A koldus története... - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

„Bár oly sok idő eltelt már a Nap mégsem mondja a Földnek: Te tartozol Nekem"
Hafiz

- Irtó jól játszol a zongorán az biztos! Neked jobb lenne ezzel foglalkozni
- Hát volt, amikor azt is akartam.
- És? Mi történt?
- Nagyon fiatalon kezdtem el játszani. Egy született tehetség voltam. Aztán teltek az évek, és egyre fontosabb lett a  hallgatottság. És aztán… egyre inkább nekik kezdtem zongorázni, nem magamnak. És akkor nagyon megijedtem, hogy csalódást okoz nekik. És azt is tettem.
- Mit csináltál?
- Mindenkinek csalódást okoztam. Okoskodtam. Hangversenyen zongoráztam, és csak úgy játszottam egy pár hamis hangot. Szándékosan! Mert kíváncsi voltam, hogy ugyanúgy szeretnek-e majd? És hát, nem szerettek.
(Az ambíciótól az értelemig – filmrészlet)

…Az úgy történt, hogy megnéztem a kisfilmet és kisétáltam a sötét éjszakába. Nem láttam a könnyektől, s ha láttam is minden szétmosódott. A csillagok voltak a legszebbek és a felismerés, hogy édesanyám elég nagy árat fizetett az életben azért, hogy rajtam ne fogjon ki a szenvedés. Elsősorban mindenkinek ilyen édesanyát kívánnék. Tudom sokszor ismételtem már, de egy olyan anya, aki nem hangol az ellen, aki oktalanul bántotta, többet ér a Világ összes felgyülemlett kincsénél. „Te ne légy olyan, mint akit ahhoz vezettem volna, hogy gyűlöljön", erre kért. „Megérettél arra, hogy gyűlölj, de arra ugyan úgy megérettél, hogy Te döntsd el a saját hitrendszered szerint, hogy szeretnél- e élni úgy, mint egy megkeseredett, álszent? Az emberek végtelenségig sajnálhatnak, ha Te is úgy akarod, mert aki képes gyűlölni, azt csak sajnálni lehet. De ezek az emberek nem fognak igazán melletted állni, akkor sem, ha végig hazudozod az egész életed és akkor, sem ha kiderül az igazság. Végeredményben lehet, csak Istent fogja érdekelni, hogy miből gondoltad, azt hogy Te jó ember vagy?! Tán csak nem abból, hogy képes voltál gyűlölni miközben a többieknek a szeretetről prédikáltál? Szerintem ezt fogja majd kérdezni. Ezért magadban is kell találnod egy pár hibát ahhoz, hogy az élethez való hozzáállásod ne attól függjön mit lépnek a többiek.”
- „Akkor legyen mindig minden csak az én hibám?”, kérdeztem gyermeki naivitással.
„Kisbutus! Te ugyanúgy embernek születtél. Aki arról győzköd majd, hogy minden kizárólag a Te hibád annak saját magával sokkal nagyobb baja van, mint veled. Annak mindig mindenkivel baja lesz, sajnos „most" épp Te voltál kéznél."
Kisétáltam a vonatállomásra, és úgy tettem mintha nem lenne értelmetlen várnom egy felém rohanó Messiásra, aki már előre tudja helyettem is, hogy minden a legnagyobb rendben van. Nem mindig így volt ez, és én tettem egy ígéretet, ha túlélem, megírom a koldus történetét…

Anita Práznovská rajza a Rekviem pre tuláka című versemhez

…Sosem vagy közelebb a halálhoz, mint amikor önkéntesen eltemeted álmaid. Előbb a remény hal meg, utána a hit. És Te olyankor hajlamos vagy hinni egy olyan embernek is, aki sosem próbálta meg követni az álmait úgy, hogy a felhalmozott akadályokat ne kenné folyton a körülötte lévő Világra mintha nem is részesülne benne.  
Olyankor minden elsötétül, átvált fehérről, feketére s akkor már csak egyre vágysz… megismerni valakit, aki túl egyszerű ahhoz, hogy felfogja, mi zajlik körülötted.

