekár, alebo požiarnik zachráni niekomu život (riskujúc tým často svoj), to nikoho nezaujíma. Tento svet patrí ambicióznym miliardárom, nahým hercom a okrem toho samozrejme všetkým tým, ktorí si ich nárokujú pričom sa drzo pohoršujú nad tým, aký hlúpy svet žijeme. Ako keby svet za to mohol...
Predstavte si, raz mi preťal cestu životom niekto, kto sa nebál strácať ľudí. V podstate im ani neveril. Skúšala som pozisťovať všetky možné príčiny, ale vlastným nedopatrením som ich nedokázala vygenerovať.  Dávajte pozor, budem používať metafory, totiž silno dúfam, že ich pochopíte. To, či je to on, alebo ona, nehrá v tomto príbehu žiadnu hlavnú rolu, je to ľudský tvor, ktorý si bez výhrad dokázal nasadnúť do hociktorého vlaku života a nájsť bezpečné výstupište, kde mohol bez rozlúčky zoskočiť. Absolútne sa nezapodieval so slzami, nedojali ho ideové straty takzvaných „skutočných“ priateľov. Napriek tomu, bol tento ľudský tvor ozajstným majstrom života. Ľudia ho zbožňovali, na životnej púti ho predsa len sprevádzala drvivá samota.  Neveril v „ozajstné priateľstvá“ V tom čase by som sa s touto ľudskou osobou bola o hocičo stavila, že si zbytočne klame, totiž skutoční priatelia sú verní svojim hodnotám a nikdy nás nenechávajú v štichu. Sú proste neochvejní a nedajú sa podmaniť rôznym ideám. Nech by sa dialo čokoľvek, skutoční priatelia nás odprevádzajú na ceste životom, nedajú sa zlákať jagavým výkladom, nepodľahnú klamlivým slovám. Ha-ha-ha-ha!
Dnes, s odstupom času môžem povedať, že oveľa bezbolestnejšie je, ak uveríte v existenciu rozprávkových víl. Zrejme si ma však tá osoba pre niečo obľúbila, tým pádom si vzala do hlavy, že ma vylieči z vlastnej slepoty. V každom prípade mi tento ľudský tvor chcel dokázať, že niektorí ľudia o ktorých si myslím, že sú moji priatelia sa nezhodujú s ideálmi, ktoré som si počas cesty zbytočne vysnívala. Môj vlastný sebaklam z nich vytvára priateľov, nakoľko by ma ich strata vyslovene bolela, som náchylná uveriť tomu, že ma majú skutočne radi. Musím však pochopiť, že je to úplne detinská a hlúpa naivita. Sedeli sme vedľa seba, a tá osoba mi povedala, že sa môžem na ňu spoľahnúť. Spustí čistiaci plameň, ale so vzniknutými ranami budem musieť počítať. Samozrejme, môžem ho obviňovať, prečo nie?! V podstate to robí každý, komu dopomohol vidieť poza oponu. Počas života si už na to zvykol! Však aj žije ako fantóm opery.  
Vysmiala som sa mu. Jasné, že som mu nemohla uveriť. Presviedčala som ho, že ľudia, ktorí preciťujú vo svojich vzťahoch úprimnú náklonnosť, spomínajú prevažne na krásne spoločne prežité chvíle a to je práve to, čo nám nedovolí popretrhávať putá. To je práve to, čo nám neumožňuje obviňovať niekoho spätne, či vidieť v ňom zlého človeka. Tým pádom skutoční priatelia nedokážu pošpiniť to krásne, čo ich v minulosti spájalo. Možno budúcnosť nebude spoločná, ale minulosť je minulosť, tá sa už stala.     
- Ty si vážne natoľko hlúpa? O takomto čase neexistujú pekné a milé spomienky, ktoré by boli silnejšie od samotnej ľudskej sprostosti. Práveže o takomto čase máš možnosť zistiť, čo si o Tebe celý čas mysleli tí, ktorí Ťa presviedčali o svojej náklonnosti a láske. Ty ani teraz nevidíš podstatu vecí? Zobuď sa už, preboha!
A len hovoril, hovoril a hovoril...nuž, ale uveriť som nedokázala.
Žiaľ? Alebo chvalabohu? Ktovie?! Toto bolo v každom prípade hlavným spúšťačom nasledovných krokov...
Totiž aj ja som videla iba to, čo som chcela vidieť, neverila som v ľudské pokrytectvo.  Neverila som, že sú ľudia, ktorí vás s úsmevom objímajú pričom minulosť napádajú s tým, že ste nikdy nedokázali byť dobrým človekom. Je mi ľúto toho, kto sa musel až tak pretvarovať pri objímaní. Viac ako sedem miliárd ľudí žije na tejto planéte, len ťažko sa mi hľadajú slová na to, že práve mňa bolo potrebné zachraňovať tou obrovitánskou „úprimnou láskou“...Nebola som dostatočne pozorná, ale nemôže byť každý taký dokonalý. Dúfam, že si počas života spomenie na to, že som ešte neprestúpila prah dverí, už som bola dopredu odpísaná. Tým pádom každé jedno klamlivé balamutenie vrhá tieň na vlastný kríž. Vôbec som v tom nelietala sama.

