Hal itt – hal ott! - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Igen, persze... „más” vagyok. Ezt a jelzőt már kamasz koromban is a fejemhez vágták, amikor kiderült, hogy nem fogom felvenni a rózsaszín pólót csak azért, mert a gagyi trend azt diktálja, hogy egy csoporton belül ez a hű barátság jele. Ezért hát egy pár hű de „hű” barát nagyon gyorsan kiszúrt.
Aki nem veszi fel mások miatt a rózsaszín pólót (vagy nem ugrik kútba, ha azt mondják) biztos nem jó barát. Attól én még egy más színű pólóban ugyanúgy mertem remélni, hogy egy igazi barát majd önmagamért szeret. Bármilyen képletessé válik számotokra ez a példa a „más vagy” jelzőt már nem mosom le önmagamról. Így amikor azt kellet érzékelnem, hogy két egymást (a Világ előtt) imádó barát, akiknek hirtelen eltér a véleményük az Élet nagy dolgairól azért harcol, hogy csak az egyiküknek adjak igazat, általában „ott” hagytam mindkettőt. A közös harag, amelyet rám irányítottak ezért a váratlan húzásért oly annyira összekovácsolta Őket, hogy ez abszolút elvonta a figyelmüket az egymás ellen folytatott harcról. Hisz volt egy közös céljuk… megleckéztetni engemet azért, hogy nem akartam igazságot tenni közöttük. Szóval ez is a „másság” alapvető pillérjeihez tartozik. Nem beszélve arról, hogy nálam nem a remény hal meg utoljára… hanem a fogas (süllő).
…Szóval ez úgy történt gyerekek, hogy az, aki társam a boldogságban és a bajban egy szép őszi estén közölte velem telefonon keresztül, hogy csodaszép halat fogott. Nem kell ám visszaengednie ezt fűzte hozzá (Ami eleve fura hozzáállás volt Tőle, mivel amióta csak az eszemet tudom a halak 99% százaléka beleértve azokat is, amelyekkel lelkiismeretesen telepakolhatta volna a fagyasztót túlélte az általa űzött horgászatot. Eleinte csóváltam a fejemet, nem bírtam megérteni. Ez hal, azért van, hogy megegyük, ha nem esszük meg mi, megeszi más. Nem ugat, nem nyávog, nem mutat ki érzelmeket)
Hát most már így este tízkor nem fogok pácot keverni, de hétvégén, ha esetleg nem töltőt-paprikát csinálok, kisüthetném a süllőt. Mindent szépen bekalkuláltam, már tényleg csak a főszereplő hiányzott a sütőről. Egyszer csak víg füttyszó kíséretében kiszáll a szívem csücske az autóból, puszi az arcomra, puszi a számra, elindult lepakolni a pincébe. Engem meg egyedül hagyott a hallal, aki még korántsem volt halott.    
- „Ez mi?”, kérdeztem, ami után visszajött a pincéből.
- „Egy hal, életem.” (Hülye kérdésre hülye válasz.)
- „Azt látom, csak azt nem tudom, miért van még úgy egészben, hogy rám tátog?”
- „Majd mindjárt nem lesz!”
Szegény, gondoltam magamban. Majd lehajoltam hozzá és a szemeibe néztem.

Lehet, nem kellet volna. Mert ezzel, a konyhából terjedt sült hal illat illúziója végleg elillant. Nehézkesen szedte a levegőt, mind aki arra kér, „csapjatok már könyörgöm fejbe, ha már egyszer élni nem hagytok.”
Beszaladtam a hálóba, (persze nem abba, amelyben a hal feküdt) hogy még csak ne is halljam a kés élesítését. Potyogtak a könnyeim, miközben húztam magamra a pizsamát. Ahogy becsaptam a szekrényajtót, egy fogas sikeresen kettétört.
Kiszaladtam a konyhába, s mint akinek a háza ég kiáltottam: „Vizet rá!”
-„Vizet rá, minek?”, kérdezte a nagy horgász.
-„Csak egy kicsit, öt percre, tudni szeretném, mit fog csinálni”, mondtam szégyenkezve.
-„Feküdni fog az oldalán várva a végzetét. Ez egy fogas kincsem. Nem delfin és nem óriásbálna. Ennek nem adunk nevet, nem forgatunk filmet róla, nem mentsük meg, hanem megesszük. Ha esetleg teljesen magához tér és úszni kezd, szerinted könnyebben megemészted, hogy rá tízpercre felnegyedelem?”
…Nem, dehogyis! Ezért lett a fogasból Félix és miután otthonosan befészkelte magát a kádban, csak megfordulni nem tudott,...

éjjelek éjjelén, pizsamára ruhát húzva kiruccantunk a folyóhoz, hogy az „érzéketlen” halacskát útjára engedjük.
Elhihetitek, mennyire kétségbeestem a saját hozzáállásomtól. Hogy ez már megint csak „mássá” tesz… ez majd megint kisorol a „normálisak” köréből. Mint aki direkt csinálja… csapjatok már engem is fejbe, ha nem akartok szeretni így!
Rá néztem a férjemre, aki már nem fütyörészet olyan vígan, attól még mosolygott.
- „Most haragszol?”, kérdeztem lehajtott fejjel.
- „Nem Én!”
- „Te is úgy látod, hogy „más” vagyok?”
- „Most már igen hál istennek”
- „Hál istennek?”
- „Hál istennek - Halistennek!”

Ez végtelen mosolyt csalt az arcomra. Ki tudja, emberek mire megy ki a játék? Ahhoz, hogy merjen az ember „más” lenni, kell valaki, aki azt mondja: „Én pont ilyennek szeretlek!” Mégis úgy érzem, nem én vagyok a főszereplő! Ha a férjem tényleg fejbe akarta volna vágni a halat megtette volna, még mielőtt haza hozza megmutatni nekem. Szerintem csak nem tudott megfelelő nevet választani neki és vannak dolgok az Életben, amelyeket egyszerűen nem lehet megbeszélni telefonon keresztül. Szóval Ő marad sport halász én meg sportszurkoló. Azt már csak óvatosan teszem hozzá… én egy szóval sem mondtam, hogy mindenki így cselekedjen! De ha mindenki csak annyi halat (tárgyat, érzelmet, vagyont, hatalmat, pénzt…) hagyna meg magának amennyire igazán szüksége van ahhoz, hogy szépen élhessen, nyilván boldogabb világot élnénk… és ez mindenkire vonatkozik. Rám is, rád is… azokra meg pláne, akik sorban pakolják felfelé a léceket.

Már felnőttem, de azóta sem bánom, hogy engem nem azok szeretnek, akiknél a hű barátság csak addig tart, amíg képes vagyok megfelelni a rólam alkotott képeiknek.