Búcsú cikk - Rozlúčka - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

…"De ki a hallgatásom nem érti, az a beszédemet sem
Aki nem lát a sorok mögé, hogy is várhatnám hogy megértsen"…
(Children of Distance)

Céltalanul ébredtem. Nem volt már küldetésem, amelyet nyugodt szívvel kipipálhattam. Mélyebb értelmet a bablevesben úszkáló füstölt csülök nyújtott, amelynek kenyérhéjából Noé bárkát építhettem. Majd egy hétig figyeltem ahogy penészedik szét, hogy aztán kidobhassam. Fájt is a szívem rendesen de legalább megmentettem. Nem?
Azért ez a bevezető, mert utolsó két hétben ahová csak léptem (egy két kivétellel) a világ véget jósolták. Méghozzá 2012. december 21- re.
Vegyek gyertyákat, mert nagy lesz a sötétség, meneküljek az erdőbe (hátha ott nem fagyok szét) és vigyek sok pénzt magammal, nyilván lesz hol elköltenem, ha majd minden összedől. Gondoltam elbúcsúzom tőletek, mert ilyen ösztönös életmentést nem fogok véghezvinni. Egyrészt azért nem mert engem a sötétség nem zavar, másrészt azért nem mert nyilván az erdőkben sem lesz melegebb vagy világosabb, a harmad részét nem bocsájtom nyilvánosságra, viszont jelzem hál istennek se vagyonom, se pénzem amelyért az erdőben esetlegesen fejbe kólinthatnának, ha a világ vége valamilyen furcsa okokból kifolyólag mégsem következne be. Csalódtam, a tegnapi nap sűrűbb volt. Ma csak hárman kérdezték, hiszem- e, hogy egy hét múlva nem leszünk? Visszakérdeztem. Nem leszel, hogy egy hét múlva elhiggyed? Síri csend keletkezet, hát kinyitottam a konténer fedelét és kiszórtam a szemetet. Majd visszasétáltam ugyanabba a semmibe ahonnan érkeztem. Kiálltam az erkélyre és arra gondoltam, hogy a „reset” és a „delate” közt van némi különbség. Ugyan létezik-e égi erő, amely ilyen felett hezitál? Egyszer csak észrevettem:
A farkat, amely kutyát csóvált.
A kutyát, amely embert sétáltatott.
Az árut, amely embereket vásárolt
A sötétséget, amely kiemelte a fény szükségletét
Az egeret, aki a macskára ugatott
A Mohamedhez tartó hegyeket
A csipogót, amely madarat nyelt
A torkot, amely az ordításból fakadt
A nyulat, aki vadászt kergetet
Láttam…
Newton almáját, amely csak azért is lebeget
A szelet, amely szembefúj, ha másokra köpködsz
A vakot, aki hazatalált s a látnokot, aki elveszett
A vad farkast, aki az otthon melegére vágyott és a szelíd kutyát, aki kóborolni szeretne
Láttam…
A körberajongottak magányát
A „rosszat” amely igazi megbánást mutatott s a „jót” amely nem tudhatta mi a megbánás, így csak simán áttaposott másokon.
Az igazit, aki elhagyott és a bizonytalant, amely mindvégig mellettem állt
A tükröt, amely arcokon keresztül lélekig hatolt.
Az életem, amely halálba küldött s a halált, amely megmentette az életem.
Az igaz ellenséget, aki mély vízbe rántott, hogy önszántámból tanuljak meg úszni s az igaz barátot, aki csak azért nyújtott segítő kezet, hogy mindig emlékeztessen, van miért hálásnak lennem.
A saját tökéletlenségem csillant meg annak a megbocsájtó, jóságos, szeretetteljes Isten szemhéján, aki menedéket nyújt a bajban s ekkor egy pillanatra eszembe jutott, hogy hátha minden fordítva van…
Szóval teljesen mindegy miben hiszek, soha nem az okosabb tervez, hanem az erősebb… legyen az egy sima nap, vagy épp világvége. Tehát sajnos, aki dohányzik, meghal, s aki nem, az is. A többi már igazán csak az idő kérdése.
Hogy hiszek-e a világ végében? Nem. Már megtanultam lassan fokozatosan meghalni mindig, amikor valaki elhagy, netán valami végleg elveszet. S aztán jön mindig valami új amire azt mondják változás.
Tehát aki menekülni szeretne, ne arra fusson, ahol a medvék telelnek. Pláne égő gyertyával.
Sok szerencsét!

Én születtem 83,
De ez is csak egy kósza álom.