Nuž a milý známy? Podobá sa na Univerzum, veľmi ľahko poprevracia želania. Jasné, že som sa v kútiku môjho srdca túžila zo svojho života oddialiť falošné hodnoty, ale prečo to nefunguje bezbolestne?! Nedostala som dostatočné množstvo času na to, aby som sa mohla na možné straty pripraviť. Možno by som dopredu upozornila dvoch – troch „dôležitých“ priateľov, alebo aspoň by som sa im bola vyplakala v náručí ešte predtým, než  sa všetko zvrtne po svojom. Ale čo som im tak mala povedať? Toľko pekných, dobrých a úsmevných  chvíľ som s Tebou prežila, že si to aj ty podobne uchovávaš v srdci? A keď je to pravda, že si na to včas spomenieš? Určite nebudeš veriť klamlivému zdaniu a nebudeš zbytočne naháňať môj tieň.  
No, hlúpa sentimentálna hus...ešte to by mi chýbali k úplnému šťastiu, prosíkať sa niekomu, kto ma v skutočnosti nikdy nemal rád. Tak som mohla len z diaľky odpozorovať, akému hlúpemu zdaniu dokáže uveriť zopár ľudí, z tých, ktorí ma „dokonale“ poznali a verili, že ma majú „skutočne radi“  Ani som sa nebránila, na čo?!
Najradšej by som bola o dušu vrieskala. Prečo, prečo, prečo som musela prežiť takúto skúsenosť? Všetko, na čo som stavala sa zrútilo do priepasti! Je to priam neskutočné, ako dokážeme lipnúť na falošných hodnotách, ľuďoch a pocitoch. Prešla som ohnivým krstom bolesti, ale s odstupom času si viem ceniť skutočnosť, že som získala oveľa viac, než stratila. Už samotná bolesť zahŕňala v sebe akési svojské požehnanie. Čas začal merať formou srdiečkových kaluží, oblakov a kameňov, že koľko dokážem prijať z lásky, ktorú som už mala oddávna pociťovať ( O tomto Vám napíšem osobitný príspevok, ktorý podopriem fotkami, ak mi dá na to Život príležitosť)
Takže „horel ohník poriadne", napriek tomu nepovyskakovali všetci z môjho vlaku. Pamätám sa, boli takí, ktorí sa mi postavili tvárou v tvár a pýtali sa. Pýtali sa, tým pádom mali možnosť načrieť do zdanlivých omylov. Toto bolo celé Tajomstvo. Totiž kto Vás ma skutočne -skutočne, ale skutočne rád, nikdy nedovolí, aby ste zo vzťahu odišli ako jediné zlo, ktoré to celé držalo pokope. Zapamätajte si to, totiž toto je možno jediná hraničná čiara medzi skutočnými a falošnými priateľmi. Sme ľudia, robíme chyby, ale keď ten druhý vo vzťahu všetko zlo nakladá iba na Vaše plecia, je lepšie ak ho čím skôr stratíte. Jeden vzťah (či už partnerský, alebo priateľský) tvoria minimálne dvaja ľudia. Dve tváre, dve zodpovedné rozhodnutia...väčšinou vážne na tom padá celý vzťah, že keď nastane galiba s úplnou ľahkosťou sa prepíše aj krásna minulosť. Zrazu sa môžete dozvedieť, že „odkedy Vás ten druhý pozná...odkedy ste vstúpili do jeho života..spoznal čo je nešťastie. Áno? Keď srší takou úprimnosťou, prečo Vám to nepovedal? Pretože mal milión príležitostí, ale nemal ani jednu príčinu...skúste však vystúpiť z jeho života...bude mať milión príčin bez jednej – jedinej príležitosti.  Takto sa prosím prepisuje minulosť.