Egy koldus volt az, épp összeesni készültem a bevásárló központ előtt, amikor a két koszos kezeivel elkapott. Nem szeretem a drámát, ha szeretném, bele szőnék a történetbe egy nem létező mentőautót odafigyelő orvosokkal, vagy féltő embereket, mint akiknek igazán számít, hogy nem loccsanjon szét a fejem... (Ezért akár az életük árán is elém ugranak, hogy aztán amikor végeredményben én miattam nekik törik be a fejük, minimum egy emberöltőn keresztül gyűlölhessenek.)
A humort szeretem, ezért jobb is, ha Tőlem tudjátok, besültem… de rendesen.  
- „Lement a vércukrod", mondta kissé megijedve, nyújtva a cukormentes kóláját.  
Pislákoltam, mint a ma született kisborjú és ijedten beleittam az üvegbe.
- „Ne csavard rá a tetejét, én is szomjas vagyok", mondta húzgálva elő a legkoszosabb, legrongyosabb zsebkendőt, amit életemben láttam. „Az illemszabály nem az erősségem, amúgy is, nincs, aki garantálná, hogy nem szenvedsz valamiféle ekcémában.”
A szám az nyilván tátva maradt. Ő törülgeti utánam az üvegszájat? De hisz ez nevetséges… nevetséges ez a sajátos önvédelem… márpedig igaz lehet. Én ugyanúgy ítélkeztem, hisz sosem ittam volna a felkínált itókájából, ha nem fogom fel az agyammal nagy hirtelen, hogy ez a tökfej az életem megmentésében asszisztál. S amíg azt magyarázta, hogy ez milyen kivételes pillanat, én titkon figyelem a rám szegezett megvető pillantásokat mindazoktól, akik nyilván úgy vélik, hogy barátkozni szeretnék, mint Kisherceg a rókával. Ezért karitatív napot tartva egy nincstelent szelídítek. Idióták!
Látott a pénzes tíz aranygyűrűs csülkös pulyka is… hát mit nem mondhatnék? Remek kilátások! Lesz már pletyka, ha eddig nem volt. Epikus életkép… én nekidőlve egy koldusnak, aki cukormentes kólával itat, pedig épp a cukrom ment le… rám jött a röhögő görcs.
- „Úgy látom jobban vagy", mondta mosolyogva.
Nem voltam jobban, csak azt hittem meghaltam és ez a purgatórium igazi Jézusa, úgy ahogy eleve leírták a Bibliában. Hisz amikor meséltek róla, én sosem láttam magam előtt egy selyemköpenyes prófétát, aki unalmában tisztítgassa a jeruzsálemi templomot.
Leültem, vagy inkább csak lekúsztam fáradtan a koldus mellé és szó nélkül engedtem, hogy ránk esteledjen.
- „Hírbe hoznak veled vazze", mondtam gúnyosan kissé.
- „Zavar?"
- „Engem? Ó ugyan dehogy is! Nekem mindig is az volt az álmom, hogy az emberek, akik valaha igazán szerettek egyszer csak különböző okok miatt rajtam gyakorolják a hibbant csőlátásukat. Mert aki az én barátom, most már téged sem bánthat hisz megmentetted azt, aki oly értékes számukra…”
Nyeltem a könnyeket és igyekeztem összeszedni a gondolataimat úgy, hogy az önsajnálat, ha nem is tűnik el teljesen, legalább ne főszerepet játsszon a fontos mondanivalómban.
- „Ugyanakkor, aki engem nem szeret…"
- „Miért fontos, hogy szeressen?", visszakérdezett, majd asztmatikus köhögés közben hadonászva mocskos kezeivel tovább magyarázott. „Ezt nem értem az emberekben, folyton panaszkodnak, hogy mennyire fáj, ha nem tudnak leverni bizonyos léceket miközben elhiszik, hogy egy igaz barátságot a megfelelni akarás motivál. Tudod mi ennek a kára? Hogy sokszor olyan emberekre pazarolod az idődet, akiknek úgysem fogsz soha megfelelni igazán, mert nem rád van szükségük. Magyarán mondva nem a lényed számít, csak jól jön, hogy van kit rángatni. Talán csak szemrebbenésnyit élsz ezen a Világon, mégis olyanok miatt mondasz le az értékes naplementéről, akiknek sosem volt fontos, hogy neked ugyan vannak-e álmaid?
A saját sikertelenségük tükörképe vagy, mert könnyen átlátsz rajtuk. Már csak nem gondolod, hogy még ezek után szeretni is fognak?”  