Prebudila som sa, len tak, bezcieľne. Nemala som pred sebou poslanie, ktoré som mohla s čistým srdcom odfajknúť. Hlbší zmysel som našla v potápajúcom sa údenom kolene, ktorý bol súčasťou fazuľovej polievky. Z kôrky chleba som mu postavila Noémovú archu a týždeň som sledovala ako mi plesnivie. Aj ma bolelo srdce, ale záchrana je záchrana.
To preto tento nejasný úvod, lebo posledné dva týždne kamkoľvek stúpnem (výnimku tvoria dve – tri prípady) predpovedajú koniec sveta. Ešte k tomu na 21. decembra 2012.  
Mám si vraj zabezpečiť sviečky, lebo nastane veľká tma, uniknúť mám do lesa( čo keď nepremrznem na kosť) a mám si vziať so sebou všetky úspory, zrejme ich budem mať kde minúť keď sa všetko zrúti.
Myslela som si, že sa s vami rozlúčim. Totiž o takúto inštinktívnu záchranu života nemám záujem.
Jednak preto nie, lebo mne tma vôbec neprekáža, taktiež si myslím, že ani v lese nebude väčšie teplo, či žiara. Tretí protiklad nebudem pretriasať verejne, len dodám, že nemám ani majetok, ani dostatok peňazí za ktoré by ma mohli trebárs po hlave klepnúť, keď vďaka záhadným okolnostiam ani tento koniec sveta nenastane. Som úplne sklamaná, včerajší deň bol oveľa pestrejší. Dnes sa ma len traja opýtali, či verím, že o necelý týždeň, už nebudeme existovať? Odpovedala som protiotázkou. Ty nebudeš existovať, aby si o necelý týždeň uveril? Nastalo hrobové ticho a tak som potvorila vrch kontajnera a vysypala som smeti. Potom som sa vrátila späť do ničoty z ktorej som prišla. Postavila som sa na balkón a zamyslela som sa. Medzi „reset" a „delate" je značný rozdiel. Ktovie, či existuje vyššia moc, ktorá práve špekuluje nad tým?
Zrazu som si všimla:
Chvost, ktorý psom krútil.
Psa, ktorý svojho pána venčil.
Tovar, ktorý kupoval ľudí
Tmu, ktorá vyzdvihla dôležitosť svetla
Myš, ktorá brechala na mačku
K Mohamedovi sa rútiace vrchy.
Píšťadlo, ktoré prehltlo vtáka
Hrdlo, ktoré sa dralo z výkriku
Zajaca, ktorý poľovníka naháňal.
Videla som...
Newtonovo jablko, ktoré levitovalo.
Vietor, ktorý naproti fúka, keď sa chystáš na iného napľuť.
Slepého, ktorý potrafil domov, jasnovidca, ktorý zablúdil.
Divého vlka, ktorý po teple domova túžil a krotkého psa, ktorý túžil po divočine.
Videla som...
Samotu tých, ktorých nadšene obskakujú
„Zlo“, ktoré oľutovalo svoje činy a „dobro“, ktoré nemalo prečo zistiť, čo znamená ľutovať a tak bez okolkov ubližovalo iným.
To ozajstné, čo ma opustilo a neisté, čo zostalo po celý čas pri mne stáť.
Zrkadlo, ktoré skrz tvári k samotnej duši preniká.
Svoj život, ktorý ma poslal na smrť, smrť, ktorá mi zachránila život.
Skutočného nepriateľa, ktorý ma sotil do hlbín, aby som sa naučila plávať – skutočného priateľa, ktorý mi len preto podal ruku, aby mi neprestajne pripomínal, za čo všetko mu môžem byť vďačná.
Moja vlastná nedokonalosť sa odzrkadlila na viečkach odpúšťajúceho, dobrotivého, láskyplného Boha, ktorý je tým najbezpečnejším útočišťom vo chvíľach tiesne. A v tom ma zrazu napadlo, čo ak je všetko naopak...
Tak teda je úplne jedno v čo verím, nie múdrejší plánujú, ale mocnejší...nech je to len obyčajný deň, či drastický koniec sveta. Nuž, bohužiaľ fajčiari umrú...a nefajčiari tiež. Všetko je iba otázkou času.
Či verím na koniec sveta? Nie. Naučila som sa pekne postupne umrieť vždy, keď ma niekto opustí, alebo niečo naveky stratím. Potom príde vždy čosi nové, hovoríme tomu zmena.
Kto však chce silou mocou unikať, nech neuteká tam, kde prezimujú medvede. A už vôbec nie s horiacou sviečkou.
Veľa šťastia!