Či sa hnevám na milú známu osôbku? Vôbec nie! Len by som jej najradšej švihla!  Samozrejme nie z toho dôvodu, že mala úplnú pravdu, ale preto, lebo mala úplnú pravdu. Snáď tisíckrát som si v duchu premietla pocit, ktorý mu povoľuje dopredu vedieť, čo môže odo mňa čakať a predsa  si ma privinie k sebe, aby som sa poriadne raz a navždy vyplakala z toho. Lebo taký je život, a takí sú tí, ktorí skutočne dokážu mať radi...
Kto ma pochopil, tomu zrejme nemusím osobitne vysvetľovať. Kto ma nepochopil, môže si ma osobne vyhľadať. Čo iné by mohlo garantovať skutočnú existenciu človeka? Jeho meno? Jeho fotka? Na stroji písané písmená? Nebuďte už aj Vy hlúpy.
Môj milý známy mi dopomohol k tomu, aby som si posvietila na pravdu a potom ma vyložil na najbližšom nástupišti. Dlho som premýšľala nad tým, že z akého dôvodu narušil svoje návyky? Prečo nevystúpil z vlaku on? Decká, to bol jeho vlak! Pustil ma hore, tak naozaj...a potom ma nenápadne vyložil, nech si poradím ako chcem! Ale jednoznačne musím chcieť, totiž keď sa ružová hmla rozpustí, jeden čas bude toto chcenie jediná nádej na prežitie.  
NESKÚSTE ju kvôli tomuto napádať! Jasné? Nemusíte ma poúčať o tom, že keby ma táto osoba mala skutočne rada, nedovolila by mi vnímať bolestivú pravdu. Táto osoba ma mala skutočne rada! Totiž poukázala na skutočné tváre určitých ľudí, bola medzi nimi aj moja tvár, ktorá nie je vždy pekná, nie je vždy dobrá, nie je vždy dokonalá, napriek tomu by som sa nikdy nechcela dostať na úroveň takého človeka, ktorý vedome, želá zlé ostatným. Ak existuje Boh, dúfam, že od tohto ma úplne ochráni. Ja by som sa bála, že sa to splní, bála by som sa, že by som sa sama pred sebou chránila tým, „že si to zaslúži“, totiž nenávisť má obrovskú silu, bála by som sa, že by časom vyšla pravda najavo, že možno som si mnohé veci vysvetlila po svojom a všetko je iba hlúpy sebaklam. Bála by som sa, že večer, keď všetko stíchne, by som po tom všetkom musela samej sebe naďalej klamať. A doslova by ma desilo poznanie, že som poslala do sveta želanie, ktoré by sa vďaka naplneniu stalo mojou večnou spomienkou.
Možno sa znova mýlim., totiž možno je prirodzeným chodom života želať zlé tím, ktorých sme v minulosti akože „úprimne“ mali radi. Mne to pripadá divné, ako keby ľudia pozabudli „v tomto celom“ na seba.    
Pravda toľko majestátnosti by si mal jeden dospelý človek udržať, aby na základe svojich vnútorných pocitov žil svoj život tak, aby ho ani nenapadlo preniesť zodpovednosť za svoje výkyvy nálad stále na iných.
Snažím sa, veľmi sa snažím, aby ma vždy viedli pocity a nie séria vzniknutých príčin. „Tu“ by som sa rada z časti odvolala na citát z knihy od Fanny Hozleiter: „Musela som prehodnotiť všetko. Začala sa nová éra môjho života. Boli v nej zakotvené aj chyby, ktorých som sa musela dopustiť v záujme toho, aby som sa naučila na čom vlastne v živote skutočne záleží.“ (Preklad z knihy Hozleiter Fanny – Mosolyka: te döntesz)
K tomuto snáď nepotrebujeme žiadne slová, kto cíti váhu tohto jednoduchého poznania, pochopí úplne všetko aj bez slov.

