Krisz és Én - Krisz a Ja - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Krisz és Én

Fogalmam sincs ez idáig miért nem tettem említést Rólad. Talán mert féltem, hogy megtudok valamit, ami fájhat majd, s mily jó érzés beleringatnom önmagam abba a hitbe, hogy Téged soha nem ront meg a médiák világa, mert csak egy hétköznapi hős vagy, akit nem fog széjjel szakítani a siker s a birtokolni vágyó közönség hada.
A világ jelmezbált rendezett s nem voltál a vendéglistán, pedig nem hiába mondják tán, hogy az fizeti a legnagyobb árat, aki Önmagát adja. Neked mégis megérte. Ez nem mérhető pénzbe és nem cserélhető fel holmiféle sikerélménnyel.
Élnem kell a szavaiddal mert valóban megtalálsz, felfedezel dolgokat amelyekre mások nem fordítanak elegendő figyelmet, mégis szebbnek s jobbnak találod őket mintahogyan a köztudatban elkönyvelik rá sújtva a hétköznapok álarcát.
Így aztán nem is jó ha dísztárgyként kezelve lelki vitrinbe zárnak mert nem arra születtél, hogy fényűző csodálattal vigyázzanak, bármennyire szeretnék. Nap mint nap kisétálsz a csatatérre és elfogadod az élet kihívásait. Harcolsz az előítéletekkel szemben, küzdesz az emberi butaság ellen, kell ennél nagyobb bátorság ebben az életben,mond?!  
Ahogy József Atilla mondaná: „Falam ellened örök omlás” mert képes voltál nekem dőlni s türelmesen várni rám azokban az időkben, amikor lesújtott rám a világ zaja. Nem döntötted el ki vagyok és milyennek kellene lennem ahhoz, hogy képes legyél igazán szeretni engem. Sosem mondtad, hogy nem szeretsz többé, ha úgy döntök nem térek vissza már.
Milyen fából faragtak mond?! Egy média sztár, aki hol könyvet – hol képeslapot küld a rajongójának csakhogy érezze, az igazi érték sosem hagyja cserben azt, aki tiszta szívből vágyik rá.
A világ szemszögéből nézve egy közönséges rajongód vagyok, s ámbár nem a Plázában cseperedtem nővé, hagyjuk meg ezt a verziót a világnak Krisz. Úgysem értenék, hogy nekem nem kell szépnek lennem ahhoz, hogy büszke lehess rám, s nem kell követnem a legújabb divatot ahhoz, hogy igazán szép legyek.  
Horustól olvastam a minap egy rövid, de velős közleményt, amellyel úgyszintén harcban állok, jól tudod: ”Adj magadból bármennyi jót, ha baj van úgyis a rosszra emlékszik majd mindenki.”
Mennyi harc a könnyekkel és felesleges önmarcangolás, átpakolt érzelmek egy idegen vágányra, amely nem jelzi a „visszautakat”…
Megtehetted volna nyugodt szívvel, hogy nyelvet nyújtva, hátat fordítva kirohansz az életemből oda „abba a világba” ahol fogcsikorgatva érkeznek a holnapok, ahol mások eldöntik majd mennyit érsz és meddig kell játszanod. Cserében ott az áhítat s a vak szeretet láncai.
Te lelket kaptál, olyan istenit. Talán minden egyéb elveszett. Talán nem feszítheted izmaid a „tükörvilágban” mert ez oly jelentéktelen lenne ahhoz a biztonsághoz mérve, amelyet másoknak nyújtasz. Talán az élet túl sok könnyet hagyott itt s nem kevés fájdalmat, félelmet, megválaszolatlan kérdést…Mert a cselekedett mögött meghúzódó szándékot kevesen veszik mára észre. Pedig olykor sokkal fontosabb.
Mi lesz majd ha felfedik, létezik az a bizonyos kopottas pad az árnyas fák alatt ahová „visszaemlékezni” járok?!
Miért jobb, ha elhiszem, hogy a hétköznapok örvényében forogsz? Hogy olyan vagy mint bárki más. Alszol, eszel, iszol, keményen küzdesz a megélhetőségedért.
