Szeretlek rendületlenül. - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Tévedés, nem vagyok kertész. Valahol viszont hiszem, hogy túl az öntözésen, trágyázáson, földcserén van valami, amitől egy virág különös módon vissza jön a halálból. Szeretem a rendet, de csak azt a fajtát, amelyben a muzeális értékek helyet abban az érzésben veszel el, hogy ITT ÉLNEK. Nem használok minden szobában más – más papucsot a finnyás padló végett, ellenben imádom azt az öntelt érzés, amikor hirtelen tíz különböző dolog kell és én tudom, hol találom. A túlzott rendmániákusság nyilván rá vitt volna, hogy kidobjam az élettelen, kiszáradt orchideát, amely több mint két éve nem adott magáról semmiféle életjelet. Nem volt szép látvány, inkább amolyan elszárad kóróra emlékeztetett. Megkönnyeztem és sajnáltam, önző természetemnek köszönhetően (ez legnagyobb örömére annak az olvasónak szól, aki úgy követi soraim mintha kötelező volna) elsősorban saját magam felett búslakodtam. Bár az orchideák természetüknél fogva olykor ilyen formában vegetálnak, akkor sem értettem, hogy lehetek ennyire felelőtlen. Hisz tényleg nem úgy öntöztem, ahogy elő van írva. A saját legjobb tudásunk és érzéseink szerint törődtünk vele, a párommal. Hála jeléül kipurcant és ehhez tartotta magát több mint két évig. Nem akartam, hogy hálás legyen, lehet ezzel volt a legnagyobb probléma, de valahol úgy éreztem, hogy nem lenne szép tőlem háláért esedezni olyan dolgokért, amelyek ugyanúgy az én szívemnek is kedvesek. S ha már… akkor legyen ez kölcsönös hála… olyan, amit nem kell folyton felhozni. „Naa kishaver, viríts ki, nem viccből öntözgetlek, akadna százszorta jobb dolgom is” Lehet, szívtelen vagyok, így is nevezhetsz, mégis érdekelne mennyivel önzetlenebb az, aki folyton hálát vár?! Kivirítani, csak azért mert elvárnám? Ne! Legyen szép azért, mert neki ugyan úgy örömet okoz, ha szép lehet. Így természetes úton sugározza, hogy ez nem az a fajta hála, amely megbetegíti a lelkemet, ha ő úgy dönt, hogy csúnya marad. S hogy nem teszem ki a kuka elé és tovább locsolgatom az meg az én döntésem.
Így hát egyszer bementem titkon a kisszobába, és ami a szívemen volt az a számon pihent meg.
- Jobb így, mindkettőnknek – kezdtem féltő szavakkal. -  Te csúnya vagy, mint a fene, s azt sugárzod kifelé, hogy ebben a házban senki nem törődik veled. Így nem látszik az idő, s az energia, amit nap, mint nap rád szánok. Ezért hát nem fognak csodálni mindazok, akiknek fontos a látszat és az agy szülötte végeredmény, amely pont ennek a látszatnak alárendeltetett. Mert így a legegyszerűbb, ha elkönyvelnek csúnyának, kizárólag azért mert ebben a házban nem szeretnek igazán. És pont.