Felszaladt a szemöldököm kissé, hol ott be kellet ismernem a kegyetlen igazságát. Nem is voltam igazán kíváncsi, mégis faggatni kezdtem s a válaszai annyira megleptek, hogy megszűnt számomra létezni az idő, még szép, hogy ott ragadtam. „Miért vagy koldus, ha ilyen művelt vagy?", kérdeztem álmosan.
- „Mert túl sokan hitték, hogy szeretnek… de sosem engedtem, hogy jobban szeressenek, mint én a nyugodt naplementét.”
- Tehát nem hittél a barátságban?"
- „Nézd, én ezt az életet választottam. Szerinted kinek kellene egy ilyen barát, amilyen én vagyok? Szerinted hányan fogadnák el, hogy nem kívánkozom megváltozni? Hányan fogadnák el, hogy ha meg akarnak nőni, hozzám kell lealacsonyodniuk méghozzá alázattal?! Szerinted meddig leszel büszke rá, hogy úgy érzed hálásnak kellene lenned nekem?”
- „Nem azért ültem le melléd, mert hálás vagyok, hanem azért mert jól esik. Tudtommal nem kértelek, hogy megmentsd az életem.”
- „Mit gondolsz, ha lett volna rá elegendő időd, megkérsz rá?"
- „Nem tudom, sosem agyalok ilyenek felett. Valahol úgy érzem, hogy van, amit rá kell bízni az Életre. Tudom, hogy volt időm a szemeidbe nézni. Elég hülyén jött volna le, ha zuhanok, és te odébb állsz. Jó időben voltál jó helyen és éltél a lehetőségekkel, de egy mágnás nyilván ugyan így cselekedett volna.”  
- „Így van, és pont úgy, mint én, te is sokat fogsz még szenvedni ezért a felismerésért. Te legalább hiszel a barátságban. Nem abban hiszel, hogy Te sosem hibázhatsz, illetve sosem okozhatsz csalódást másoknak. Ugyanakkor nem abban hiszel, hogy sosem csalódhatsz másokban. Nem a lehetetlenben hiszel, amiről oly sokan és oly feleslegesen papolnak. Te abban hiszel, hogy ami igazi az nem rendelteti alá magát az elmúlásnak. Talán fel sem lehet fogni emberi ésszel mekkora különbség ez. Tudod, mi eredményezi ezt a felismerést?”
- „Igen, hogy akit tiszta szívből szeretek…"
- „Annak mázlija van. Akkor is, ha csalódást okoztál neki, akkor is, ha Ő csalódott benned. Akkor is, ha hazug képeket állított a Világ elétek, akkor is, ha átok súlyt benneteket, akkor is, ha a halál próbálna elválasztani, az idő, vagy csak az irigy emberek. Te akkor is hiszed, hogy ami valódi az képes túlélni mindent. De miért hiszed, ha fájdalmat okoz?
- „Mert jó remélni, hogy igenis van az ember életében barát, akire bármilyen fájdalom árán érdemes várni. Hol ott van olyan is, akire nem érdemes, arra majd más valaki vár. Én csak azt szerettem volna tudni, hogy igaz barátnak számítok-e ha feladom az álmaim, és azt hazudom, a Világnak, hogy én voltam az önzetlen?!”