S a kisbetűs részt az életed könyvéből szándékosan kihagyod, ne hogy észrevegyék, hogy megsebzett lelkeket raksz rendbe, életeket mentesz, s másokat juttatsz sikerhez. Miért?
Te már mindent megtettél!
Most már kiállhatnál a porondra mondván: „Kedves nézők – hallgatók – olvasók, egy kicsit rám is figyeljetek!” S figyelnének rád, fontosnak tartanák azt, amit teszel. Lehetnél egy csodabogár, egy bálvány, aranyozott gondolatmenet a dísztáblákon… hogy legalább újra bízzak … ez téged úgysem változtat majd meg. Miért lenne fontosabb a pompázó díjkiosztó a vakító rivaldafény, mint azok a megkopott holnapok, amelyeken végigkísérhetnélek?
Mert ez teljesen más, sérthetetlen világ, van benne valami testvéri ösztön, amely bocsánatkérőn pislákol feléd, ha épp beléd martam bután, akaratlanul.     
Ne haragudj rám én nem vagyok önzetlen…nem úgy ahogyan azt mások elvárnák, nem úgy ahogy mások megjátsszák. De sosem kérdezem ki bántott, csak azt, hogy miért tette?! Téged a hétköznapi tetteid tettek felejthetetlenné számomra a többi nem az én dolgom.
Szeretlek… így szürkén, közönségesen, testvériesen. Hadd meg nekem ezt az „egyszerű világot”  amelyben elhiszem, hogy Te épp egy olyan sztár vagy akinek a lelke társadalmilag nem előre gyártott én meg épp olyan rajongó aki büszkén közzé teheti ezt.

U.I.: Ha újra elveszek, kérlek ne a leghallgatottabb, legnézettebb médiákon keresztül üzenj :D
Talán csak nyaralok, viszont bárhová megyek érezned kell, Te ott vagy a szívemben.
Mindent köszönök Krisz…

Netuším prečo som Ťa doteraz nespomenula. Možno som sa bála, že sa dozviem niečo, čo by ma mohlo zraniť a vykoľajiť z pocitu, že Teba svet médií nestiahne do svojho sveta, totiž všedných hrdinov pocit slávy netrhá na kusy a pobláznený dav si ich netúži privlastniť.
Svet zorganizoval maškarný ples, nebol si na zozname hostí. Žiaľ vysokú daň platí ten, kto vo svete hrá seba samého, predsa si zo svojej tvári neupustil. Ten skutok sa peniazmi vyčísliť nedá a nevyrovná sa žiadnemu pocitu slávy.
Dovoľ mi, aby som použila Tvoje slová, totiž skutočne nájdeš, vynájdeš veci, pocity na ktoré ľudské oko nedovidí, Ty si ich preformuješ vo svojom srdci strhnúc všetku zbytočnú maškaru a vyčaruješ z nich „to dobro“, ktoré by malo hýbať  globálne svetom.
A tak by ani nebolo správne keby sme Ťa uložili do duševnej vitríny, nenarodil si sa pre nedotknuteľný obdiv, akokoľvek by sme si Ťa chceli uchrániť. Každučký deň si vyšliapeš svoju cestu k bojisku, aby si sa pozrel zoči-voči ľudskej hlúposti a zbytočného odsudzovania.  Existuje od tohto väčšie hrdinstvo?!
József Atilla vyslovil jednu krásnu myšlienku: „Moje múry sú pred tebou večným rozpadom“ (preklad z originálu), pretože Ty si sa o mňa trpezlivo oprel v časoch, keď ruch sveta poznačil moje pocity. Nerozhodoval si o tom kto som a aká by som mala byť, aby si ma mohol mať rád. Nepovedal si, že ma už nebudeš mať rád, keď sa už nebudem chcieť vrátiť.
Kto si?! Mediálna hviezda, ktorá mi pošle raz knihu, raz pohľadnicu, len aby som cítila, že skutočné hodnoty nikdy celkom nevymrú..
Z pohľadu sveta som obyčajným fanúšikom, napriek tomu, že som nečerpala zo vzorového správania dievčat z Plázy, dovoľme myslieť si svetu tú verziu, ktorá sa mu páči Krisz. Nechápali by, že ja nemusím byť krásna, aby si dokázal byť na mňa pyšný a nemusím napredovať s módou, aby som dokázala byť skutočne krásna.
