Mintha volna szíved - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Egy kis copfos kislány állt meg mellettem. Kezét a kezembe helyezte, rám nézett és eddigi életem egyik legmeghatározóbb kérdését tette fel nekem. Ugye én már rég óta rajzolok? Ezt szerette volna tudni. Voltaképpen igen, mert néha olyan távolinak tűnik a megélt évek tartalma, hogy olykor egy két hét eltelte is a „régen volt már” „ládikóba” kerül. Hisz nem rég (vagy rég?) még a babakocsiban csodáltam Őt, ma már a faliújság elkészítésénél segít és saját, önálló kérdései vannak. Persze én közben semmit nem öregedtem. Olykor eljátszadozik velem az idő mellékhatása, de ez egy természetes folyamat, ámbár sosem jelentették a hangosbemondóban, valahogy sikerült kiszűrnöm magamnak… az élet mulandó. Vagy, ahogy Major Eszter mondaná: „Szökik a perc, rohan az út, múlik a lét nyomtalanul. Valami kell a szavakon túl"…
Kicsit fájlalom ezt a gyors tempót. Mert én annyi mindent szétpakoltam Önmagamban, hogy egy emberöltő túl kevés „a dolgaim” megértéséhez. Miért így és miért nem úgy? Miért nem mindig a logikus és világos?
Az embertől áradó kinti fény, amely a világ megvakítására szolgál, nem mindig motivál. Sőt! Talán azért mert túl sokszor láttam már, hogy került fel szar a polcra, legyen már, aki észt ad a kompótnak. Ez egy ideig szórakoztató, utána már nem. Nincs köztes állapot. Én azt a fényt szeretem, amely után jó mélyre ásni kell, mert azt tanít meg tisztelni a félelmet és szeretni… szeretni akkor is, ha nagyon fáj.
Egy igazság van a rajzolásommal kapcsán. Képtelen vagyok rajzolni úgy, mint aki évekig gyakorolta, tanulta ezt. Ez idáig nem igazán vonzott a vonalak meghúzása, alakítása. Amit érzek, inkább szavakkal írtam le. Talán sok mindenről lemaradtam ezzel… Járhattam volna rajzórákra, kisegítő szakkörökre. Sajnos akkoriban úgy éreztem, hogy a rajzolás terén nincs mit formálni rajtam. Egyszóval nem volt tehetségem hozzá, vagy csak nem fedeztettem fel… ezáltal különösebb vonzalmat sem éreztem ahhoz, hogy ceruzát ragadjak. Az alakjaim legtöbbnyire kör – kör vesszőcske alapján születtek meg. No ha TALÁN ma sincs ez másképp, mára nagyon szeretek rajzolni, megmosolyogtat.
Na ja…én most fogom önmagam „megváltani” amikor már az ember helyet a számítógép is rajzolhat. Talán azért mert rosszul vagyok ettől a világtól, ahol kihirdetnek egy rajzversenyt a tehetséges gyerekek számára, amelyben az első megnyerhető díj egy Playstation. Miért nem egy profi festő felszerelés? Nem ez lenne a tények logikusabb megoldása? Nagyon jó a motiváció politikája, úgy rá szálnak, mint méhe a cukorra. Jelentkezik majd az is, aki nem tud, és nem akar… csakhogy nyerhessen valamit, aminek semmi köze a tehetsége továbbfejlesztéséhez. Az biztos, hogy aki elnyeri az első helyet, ceruza helyet ócska kart fog majd a kezében, amellyel navigálhassa a bombázó repülőket, tankokat. Már nem fogja vonzani a szíve vágya hisz megnyerte „az egész világot”. Azt a Világot, amely lassan, de biztosan érzéketlen gépekké formálja az embereket. De hát mi választottuk! Jóféle dolog siránkozni azon, hogy mi teljesen más gyermekkort éltünk… igen, mert a mi szüleink nem ültettek Tv elé, nem teljesítették az összes hóbortos álmainkat, ezért mi tudtuk, hogy mindennek ára van s a legfontosabb céljainkkal nem a nyavalygás a semmittevés és az unalom párosult… kár is folytatnom… s még mielőtt betöltenék húsz lapot feleslegesen, visszatérek az eredethez. Szóval szeretek rajzolni:))