(Chcela by som pripomenúť, že táto kniha nespočítateľne obrovskou rýchlosťou a silou preklenula všetky múdre rady, ktoré hovoria o tom, ako máme vyhovieť celému svetu. Doporučujem ju čítať hlavne tým dievčatám, ktoré hodiny stoja pred zrkadlom a fňukajú aké sú tučné a škaredé. Fanny bez výhrad rozpráva o tom, že skutočné „prebudenie" neprináša iba blažené úsmevy. Za tým všetkým stoja aj skutočné slzy, zápasy, boje. Základným pravidlom je predovšetkým „to“ Chcieť žiť napriek všetkým prekážkam...až potom môžu prísť ostatné zázraky života. A my tu zavýjame s vyloženými nohami na stole, keď vysvitne, že sme nezdôrazňovali Univerzu dostatočne svoje pochybné želania...)
Mnohému by sme sa mohli od nej priučiť.

Vieme iba samé polopravdy o všetkom, toto je celá pravda! Či veríte, či nie, už to ani netúžim sledovať. Ja som „videla“ ako fungujú „tieto veci“, akú hodnotu má človek, dokedy a z akých dôvodov túžia po jeho spoločnosti, a čo sa bude diať po tom, keď sa „postaví a jednoducho odíde z haly“...
Každý jeden cieľ predurčuje samotná cesta, z tých ciest som sa naučila mnoho čerpať. Občas sa zastavím, porozhliadnem. Z tohto prostého dôvodu sa často stane, že k určitému cieľu dôjdem príliš neskoro...
Vy nemôžete vedieť, totiž ja nefňukám na každom rohu, ale ak sa mi podarí raz  pozdvihnúť k svojmu tlčúcemu srdcu moje vlastné dieťa...pre mňa to bude najšťastnejšou chvíľou môjho života.

Ako som už povedala, šťastie človeka podmieňuje verejný záujem komunity v ktorej žije. Keď nie je nikto, kto by vo Vás veril, nechcete sa viac postaviť na nohy. Ja som mala obrovitánske šťastie. A čo ma najviac zabolelo? V prvom rade vedomie, že všetko, v čo som doteraz verila je len oslepujúcou humbug teóriou o láske. Veľké bla, bla, bla o ničom. Totiž naostro „v teréne“ funguje láska, viera, priateľské rameno úplne iným spôsobom. Premýšľaj pozitívne, to je jasná vec, ale medzitým si z času na čas sprav poriadok medzi priateľmi. Totiž, možno vedia, koľko cukru si dávaš do kávy, ktorú knihu obľubuješ, nebodaj akú máš veľkosť pulóvra, ale možno nevedia, že z akého dôvodu utekáš so zatvorenými očami hlavou proti múru, a ako to prežívaš vnútorne. Vieš, „tu“ Ti každý vie povedať, ako by si mal žiť, aby si bol dobrým človekom, ale väčšinou zabudnú rozprávať o tom, že všetci musia niečo okúsiť k tomu, aby vedeli o tom vôbec rozprávať. Ako vzlietnutia tak aj pády. To nech Ťa netrápi, že sto rôznych ľudí pozná sto rôznych právd a keď jednej z nich nevyhovieš, proste upadáš.
Srdečne vítam v reálnom svete! Alebo ako by to povedali Decká diaľky: „Že aký zmysel malo všetko, to ostatní nevedia, ale môžu o sebe hrdo povedať, že oni to dopredu povedali!“      
Verte mi, že potajomky skoro každý sníva o tom, že ho jeho blížni budú mať radi pre to, aký v skutočnosti je, so všetkými vinami, ktorých sa v minulosti dopustil a snaží sa ich strániť, so všetkými starosťami, chybami...žiaľ s týmto spojené riziko nás často pretvaruje a robí z nás ľudí, ktorí v skutočnosti nie sme. Takto sa pretĺkame životom a čakáme na akési neexistujúce zázraky, aby sme sa na polovici našej cesty dozvedeli, že možno ani poňatia nemáme o to, čo znamená skutočne milovať.  
Ktovie, koľkokrát sa môžeme potknúť, koľkokrát môžeme zablúdiť, bezmocne čakať na akési vykúpenie? Toto zrejme nikdy nebude jednoznačné. Povedali ste, že Boh je dobrý, lebo má každého rovnako rád. Ja som ešte o tom nikdy nezapochybovala. Napriek tomu som sa ešte nikdy nestretla s takým dospelým človekom, ktorý do bodky dodržal všetky jeho prikázania. Vy áno? Boh, ktorý pred nás predostrel iba desať prikázaní, a my ani tie nedokážeme rešpektovať nás má beztak všetkých rovnako rád, čo by povedal na naše konanie, že sme zlí ľudia? Čakám, možno ma poučíte!
Naproti tomu okolo môjho domu od dnes môže zametať iba taký človek, ktorý si je vedomý svojich chatrností. Ja ani proti ostatným nič nemám, ale chcem ich veľmi pekne poprosiť, aby zametali tam, kde im ešte dokážu nahovoriť, že je správne keď o zlých vlastnostiach ľudskej bytosti rozhoduje presne ten typ človeka, ktorý nepodal svoju pomocnú ruku, keď ten takzvané „zlo“ kričalo o pomoc. Lebo kričalo...