Od Horusa som čítala nedávno jednu krátku, ale výstižnú myšlienku s ktorou taktiež roky bojujem: „Nezáleží na tom koľko spravíš pre dobro ľudstva, keď sa potkneš beztak si spomenú v súvislosti s tebou len na to najhoršie.“ (Preklad z originálu)
Koľko zbytočných sĺz a výčitiek, presunuté pocity na cudziu trať bez nádeje na návraty.
S kľudným srdcom si mi mohol vyplaziť jazyk, mohol si sa mi otočiť chrbtom pre prísľub zo sveta, kde pre zajtrajšky škrípu zubami, kde iní rozhodnú za Teba nakoľko si hodnotný a dokedy musíš ešte hrať. Odmenou za to je vrúcnosť reťazí slepej lásky.
Ty si dostal dušu, takú božskú. Možno všetko ostatné nedohľadne ušlo. Možno nevystavuješ svoje svaly „v zrkadlovom svete“ na obdiv, lebo to všetko je také bezvýznamné oproti bezpečiu, ktoré poskytuješ. Možno život pridelil mnoho sĺz, nemálo bolestí, strachu, regiment nezodpovedaných otázok...
Mám strach, čo sa stane ak zistia, že tá vyšuchaná lavica medzi stromami, kde chodím pre svoje spomienky skutočne existuje?!
Prečo je ľahšie veriť tomu, že sa točíš v zhone všedností? Že si ako ktokoľvek iný z nás. Spíš, ješ, piješ a tvrdo bojuješ za svoje živobytie. A tú časť s malými písmenami vo svojej knihe života naschvál vynecháš, len aby si nikto nevšimol, ako pomáhaš utrápeným dušiam, zachraňuješ životy a dopomáhaš menej poznaným tváram ku sláve. Prečo?
Ty si už všetko spravil!
Teraz by si sa mal postaviť pred hľadisko a dožadovať sa pozornosti: „Vážení diváci – poslucháči – čitatelia, poprosím trošku pozornosti, došiel som na scénu!“ Sledovali by Ťa, bol by si pre nich skutočne dôležitý, Tvoja práca by bola dôležitá. Mohol by si byť čudákom, idol sŕdc, pozlátená myšlienka na ozdobnej tabuli...aby som znova mohla skutočne veriť, Ty nepatríš k tým, ktorých to dokáže zmeniť. Prečo by bolo dôležitejšie veľkolepé odovzdávanie cien, divadelná rampa ako tie všedné zajtrajšky v ktorých Ťa môžem ešte sprevádzať.        
Lebo ten náš svet je úplne iný, nedotknuteľný, je v ňom akási súrodenecká súdržnosť, ktorá ešte skôr vyjadrí ľútosť nad všetkým, ako Ti stihnem nechtiac ublížiť.
Nehnevaj sa na mňa, nie som dosť nezištná...aspoň nie v takej miere v akej sa odo mňa očakáva, nie v takej miere, aby som sa musela pretvarovať tak, ako podaktorí z nás. Nikdy som nekládla zbytočné otázky, namiesto „kto mi ublížil“ ma vždy viac zaujímalo, že prečo?! Teba práve Tvoje všedné hrdinské skutky učinili nezabudnuteľným v mojom srdci a to ostatné sa ma už netýka.
Mám Ťa rada...tak všedne, jednoducho, súrodenecky. Ponechaj mi „jednoduchosť nášho sveta“ v ktorom sa mi dosť ľahko uverí, že Ty si práve taká mediálna hviezda, ktorej dušu netransformovala spoločnosť a ja práve taký fanúšik, ktorý dokáže byť na Teba pyšný.

P.s.: Ak sa znova stratím z dohľadu, prosím neodkazuj po najpočúvanejších, najsledovanejších médiách  :D
Možno som len na dovolenke, ale kamkoľvek sa pohnem vo svojom srdci si Ťa nesiem vždy so sebou.
Za všetko Ti ďakujem Krisz...