Ezért is ünnep Nekem az a nap, amikor összeülhetünk azzal a rajzolós sráccal. Tudjátok azzal, aki egyre okosabb s nyitottabb a jó felé. (Írtam róla a Szeress, úgyis ha rossz vagyok bejegyzésemben) Egyre nagyobb örömmel tanul, persze olykor még átfordítsa mellettem a szemeit. Mert ugye minek dolgozunk ki két lapot egyszerre, ha szerinte egy is elég?! Pedig időben annyira túlszárnyalta Önmagát, hogy fele annyi idő kell két lapra, mint egykor egyetlen egy példára. Az óra hátralevő részén nagyokat dumálunk, kacagunk és rajzolgatunk. Mostanság gitárokat rajzol. Őszintén tetszik, amit csinál, tehát hogy ilyen formába önti az álmait s a felgyülemlett feszültségeket. Ezért kapott jó sok rajzlapot, azt hittem a föld alá ásom Önmagam, amikor megpillantottam féktelen szomorúságát. Nem tudott örülni igazán, csak vállat vonva megköszönte. Akaratlanul lapoztam a szívében s láttam, olyan embertől, akit legalább igyekezett elfogadni eddigi élete során (mert szeretni nem tudta) még soha semmit nem kapott. Illetve semmi olyat, ami spontán ötletből születik és nincs köze az ételhez és a ruházathoz. Zavarban volt, nem tudta mit kellene tennie, hogy mondhatná el, hogy jó, ha van, de egyáltalán nem kérte. Nem is vártam boldog nyakba ugrást, inkább önző célokra hivatkozva egy szuszra elmagyaráztam neki, hogy a telerajzolt lapokból prezentálás érdekében egy párat vissza kell majd postáznia Nekem. Nem tudja mi az a „márpedig prezentálni fogom Őt”, de láttam azt a megkönnyebbült fellélegzést és a gondolatai cikázását… nem kell szeretnie cserébe, nem kell adnia olyat, aminek nincs birtokában, nem kell beszereznie jobb jegyet… untig elég, ha lefirkant valamit és visszaadja azt, amit elméletileg ajándékba szántam. Miután minimális segítséggel végrehajtotta a feladott leckét, máris ceruzát ragadott. Hiába magyaráztam, hogy van ideje mindenre, valahogy megszokta már, hogy a jót is – rosszat is máris visszaosztja. Nem görcsös, az arcára enyhe mosoly ült. A halálfejek és az ördögszarvak eltűntek teljesen. Jelenleg mosolygós arcokat, szívecskéket és angyalszárnyakat rajzol. Na és persze a kihagyhatatlan gitárt:)) Már csak egy kis szín hiányzik. Úgy érzem, nem sokára megoldjuk…
Persze én tovább harapdáltam a szám szélét. Nem akartam, hogy lássa mennyire küszködöm a könnyekkel. Semmi „cicuka – micukát” nem kapott az Életben, én meg csak úgy jövök, belegázolok a sziklaszilárd meglátásaiba és arról igyekszem győzködni, hogy másképp is lehetne… mert az igazi erő és az ember nagysága nem a fizikumában rejlik.
- Nagyon szeretnék tudni rajzolni – megtörtem a csendet.
Rám nézet, mélyen a szemeimbe, szinte fájt és mondott olyat, ami egy „jaj de buta gyerek vagy Te” - félének nem igen jutna az eszébe.
- De hisz tetszik tudni, ha meg nem… tessék, úgy tenni mintha tetszene tudni. Mintha olyan kezei lennének, amelyek előre tudják, mit kell tenniük, amikor ceruzát tart. Egyszerű nem?
- Egyszerű? Te most ugratsz? Ezzel a tudással születni kell kisfiam. Mi felnőttek ezt tehetségnek nevezzük.
Kisfiam, kisfiam, kisfiam… ezt nem kellet volna, vagy igen? Istenem, én hülye… hisz gyerekotthonban nevelkedik… de hát én sem vagyok anya, honnan tudnám jót tettem-e?
Rám nézett, talán eddigi életem legszebb gyermeki mosolyát láttam… volt benne némi fájdalom is. Elém rakott egy rajzlapot, az Istennek sem érintette volna meg a kezem, pedig tudta, hogy másképp nem tanít meg se rajzolni, se elfogadni ezt a kissé fura teóriát. Fenét, ez az én tudásom, neki elég volt hinnie bennem…
- Fel, fel, fel… most jobbra, egy kicsit balra, fel, fel, fel… így valahogy született meg az első profi fám, profi ágakkal…
…és még egy pár nagyon jó kép… de lehet csak ahhoz képest, hogy Istenigazából eddigi életem időtartalmát nem töltöttem rajzolással.
Pfff… „tessék tenni úgy, mintha tetszene tudni"… Jó, jó… akár így is működhetne, de én már tudtam, hogy ezt a kesztyűt vissza fogom neki dobni.
