Kérsz egy szelet szelet? - Vie to vietor? - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

„Ha az ember felülről nézi a dolgokat, mindannyian gyerekek vagyunk a történelem sorában. Egészen apró gyerekek, pólyás babák, vagy talán csak papírdarabok, melyeket kedvére sodor a szél.”
Francisc Munteanu

Belegondoltatok már? Talán az egész életünk csak egy filmkocka. Egy bravúros jelenet, amelyre jegyet váltottunk, mint a „klasszikus gyermekirodalom egyik halhatatlan költői remeke a felnőni nem akaró Pán Péter”(Idézet egy musical-ből) akit maga a szél Sohaországba sodort ahol nem kellet félnie a kudarctól, az elvesztéstől, az öregedéstől és a haláltól. Miféle kiváltság! Nem kizárt, hogy mi ketten váltottuk egymást. Mert engem a szél pont oda fújt ahonnan őt „vitte”. Így kerülhettem eme duális világ magjába, ahol az egyrangú erők teljes ellentétet alkotva bármikor szembeszállnak egymással, s nem mindig van köztük figyelmeztető átmenet. A természet követi a spontán nem írt szabályokat. Így a fényes nappal és a sötét éj között hamisítatlanul ott lappang az alkonyat. Mi emberek csak szeretni illetve csak gyűlölni tudunk… olykor azt sem igazán s így billegünk az egyik „ló” oldaláról a másikra úgy, hogy talán sosem nyergeljük meg rendesen az életet.
Leszületésünk idején nyilván nem számolunk a halállal. S amikor valaki az önzetlen szeretetről papol órákig, kizárt, hogy elhiggyük a figyelmeztető jeleket: „Ez becsap, hisz ugyanúgy gyűlölni is képes, akkor miről beszél (és minek)?” Ha ezeknek a dolgoknak előre tudatában lennénk, nyilván nem látnánk értelmet az Itt létben. Hisz mi célból akarnánk tanulni bármit is, ha egy sorsdöntő lépés teljesen megváltoztathatja az elért eredményt (vagy érzést). Talán épp azért, mert a kialakult ellentétes energia kimerítő harcba hívja az embert, s mintha nem lenne kár a fáradságért, az ember oly szívesen harcol. Hol önmagával,(ez a leggyakoribb) hol az ellenségeivel, hol az előítéletekkel, vagy csak úgy… a láthatatlan viharos széllel, melynek kergetésével gyermekként sokszor elszórakoztattam önmagam.      
Nem siettem felnőni, félni, hogy egyszer majd minden véget ér, mert lesz majd, aki igazi fájdalmat okoz, s akinek fájdalmat okozhatok én. Tudni, hogy leszek majd egyszer igazán magányos és magányossá teszek másokat. S hogy ítélkezem majd mások tettei felett, mivel felettem is ítélkeztek. Itt már az idő teljesen más szabályok szerint működik, nem tesz boldoggá egyik pillanatról a másikra úgy, mint egy gyermeket, esetleg kialakít egy hosszadalmas folyamatot melynek végén győzelmesen (s már talán fogatlanul) vigyoroghatunk. Nem áll le, csak mert neked pihenned kell, és nem törli önmagát, hogy egy kicsit átírhasd a múltbeli élettörténetedet. Halad, s vele haladhatsz, így sok minden feledésbe merül akárcsak a gyermekkori álmunk nagy része.
Egyszer csak felülkerekít egy jel, egy sugallat. Nem tudod megmagyarázni, bizonyítani vagy elkapni, hogy megmutasd másoknak. Egyszerűen csak érzed, „ez a kiváltságos élethelyzet” rólad s neked szól…

Amikor a szél lágyan kiszárítgatta csalódottságom könnyeit…
Amikor hullámokat varázsolt a nyugodt tengerre, hogy tapasztaljam erejét…

( az igazi feng-shui azaz szél-víz )