Môj milý známy? Príliš si ma obľúbil na to, aby som videla ako trpí. Viem, že keď ma teraz číta, taktiež si utiera slzy...ale akokoľvek by ste ho hľadali, pre ľudský zrak sú takmer všetky zázraky nepochopiteľné. Verím v jeho prirodzené dobro, verím tomu, že nadíde čas, keď vystúpi na taký vlak, kde nebude musieť ublížiť nikomu v záujme toho, aby sa tí druhí aspoň trošku „prebudili“ . My, sprostí ľudia veľmi radi „spíme“, totiž toto je najpohodlnejšia zdanlivá istota. Viem, že sa bojí strát. Každý, kto sa snaží bdelo milovať sa toho bojí. V kútiku nášho srdca však musíme  cítiť, že pravda tkvie oveľa hlbšie za „vecami“ „veci“. Dúfam, že toto bude dostatočným hnacím motorom k tomu, aby sa postavil, keď treba rovno stáť a po tisícoch sklamaní tisíc plus raz dokáže znova veriť a milovať... Život je pominuteľný, ale láska je večná.  A ešte predtým ako by si hocikto z Vás pomyslel, že tento ľudský tvor dokázal poukázať iba na negatívnu stránku vecí, dovoľte mi, aby som to mohla úplne vyvrátiť. „Vždy sa pozeráš pod svoje nohy, nadarmo si však dávaš pozor. Tak, ako ostatní aj Ty sa raz začas potkneš, lebo toto je prirodzeným chodom života, toto je časť učenia, skúška, či si pochopila stanovenú úlohu. Žiaľ takto neuvidíš najhodnotnejší zázrak sveta to, ako sa menia hviezdy."   – Bolo mi raz povedané. Pozrela sa som sa na krásne nebo...a čo som si vzala k srdcu? Celý svet a nespočetné množstvo zázrakov, ktorým z vlastnej chyby nevenujeme dostatočnú pozornosť...

Keď je medzi Vami niekto, kto ma navždy stratil, nemusí za to pripisovať chybu sebe, ani mne. Je to forma určitej skúsenosti, ktorú sme museli prežiť, aby sme zistili, že vôbec k sebe nepatríme.  Ľudia prichádzajú a odchádzajú...aj toto je len určitou formou učenia, aby sme dokázali rozlíšiť, kto nás má skutočne rád.  Čím skôr chceme „uvidieť“ pravdu, tým bude časom ľahšie pre nás. Myslím si, že iba tá tvár lásky má svoju obdobu, ktorá netúži povýšenecky a násilne poraziť nenávisť, ale pokúsi sa ju pomaly pretvoriť s tým, že maximálne ráta so vzniknutými fiaskom. Najsilnejší liek? Humor a Viera v to, že raz všetky „diely mozaiky“ zapadnú presne do seba na svoje miesto. A kde je vlastne moje miesto? Tam, kde som dokázala pochopiť, že človeka vôbec nie to robí dobrým, že dokáže o sebe klamať svetu. Medzi ctením si vlastnej osoby a vytváraním sebaklamu je iba toľko rozdielu, že jedno Ťa prijme so všetkými chybami, pričom Ťa jemne nabáda ku zmene...to druhé „len“ vytvorí akýsi zdanlivý sebaklam o tom, že to svet okolo Teba je zlý a Ty sa z tohto jednoduchého dôvodu vôbec nemusíš meniť... Tým pádom už ani nemusíš rozvíjať svojho ducha! Načo?
Cez všetko zlo sa dá preklenúť ak ľudské srdce dokáže úprimne odpustiť.  
Ale to je už celkom iný príbeh.