-„Istenigazából nem. A cselekedet, amely nem tölt el örömmel, nem számít önzetlen szolgálatnak. A bölcsek ezt elrontott életnek nevezik, az ostobák áldozatosnak. Az ilyenért nem jár aranyérem sem dicsőség, hacsaknem tűkör végcélként. Kérdezd vissza önmagad. Ha valamit nem szívesen csinálok, másoktól viszont elvárom, hogy ők majd szívesen csinálják helyettem, az tán nem önző cselekedet? Beskatulyázni mások életét hol ott én magam szabadságra vágyom nem önző cselekedet? Aki folytonosan arra panaszkodik, amit állítólagosan szeretetből csinál, legfőbbként saját magát csapja be. Akinek soha nem tudsz eléggé hálás lenni, akit soha nem tudsz eléggé megfizetni a jó tetteiért, az nem tudja mi az, hogy önzetlen, és az öntelt megjátszott vigyora emlékeztetni fog erre. Örültség lenne akarni elérni egy ilyen ember léceit. Ne akard. Képtelenség, mindig magasabbra rakja őket, ez nem eredményez fejlődést, hisz ez a bukás biztos jelképe. A szeretet most van… nincs olyan, hogy még jobban, nincs olyan, hogy majd egyszer! Hadd! Már Ő saját maga is elveszett a léceiben nagyon rég. Ne a lehetetlen barátságba fektess energiát, hanem az igaziba, neked nem kell bocsánatot kérni egy olyan lavináért, amely azért keletkezett, mert valaki eleve nem bízott meg benned. Ha olyan őszinte lett volna, mint amilyen őszintének cifrázza önmagát, két ölelés közt a szemeidbe mondja, azt, amit a kezdetektől tudott… hogy sosem szeretett.  Nem te mondtad ki, hogy rossz ember. „Csak rossz napja volt”, belsőleg mindig így élted meg. Ha Ő tőled jobb lett volna, akkor állt volna melléd, amikor igazán megkérted rá. És te megkérted.
Csakhogy Ő sajnos akkor lábatlankodott, amikor a legkisebb porcikád sem vágyódót arra, hogy olyanról oktasson, ami neki sem megy igazán… sőt!”
- „Engem nem vigasztal, hogy Ő sem jobb. A tettei igazolják, Ő az önzetlen. S hogy ezt pont azok hiszik el neki, akikre nincs többé szükségem az életben, ez sem véletlen.”
- „Te jó ég, ébredj már fel! Azt hiszed, hogy neki szüksége van önmagára az emberre? Csak arra van szüksége, hogy elhiggyék az igazát és sajnálkozzanak felette. Ez élteti, ez hiteti el vele, hogy bármit fog hazudni színtiszta önzetlenségből tette. De ha megkérdeznéd tőle, hogy Istenigazából mi az, ami életben tartaná, ha összetörne a saját önképe, nem tudna rá válaszolni. Ne vezess háborút, mond azt, hogy igaza van, mert igaza lehet… de ha igaza van, ugyan miért nem leli benne örömét?”
- „Nem tudom, te mond meg."
- „De hisz mondtam már! Egy rossz nap végett egész emberöltőt ítélt meg, folyton ezt teszi. Aztán meg úgy kapaszkodik a lehulló morzsákba, hogy élete legnagyobb ellenségeit ölelgeti… nyilván önzetlenül és őszintén.”
- „Lehet, gyorsan regenerálódik ezért képes megbocsájtani!"
- „Ne légy ostoba! Aki csak azért bocsájt meg, mert semmi mása nem maradt neki, sosem bocsájtott meg igazán. Határtalan gyávaság ez. Ha majd kiforgassák mindenből, legalább újra lesz kit hibáztatni. Ennyit tud alkotni. Az agyam eldobom, hogy te ilyen fajtának akarsz megfelelni. ”   
- „Te honnan az égből tudod mind ezt?"
- „Mert ismerlek. Tudtam, hogy erre jössz, tudtam, hogy nem eszel rendesen, tudtam, hogy összeesel, elkaplak és tudtam azt is, hogy mellém ülsz.”
„Komolyan?", kérdeztem megrémülve.
- „Nem, de most már biztosan tudom, mert megéltem. Az emberek sokat beszélnek, és nagyon keveset tapasztalnak. A visszakérdéseddel árultad el, hogy minden, amit felsoroltam igazságon alapul. ”
- „Igen? És azt honnan tudod, hogy nem eszem rendesen?"
- „Mert az aligha XL-es pólód leér a térdedig kedves. Ehhez nem kell túl sok ész. Ha tanulni szeretnél, légy egy picit figyelmesebb!”
- „Hm, remek! Már megint a tanulás! Akkor tuti nem haltam meg."
- „Dehogynem, egy pár embernek már egy jó párszor meghaltál, de hagyjuk ezt, ha eljön az ideje majd ezt is megérted. Csak addig élünk igazán, amíg emlékeznek ránk. Kérdezhetek?”
- „Ja, igen."
- „Te miért kívántál átok helyet, boldogságot annak, aki a legjobban megbántott?"
- „Mert ha igazán szeretek valakit, fontos a boldogsága attól függetlenül mit érez irántam.”