Amikor szétfújta a viharos felhőket, hogy a nap sugarai érinthessenek…
Azt mondtam elkapom, és már soha többé nem eresztem el. De nem lehet, mert a szél szabadnak születet, s ha túl sok van belőle akaratlanul pusztít bármennyire is szeressen, bármennyire is lenne a barátom. Ezzel a tudattal nőttem fel s nem volt semmiféle átmenet. Egy nap szépen felébredtem s gyáva megalkuvó lettem. Túl gyáva ahhoz, hogy a szelet kergessem, túl gyáva ahhoz, hogy élvezzem, amikor a hajamba túr. A gyermekkori pajkos játszótársból „hülye szél” lett, aki elrontotta a frizurám, amikor az első randevúra mentem. Oly fontos volt mit szólnak az emberek… azok az emberek, akik már réges - régen feladták a gyermekkori álmukat, hogy maradjon elegendő idejük mások kritizálására. Ezt látván oly sokat könyörögtem az égnek: „Soha ne nőjek fel, ne legyek olyan, mint ők.”  
A „visszatérés” olykor nehéz és fájdalmas, egyedül szinte lehetetlen s épp ezért szerettem volna tudni, hogy a baráti köröm ugyan kergeti-e időközönként a szelet? Náluk hogy néz ki, ha elkapják? S ugyan tudnának-e mesélni szélnek a szélről? Felkértem néhányukat, hogy segítsenek nekem. Mérhetetlenül jól esik, hogy még egy ismeretlenül ismerős vándor is megpihent mellettünk és a szél sebességével tudósított arról mit érez, és mit gondol.  
Képek, írások által meséltek s úgy döntöttem tovább adom, hogy tudjátok ti is… amikor igaz és jó barátok kísérnek végig az élet göröngyös útján, szinte minden akadály eltörpül. S ha netán mégis szembepisálok a széllel valami égi erő mindig fordít rajtam egyet. Hogy miért? Ne tőlem kérdezzétek.

Szólt a szél, ma erre száll s így születet meg bennem a kérdés: Kérsz egy szelet szelet?   
Örök gyerekek a Sohaország kecójából, köszönöm, hogy visszavarázsoltátok az álmom.

A szerzők írásait csak abban a nyelven jelenítem meg, amelyben írták.

„Keď človek začína vnímať veci z nadhľadu, zistí, že všetci sme deti v spleti historických udalostí. Veľmi drobné deti, bábätká v perinke, alebo len akýsi kus papiera, ktorý podľa nálady unáša vietor sem a tam.“
Francisc Munteanu (preklad z originálu)