Hát nem is! Mivel a legnagyobb erényed az, hogy mindenki előtt sajnáltasd önmagad. Olyan vagy, mint aki örökre elhalálozott, ezért csak azok értik meg, hogy nem foglak kidobni, akik el tudják fogadni bennem, hogy megértelek. Mert néha én is vagyok fáradt és élettelen. Olyan, aki nem fog kivirágozni csak azért, hogy mások jó fényben tündökölhessenek. „Mert Ő megmentett, Ő megtett értem mindent” – mondtam gúnyosan – Klassz dolog lehet menteni másokat, amikor a saját szíved nincs benne. Az érme másik oldala felfedezetlen, mivel számomra a látszat nem az a bizonyság, amely hála nektek ott áll majd mellettem, ha a poklok mélyére kell nyúlnom…
Érted, mi a lényeg pöcök? Hogy a rosszindulatosságom mögött észreveszed az igazi szándékot. Egyáltalán nem az a célom, hogy kivirágozz, hanem az, hogy megértsd önmagadnak vagy csúnya leginkább. Számomra az vagy, amit sugárzol, szeretlek locsolni, Te meg szeretsz csúnya lenni. Pont. Ha holnaptól narancsízű termékek lógnak a cserépből engem az sem fog különösebben meglepni, mint az érzés, hogy Tőled ilyet sosem vártam. Majd azt mondjuk a közönségnek, hogy megváltoztál útközben…     
Talán egy hét telt el, a levelek feléledtek, jött az első két bimbó, majd az első négy virág. Jelenleg 43 virágból, 13 még mindig csak bimbózik. A többi tágra nyílt virágzó szépségével fél hullámmal kandikál a nap felé. Amikor a képet készítettük még "csak" 28 virág volt kivirítva :-)

Tudnotok kell, nem fáradoztam érte. Nem jobban, mint általában. Ugyan úgy locsoltam, ugyan úgy szóltam hozzá, trágyáztam, elhessegettem a legyeket, mint akkor, amikor még nyilvánvalóbb volt a halála, mint a szépsége. Akkor ki érdeme ez? Akarhat egy virág önszántából talpra állni? Kezébe venni a sorsát úgy, hogy érezze, ha örök életére csúnya marad, ő ugyan úgy felel érte? A vonzás törvénye nem úgy kezdődik, hogy kiállsz és megváltod a világot. Hanem úgy, hogy kicsit a háttérbe szorulsz és türelmesen kivárod a végét. Olykor kell ilyen tükör, hogy megtudd, milyen szándék vezérli a jó barátot, aki a saját elmondása szerint hozzád képes túl önzetlen. Mert szívből áll melletted. Szívből úgy, hogy képes gyűlölni is, ha nagyon kell…  
Lehet ma a virág is gyűlöl. Ki tudja! Lehet azért lett ennyire gyönyörű, hogy bizonyítsa a többieknek mennyire fontos az odafigyelés és a szeretet. S hogy a többiek is mondhassák: „Látod, ez azért van, mert igazán szereted és Ő ezt így hálálja meg.” A fenét! Egyszerűen csak végre tetszeni szeretne valakinek, ennyi a titka. S ha nem tért volna magához, mit mondanátok? „Nem szeretted elégé és ez a végeredménye?” Gondoljátok, hogy mindig a látszat eredményezi a végcélt? Gondoljátok, hogy sírva magyarázkodnám Nektek… már pedig szerettem, locsoltam és törődtem vele, ott voltam és sokkal többet tettem érte, mint amennyiről a kinézete szajkózik. Nem azért száradt ki, mert csak egy kupak víz ment rá. Minthogy életemben nem csak azt a tányért mostam el, amelyből én faltam. De ha netán nem jól emlékeznék még az sem olyan nagy gond ebben a pénzéhes, materialista világban, mint a tény, hogy nem vagyok képes és nem is akarok felérni arra a szintre ahol csak addig lehet szeretni egy cserepes virágot, amíg úgy virágzik ahogy szól a fütyülő. Csak ketten fütyüljenek egyszerre és már bajban van… Mert mindketten ezt fogják duruzsolni felé: „Engem szeress, rám figyelj, mert csak nekem van igazam”… nem hiszitek? Bátran próbáljátok ki! S ha szarban lesztek szóljatok… oda ajándékozok egy cserepes virágot, amely a látszat szerint el van hanyagolva. Tudjátok, úgy, mint az orchidea anno, mikor még nem tudta önmagáról, mennyire értékes. Majd rá jött, hogy van egy út… a szív útja. Ott nem kell folyton megalkuvónak lenned, s nem kell feladnod az álmaidat azért, hogy önmagadért szerethessenek. A szeretetnek rengeteg formája van, de abból csak egyetlen egy marad érintetlen… s hogy mitől igazi? Hogy rábízod az időre… Nagy duma, jól tudom.
Szóval, aki kéri, a virágot jelentkezzen. Az első három közül sorsolok és személyesen adom át.
333 kilométerig állom, a többit Te fizeted, mert mondjuk meg őszintén a szeretetszolgálatnak is minimum két érméje van. Jaj ne, nem kell, hálásnak lenned, pláne ha vagy annyira bátor, hogy egy látszólag halott virágból hozod ki a legtöbbet miközben tudod, hogy ez a leghatékonyabb terápia egy szeretetre vágyó szívnek…akkor is ha útközben sebeket gyűjt. Akkor meg pláne… Mert a legnagyobb fájdalomtól sokszor van még nagyobb, mint ahogy a legnagyobb öröm is folyton fokozódik, ha engeded. Lehet, hogy én tévedek, még mindig szoktam hál istennek. Csak annyit tudok, hogy az élet változó, s amíg élsz Te is változtathatsz…

Szerintem nézzétek meg, érdemes…