- „Jó, de miért nem gyűlölöd, miért vagy képtelen elhinni, hogy rossz ember?”
- „Mert sosem tudom megítélni, hogy én mit tennék az Ő helyében. Csak azt tudom, hogy én a saját helyemben hogyan cselekedtem volna és ez egyáltalán nem elég ahhoz, hogy magabiztosan tudjam, hogy Ő a rossz. Csak azt tudom, hogy nekem rossz, mert nekem fáj.”
- „Fel tudod te egyáltalán mérni, mennyi fájdalommal jár ez a meglátás?”
-„Hál istennek nem. De honnan tudod, hogy mind ez megtörtént?”
- „Szóval megtörtént?”
- „ Igen, de szeretném tudni, hogy honnan tudod?”
- „Mert újra visszakérdeztél, ezzel hitelesítetted.”
-  „Fenébe, már megint megfogtál! Látni foglak még?”
- „Noná", felnevetett, „viszont téged kivételesen megkedveltelek, épp ezért a saját érdekedben letagadlak. Ne haragudj rám ezért. Mi ketten tudjuk mi az igazság és nekem ez elég. Legyen elég neked is.”
- „De nekem szükségem lenne"…
- „Kire? Egy életmentőre? Te magad mondtad, ezzel a lehetőséggel bárki élhet, és ha tényleg hiszel a barátságban, akkor higgyél abban is, hogy ez untig elég. Mindig lesz melletted valaki, aki vigyázz rád, és aki imádkozik érted. Lehetsz te rossz ember mások szája íze szerint, aki igazán szeret, fel fogja ismerni az igazságot. És az igazság az, hogy aki önmagán kívül folyton rossz embereket lát, az csak saját magát ismerte fel egy pár idegenben. A te szíved gazdagabb lett, ez a legfontosabb felismerés.”
- „Ja, egy pár sebbel!”
- „Az nem számít. Nekem nem volt ilyen szerencsém. Én csak kenyérkére kérek, és mégsem nyavalygok!”
- „De ha még te is letagadod az igazságot, nekem nem fognak már hinni többé, miért kell ezt?
- „Miért fontos, hogy bárki más rajtad kívül elhiggye a történet hitelességét? Csak te élted meg!”
- „És te!”
-„Ez igaz, de nekem nem fontos dicsekednem ezzel, elraktározom a szívemben, és ha szóba egyelődsz velem, igyekszem majd menteni a menthetőt. Vagy jobb, ha azt lássák, hogy egy koszos koldussal társalogsz?”
- „Miért, mi történne akkor? Aki igazán szeret annak tán nem lesz megterhelő, ha kedvesen hozzád szólok. Hisz mindenhol ahhoz vezetnek, hogy ne ítélkezz, légy kedves másokkal…”
- „Ja, igen, ez így van. Mindenhol ahhoz vezetnek. Azért tart itt a Világ, mert olyanok vezetnek, akik még a szeretet is meg tudják indokolni. Kamerák előtt milliókat fektetnek különböző alapítványokba, és sorszámozzák az embert, akin épp segíteni véltek. „Felvétel indul, légy boldog, mosolyogj, fogjál kezet”, mondják annak, aki elvesztette mindenét. Mindegy, ehhez mi túl kicsik vagyunk. De máskor csatold fel szépen a szárnyaid kedvesem, mert ha tíz perc múlva később sétáltál volna erre, nem kaplak el a levegőben, hol ott három éven keresztül szinte minden nap belém botladoztál.”
- „Ez lehetetlen, én nem láttalak, nem emlékszem rád.”
- „Persze hogy nem, hisz nem volt rám szükséged.”
Ez olyan nagy és igazságos pofon volt, hogy az összes idáig megélt sérelmem nagyon hirtelen eltörpült. Kifakadt belőlem a keserves zokogás. Megfogta a kezeim, a szemeimbe nézett, de nem sajnált. Akkor kezdtem felismerni, hogy csak most mentette meg igazán az életem. Mert ez az én harcom volt és nem szólt bele. Ott állt mellettem, velem élte át, de nem diktálta, hogy mit kellene éreznem, mit kellene tennem, vagy hazudnom, hogy jobb és szebb lehessek. Majd felém nyújtotta a Világ legmocskosabb zsebkendőjét, hogy kifújhassam az orromat és megtörülhessem a szám. Összenéztünk…
- „Anyukám azt mondta, hogy idegen emberektől ne fogadjak el cukorkát… ez biztos a zsebkendőre is érvényes”, felszipogtam.