Zamysleli ste sa už nad tým? Náš celý život je možno jeden jediný filmový záber. Bravúrne predstavenie na ktoré sme si zaobstarali lístky ako nesmrteľný hrdina z klasickej detskej literatúry, lietajúci chlapec Peter Pan, ktorý netúžil nikdy vyrásť a tak ho vietor zavial do krajiny Nikdy, kde sa nemusel obávať zlyhaní, prehier, strát, staroby, či smrti. Aké výsadné postavenie! Vôbec nie je vylúčené, že my dvaja sme sa vystriedali. Totiž mňa vietor zavial presne tam, odkiaľ jeho uniesol. Zrejme tak som sa dostala až sem, do jadra duálneho sveta, kde jednotné sily tvoria sami sebe úplný protiklad. Kedykoľvek sa jeden druhému vzoprú bez upozorňujúceho prechodu. Príroda nasleduje spontánne nepísané pravidlá a tak sa medzi jasným dňom a tmavou nocou nefalšovane objavuje už dokonale preštudovaný súmrak. My ľudia však dokážeme iba milovať, respektíve iba nenávidieť...občas sa ani tie dve protichodné pocity nezakladajú na pravde. Atak sa celý život kolíšeme z jednej strany na druhú bez toho, aby sme čo i len na chvíľu osedlali život.
Pri narodení zrejme nerátame so smrťou. A keď niekto hodiny mudruje o nezištnej láske, je vylúčené aby sme inštinktívne uverili, že klame: „veď dokáže aj nenávidieť, tak o čom to rozpráva (a načo)“? Keby sme ohľadom týchto životných udalostí nadobudli pravdivé vedomie, zrejme by sme už nenašli hlbší zmysel v bytí. Veď z akého cieľa by sme sa chceli učiť, keď jeden jediný osudný zvrat dokáže od základu zmeniť získaný rezultát (či pocit).
Príčiny sú menej známe, ale fakt, že protichodné energie vždy povolajú ľudstvo do vyčerpávajúcich bojov je pravdivý. Človek vždy bojuje tak ako keby nebola škoda námahy. A bojuje zrejme rád. Buď sám so sebou (najčastejšia alternatíva), buď s nepriateľmi, buď s predsudkami, alebo len tak...s neviditeľným búrlivým vetrom, ktorý som ako dieťa tak vrelo naháňala. Neponáhľala som sa dospieť, báť sa, že raz sa všetko ukončí, lebo už súbežne so mnou existujú ľudia, ktorí mi raz ublížia a ktorým ja budem musieť ublížiť. Vedieť, že budem raz skutočne osamelá, pričom aj budem opúšťať iných. Vedieť, že budem odsudzovať činy s vedomím, že aj mňa odsudzovali. Tu už hrá čas podľa celkom iných pravidiel. Chvíľkové šťastie má nesmierne krátky priebeh a na celoživotnú blaženosť čakáme až do konca, ak sa život podarí, môžeme sa víťazoslávne ( a bez zubov) usmiať. Tu sa čas nezastaví na základe prosieb, že si potrebuješ oddýchnuť, nezmaže sám seba, aby si si mohol preštylizovať minulosť. Napreduje a ty môžeš napredovať s ním. A takto upadne do zabudnutia mnoho našich detských snov.
Až raz nás povznesie jedno znamenie, či malá inšpirácia. Nevieš to vysvetliť, dokázať, či chytiť do rúk, aby si to ukázal aj ostatným. Jednoducho len cítiš, že si vo výsadnom postavení, ktoré rozpráva tvoj príbeh o tebe pre teba.
Keď vietor hebko vysúšal moje slzy sklamania...
Keď vyčaroval na pokojné more kolosálne vlny, aby som cítila jeho moc...
Keď rozvial búrlivé mraky, aby sa ma slnečné lúče mohli dotýkať...
Povedala som, že si ho chytím a nepustím nikdy viac. Lež aj samotný vietor sa narodil slobodný a keď sa ho nazbiera viac ako treba, nenáročky pustoší. V tej chvíli by bolo jedno, či ma má skutočne rád a či je mojim priateľom. Jednoducho by cezo mňa prerástol. Vyrástla som pomaly, ale isto s týmto vedomím bez akýchkoľvek prechodov. V jeden krásny deň som sa prebudila a stala som sa zbabelým oportunistom. Zrazu som bola príliš zbabelá na to, aby som bezstarostne naháňala vietor, príliš zbabelá na to, aby som vychutnávala rozstrapatenie vlasov. Z detského nezbedného kamaráta sa stal hlúpy vietor, ktorý mi pokazil frizúru hneď na prvom rande. Totiž tak strašne som si zakladala na tom, čo povedia ľudia...tí ľudia, ktorí sa už dávno vzdali svojich detských snov, aby im zostalo dostatok času na kritizovanie ostatných. Vidiac toto nekompromisné jednanie sveta som tak často šepkala prosebne do nebies:“ Prosím ja netúžim dospieť, ja nechcem byť taká akí sú oni.“
„Návrat“ je občas ťažký a bolestivý, osamotenému skôr nemožný. Práve preto som túžila vedieť, či okruh mojich priateľov dokáže z času na čas ponaháňať vietor? Ako sa im javí keď ho chytia? A či by dokázali rozprávať vetru o vetre? Tak som teda poprosila niektorých z nich o pomoc. Neskutočne dobre mi padlo, že ešte aj známy - neznámy vandrovník  si počas púte oddýchol, aby nám rýchlosťou vetra oznámil, čo práve cíti a čo sa mu preháňa v myšlienkach.
Pomocou fotiek a pocitov vliatych do slov mi porozprávali svoje vlastné príbehy. Rozhodla som sa, že to podám ďalej, aby ste aj vy vedeli...keď nás na životnej púti odprevádzajú skutoční priatelia všetky prekážky sa akoby zázrakom zmenšia. A keby som čírou náhodou predsa len „cikala naproti vetru“ nebeská sila mnou poriadne potočí. Že prečo? Nie mňa sa pýtajte.
Vie to  -  vietor :))