Lúčim sa s Vami, ďalšou metaforou: Ďakujem všetkým tým, ktorí si zaobstarali lístky na môj vlak. Sedím na sedadle, hompáľam si nohy, nie som revízor, ani strojvodca. Som obyčajným cestujúcim, ktorý sleduje krajinu a počíta zastávky. Osobitne ďakujem všetkým za oporu, za lásku, a povzbudenie. Vieme, že Život sa nezaobíde bez ťažkostí, napriek tomu tých, ktorí sa snažia „vidieť poza oponu“, čosi neviditeľné určite spája. Tí, čo si zvolili život zrejme raz samotná smrť potrestá. Napriek tomu deň, čo deň vstanú z postele, aby mali možnosť načrieť do skutočnej krásy života.      

Touto formou chcem poprosiť dokonalých ľudí, aby mi dokonale odpustili moju nedokonalosť. Ak to pre mňa zo srdca spravia, môžu sa ísť priateliť tam, kde ešte nikto nikdy nepochybil! Tam patria. Bez známky irónie im gratulujem k tomu, totiž verím, že sú na svete takí ľudia. Ja som to trošičku pokašlala pri pokuse nezištne milovať „dobro“.
Nakoľko samotná dokonalosť nemá pre čo padnúť na moju úroveň, dúfam, že dokáže vyjaviť hĺbku svojho dobrého srdca s tým, že medzi „dobroprajným“ želaním a poľutovaním odíde do frasa, tam kde už nebude musieť hľadieť tvárou v tvár takejto nedokonalosti.

Pravda, môže sa mi kúpiť aj oriešková čokoláda, teraz ju pre čosi vyslovene zbožňujem. Ktovie, čo by sa dialo ďalej? Aj s týmto chcem iba tichučko vyjadriť, že nie vždy všetko závisí len odo mňa.  Aj ja sa občas „iba“ snažím byť dokonalá, žeby som práve ja nemala šancu? Nuž, ale kde inde by mi mohli ísť pozitívnym príkladom o dôležitosti nezištnej lásky, ak nie rovno v osom hniezde?!

Chcem sa ospravedlniť tým, ktorým som ublížila, lež kto si so mnou zahral odvetný zápas, ten skončil hlboko pod mojou úrovňou nedokonalosti. Mal by sa vyškriabať aspoň tam, kde už na nikoho nehovoríme, že je zlým človekom. Nanajvýš poznamenáme, že nebol schopný pochopiť stanovenú úlohu. Už len zo solidarity mu neželáme nič zlé! Nebodaj oko za oko – zub za zub? V tomto tkvie tá ominózna duševná hodnota človeka?  Nebodaj je to akýmsi odrazom nášho reálneho sveta? Na sklonku života sa dosť bude trápiť človek sám sebou, nie sú tu potrebné žiadne „oduševnené“ želania...

Nezabudnite na najdôležitejšiu časť tejto prostorekosti. Teda inými slovami z časti preformujem myšlienku R.Bacha: „Všetko, čo tu odznelo, môže byť aj omylom!"

Dúfam, že som to dala dosť pocítiť…
Ja nepotrebujem, aby ste mi verili, jedno je beztak isté, ak si odvrátite svoju tvár od  domnelej dokonalosti, budete chcieť zistiť, či existuje vôbec niekto, kto Vás má skutočne rád?!
Bojíte sa, čo? Verím! Aj ja som sa veľmi bála. Nechajte to tak! Ľudia sú všelijakí, väčšinou sa skrývame za masky. Vieme to všetci, a toľko nám úplne stačí...
Ja si pravdupovediac myslím, že iba tí z nás sú na dobrej ceste, ktorí sa pozrú predovšetkým do seba, až potom kvalifikujú zlo iného človeka.

Súdržnosť, vieru, odvahu, lásku
nepokrýva hustá clona.
Veď pády a pokroky ľudstva
sa nederú z matkinho lona.
Pred fackou človek uniká,
lež druhú bez zábran strelí.
O prvenstvo sa bijeme,
a hovoríme si: „Zrelí!“
Keď toho, kto padne
pod ťarchou viny,
klamlivo držíš v náručí,
nebudeš plakať bez príčiny,
však život ťa naučí.
Kto do teba kameňom
a ty doňho bralom,
v mene lásky, ktorá pramení
Môžeš ty kričať: „Éloi Shalom“
Nezbadáš Krista v kameni.
Nuž, ale aj „hluchý, nemý, či slepý“
dorazí raz do cieľa,
keď krehké srdiečko z črepín
vyzdvihne z panciera.
(Dadka 2012)