Mindketten végignevettük a hátra maradt időt, egyszer csak felállt és eltűnt az éjszakában. Persze reggel az ágyamban ébredtem, ezért sem veszem zokon tőletek, ha úgy vélitek egy író sokszor a dús fantáziájából merít. Végül is miért ne tehetném? Van már hivatalos verses kötetem.
A koldus? Jahh, a koldus! Dicsekedés közben majdnem elfelejtettem, hogy ez valójában róla szól. Hát az óta láttam még egyszer – kétszer… Persze mindjárt elsőre leálltam mellette és eldicsekedtem az ötlettel (mintha kitudja, mit tennék ezzel érte), hogy leírom a közös történetünket, egy pár szívet hátha megmozgatunk ezzel. Legalább ne ítélkeznének felette. Rám nézett, kitárta tenyerét, s mint aki nem érti miről beszélek, azt kérdezte, van-e apróm kenyérkére?
- „De hát…"
- „Van?"
- „Van, és adok is csak"…
-„Kenyérkére!"
- „Uram Atyám segíts, most mennyit érjen hirtelen az Életem?"
- „Nincs kenyérkére?"
-„Van, csak nem tudom…"
-„Viszlát!"
-„Hej, ezt ne csináld! Ne így! Ez bunkóság, kééééééééérlek…”
Nem volt olyan apróm, hogy lelkiismeretesen elvegye, így hát vettem neki kenyeret és cukormentes kólát. S amikor próbaképpen azt mondtam, hogy szomjas vagyok azt mondta, hogy ez az én problémám, oldjam meg. Menjek, vegyek magamnak is vizet, én megtehetem nyilván. Az emberek jöttek, mentek, néztek, s amikor már túl soká álltam megdermedve nyitott szájjal a koldus arról tartott hangos előadást, hogy milyen önző vagyok, neki csak egy kis apró kellene, én meg holmiféle munkalehetőségekről szóló előadásokkal zaklatom.
Köcsög! Ekkora hazugság! Ekkora szégyen! Gyűlölni akartam, még ez sem ment.
…Aztán újra megleltem, mint akit leforráztak, úgy álltam meg vele szemben. Persze se szó, se beszéd, gond nélkül kikerült. Szépen ki volt öltözve, meg volt borotválkozva, tiszta volt. Nyilván nem ismertem volna fel, ha azelőtt nem néztem volna a szemeibe. Egy pár jó szituált sznobbal álldogált a buszmegállón. Nézték mennyit fejlődött a város. Egymást bíztatva jött a sok baráti hátba veregetés. Szó szerint nyalták falták. „Te jó ember vagy", mondták neki… pedig szerintem azok közül egyiknek sem mentette meg az életét. Várjunk csak! Nem tagadta Őket meg… vakok! Hazugok és vakok. Nem lássák, hogy akit ma szeretnek, holnap odébb rúgnak, holnapután meg újra tisztelegnek neki. Idióták! Nem lássák! Ez a hibbant meg még élvezi is, pedig tudja, hogy fájni fog! Nagyon, nagyon fájni fog. „Hazaérkeztem”, ledobtam magam az ágyra és az erkély ajtajára szegeztem a tekintetem.

Hát ilyen nincs! Összeállt a kép és én felnevettem úgy, hogy még a könnyem is kicsordult.   
Most biztos olvass élvezve valahol a kandalló melegét és kuncog rajtam nagyokat. Holnap meg a képembe tolja a két mocskos tenyerét, hogy hitelesen meggyőzzön arról, hogy amíg megoldom a kenyérproblémáját, nem kell mennie, szántani, vetni, aratni…
Nem érdekel, mit hisztek. Ő akkor is a barátom. Megmentette az életemet, mert engedte, hogy még időben meghaljak mindazoknak, akik sosem szerettek igazán… Nem érdekel, mit hisztek! Az legyen a Ti dolgotok…
…Ahol én rontottam el, ott szeretnék újjászületni.
Mondom ahol én rontottam el…
…mert ha „többet látsz” az nem elrontás, hanem képesség…