 


( foto: Viktor - Mesačný vietor )

Diela autorov zverejňujem iba v pôvodnom jazyku v ktorom tvorbu napísali.


Robi:

... Gyengéd, erős, szembeszálló, forgó, segítő, romboló, kellemes,kényszertehernemkellő SZÉL.
..egyenlő a vízzel, szél-víz áradat, szagtalan, íztelen, megfoghatatlan, kinyomozhatatlan - honnét és hova tart.
.....zmus, például az egy zászló, amelyet láthatatlan szél lebegteti, amely nem is fúj. Sőt, Don Quijotét felis dőtötte. Téves tudatosítás, hogy ő a szélmalmokkal hadakozott. Nem, neeem, hanem a széllel.  A malom csak az útjában ált,. És hogy érdekesebbé váljon a történet,. Mi meg most fokozzuk  a történetet, játszadozunk a lehetőségeinkkel, a széllel, amely fúj vagy sem, akkor nevezzük meg ...zmus szélnek, amely nem is fúj és Don Quijottét mégis feldönti.  Mesének megfelel, de valóságnak is, a lónak is négy lába van és mégis megbotlik,. Úgyhogy, mindennapos szél vezet, követ, megcsap mindanyiunkat. Kellemesen, kellemetlenül, akarva, akaratlanul.
Nem vagyunk mások a szél harcos, vagy a szélmalmos harcostól, hisz álmok ringatnak, képzeletek kísérnek, érintenek, gondolatok szálnak/ belső szél által/ jobra balra, röpködnek, fújja őket a láthatatlan, amely nem is fúj,. De legalább van mire fogni,.
De térjünk csak vissza a téma alapkövére, amelyet szél erővel rombolni lehet, úgyhogy a szél, az egy kész megnevezés egy készen erezhető természeti mutatványhoz.  Ez a SZÉL.
…és hogy mit csinál a szél ha nem fúj??? : kalandoz, apróként vándorol, éli a szabadságát, örül a mának és a mindennapnak, amikor meg várva várt a "apró-vándorok" összejönnek, mutatva erejét, örömét, meg tudja mutatni ki az úr.
Pár szó a szerzőhöz:
Idézem: „Nem vagyunk mások a szél harcos, vagy a szélmalmos harcostól, hisz álmok ringatnak"
Ez teljesen megfogott, sokat elmélkedtem rajta s talán a duális világban élő egyének „csak" ennyit tudnának fordítani rajta: „Nem vagyunk mások a szél harcos vagy a szélálmos harcostól, hisz malmok ringatnak." :))
A malom zúz, s ami fáj, jöjjön ki!
…zmus szél? Szkepticizmus, miszticizmus, szentimentalizmus, szarkazmus, cinizmus, idealizmus… Vagy csak szél? :))

Andykám:
Vietor je život, alebo???
Vietor je prírodný živel, môže byť dobrým pomocníkom, ale aj zradcom.
Je súčasťou nášho  každodenného života  už  milióny rokov - odkedy  Zem je Zem.  Je spolutvoriteľom tejto planéty... Jednoducho ho potrebujeme k životu. Je to ako brat
5 elementov života...   Keby len vedel rozprávať...
Hovorí sa, že vietor fúka... Ale predsa vietor nefúka, vietor je vietor... čo vlastne robí? Vetruje, veje??? Nie je viditeľný a predsa vieme kade chodí – je to zázrak, zázrak prírody. Je to sila! A kde je vietor, keď nefúka?  To je otázka?!
Niekedy príjemný spoločník, niekedy ničiaci prvok ... Nie je naším majetkom a nikdy ani nebude. Je slobodný a robí si, čo sa mu zachce J
Niekedy mi pripomína - lásku... Nedá sa chytiť, nevidíme ju...predsa ju cítime, niekedy prichádza, niekedy odchádza, nevieme kedy sa objaví, čo po sebe zanechá, či krásne spomienky, či tie bolestivé...
Jednoducho je tu , je to sila, je to dar!!!

( foto: M. Gabi )

Bea - Pillangóm:

Preháňať sa neobmedzene po lúke, lesoch, jazerách, mestách, uliciach...? pohladiť tváre, ohriať a poláskať...? Pohladiť kvetinky, pobozkať koruny stromov, rozčeriť hladinu, priviať dážď...? Osviežiť jemným vánkom v horúcich letných dňoch, vyčariť úsmev...?
Bojovať s víchricou, poštípať na líčka...?
Klásť prekážky, ktoré sa zdajú na prvý pohľad neprekonateľnými, no s podporou dobrého vetra do plachiet predsa napredovať...?
Vietor v krídlach...
Vietor, čo nás poháňa dopredu.
Vietor, čo nás brzdí v napredovaní.
Vietor, čo nás hladí po tvári.
Vietor, čo nás osvieži.
Vietor, čo nám zalieza pod kožu.
...načo sú nám krídla keď nám ich nehladí vietor?
Môj vietor sú moje hranice, nespútané, plné nádeje, prekvapení, kam ma to dnes zaveješ? Čo mi to dnes prinesieš? Radosť, či bôľ? Lásku, či nenávisť? Zdolám, či stroskotám?
Ty ženieš dopredu, ty kladieš prekážky, ty ma držíš pri živote...
TY!
Môj vietor je moja sloboda.
Moja sloboda je môj život.
Môj život je vietor.
Vietor som JA!

( zdroj: internet )

Dzúliám:

A szél
Dühöngős vagy lágy? Vajon mit üzen nekem, amikor az arcomba fújja lágy szellőjét.
Megsúg mindent, amit a fák vagy a madarak beszélgetnek, netán hozza a jó hírt. A szél egy különös csoda. Meglehet ragadni minden pillanatát, minden sugallatát csak figyelni kell. A szél olyan, mint egy ember, hol dühöngő, hol pedig csendes. Dühöngésében fákat döntöget és bizony hideg is. De bezzeg amikor lágyan lengedezik, olyan, mint egy kis gyermek, kellemes, jó érzésű, nyugodt. És amikor nem fúj a szél, vajon mit csinál? Olykor tudatomra adja, minden rendben van, meg van nyugodva, és láthatatlan. Mint a lelkem. Nyugodt és elcsendesedett. A szél egy természeti csoda, amely behatol a lelkünkbe, szívünkbe és tudatunkba. Segít a természetnek előkészülni egy újesztendőre, segíti hozni a nyarat és a téli időszakot. A szél egy természeti csoda, mint a barát, ha esik az eső ő kiszárítja a földeket, de ha kell, megtámasztja fákon az ágakat.
Szeretem a nyári szellőt, mikor elhozza nekem a kellemes virág illatait a madarak énekeit és a fák titkos susogásait. Többnyire, amikor dühöng, a hajamba kap, s én hangosan megszólítom: „szelecske csak nyugodtan”, s ő mint aki érti szavam megnyugodva elenged.

( zdroj: internet )

Drága barátaim Ti pont az a szél vagytok, amely a szárnyaim alá fúj:)
Drahí priatelia, ďakujem vám za vietor v krídlach.

foto: Dadka - felnőtként is elkaptalak :-)