Biztos nem fogjátok elhinni, hol tartunk… a tanulásban például ott, hogy nem rég részt vett egy komoly vetélkedőn és dicséretreméltó helyezést ért el. Alá van húzva a neve rikítós filccel, nem mások miatt… miatta… hogy úgy sétáljon el „Önmaga mellet”, hogy lássa, másképp is lehet ezt. Az óráink nagyon változók mivel mindig más kérdést tesz fel. Ma például azt kérdezte, hogy miért nem dolgozom abban a gyermekotthonban, amelyben Ő lakik, hogy gyakrabban el tudjon dicsekedni azzal mit ért el…
És azt is kérdezte miért cseng ki ilyen hamar a szünetre? :))) Csak nagyon nehezen hiszi el, hogy az óra semmit nem rövidült. És nagyon nehezen hiszem el én is… Ahhoz képest mivel indultunk… a pöffeszkedés s az érdektelenség… amikor az idő csigaléptekkel „haladt”, mára ott tartunk, hogy sosem tudunk kitárgyalni mindent teljesen…
- Ha lehetne választani egy igazi anyut – mondta óvatosan…
Kezeimet a vállára tettem és folytattam helyette…
- Figyelj csak, most még nem láthatod, de a körülményekhez képest a legjobb történt meg veled, ami csak megtörténhetett. Vannak gyerekek, akiknek évekig tűrniük kell a verést s a lelki zsarolást, csak azért mert a szülei Önmagukkal sem élnek békében, nem hogy még a világgal… De ha lehetne választani fiúgyermeket…
- Nem vagyok mindig jó, volt, amikor sokat verekedtem, és bántottam másokat, volt, amikor hazudtam…de volt olyan is, amikor nem, s fájlaltam, hogy többé nem hisznek bennem… sietett felhozni „miért ne" érveket úgy, hogy egyikről se késsen le.
- Mert valahogy védekezned kellet. Nem tudtad, hogy nem neked kell igazságot tenned. A felnőttek olykor nem látnak tisztán, ezért hoznak rossz döntést is az életben… de ez is hozzátartozik a tanuláshoz. Emlékszel arra a napra, amikor gyorsan lábra pattanva ökölbe szorult a kezed? Emlékszel mi hozta ezt ki belőled?
- Igen, „az a fiú” szándékosan kirakta elém a lábát és én nagyon csúnyán elestem, dühös voltam, mert már előre láttam, ahogy kinevetnek a többiek. De nem volt rá alkalmuk, mert közbetetszet szólni.  
- Pontosan! De ha én csak annyit láttam volna az egészből, hogy Te rohansz neki annak a gyereknek, lehet, tévesen ítélkezem, mert már belerögzítetted a környezeted tudatába, hogy van, amikor egyszerűen felpattansz és verekedsz. Mit éreztél volna, ha oda álok mellé, védő kezet nyújtva Téged meg kitaszítalak? Csak újabb igazságtalanságot és a vele járt gyűlöletet, hol ott, ha mélyebben belegondolsz, ezzel a lépéssel akár nekem is igazam lehetne…  
- Tudom – mondta szomorúan - már akkor így éreztem, amikor szándékosan nekem tetszet jönni és egy másodperc töredékében eszembe jutott mit érezhet más, amikor én teszem ugyanezt. Persze ezt a gondolatot igyekeztem minél gyorsabban elhessegetni, eredménytelenül.
- Szándékosan??? Honnan tudod, hogy szándékosan tettem?
- Tudom, mert már nagyon vártam valakit, aki ugyan azzal a rejtett fegyverzettel száll szembe, mint amilyen Nekem van. Valakit, aki nem attól akar nagynak látszani, mert megteheti, és nem azért akar okosítani, mert Ő jobban tudja… maga jó ember.
Felpattanva a székről az ablakhoz siettem. Kinéztem, mert tudni akartam kint is változott- e valami? Minden a megszokott helyén volt, csak a könnyektől duplázódott az „odakint" világ… jut eszembe, dupla vagy semmi, nem kellene Őt becsapnom.
- Rosszat mondtam? – kérdezte ijedten miután visszatértem a helyemre.
- Nem, dehogy is. Sőt nagyon jól esett hallani ilyet… és pont Tőled, aki nem titkoltan annyit csalódott már. Csak tudod, még én sem tudom mibe mérhető az ember jósága. Én is hibáztam már, lemondtam másokról és engedtem, hogy rólam is lemondjanak, fájt, de a büszkeségem nem engedte, hogy kimutassam. Neked azért mesélem ezt el, mert nem akarom, hogy tévesen vélekedj. Egy felnőtt is csak egy olyan ember, aki valaha gyermek volt… bárhová sodor az utad, ezt az egyet ne felejtsd el. Vannak Tőlem jobbak és bölcsebbek, akik soha nem tévedtek el. Nézz csak körül…  
- Nem érdekel! Ha olyan sok jó ember van körülöttem, akkor miért nem vették észre, hogy van, amikor csak egy ölelésre vágyom? Jaj, tudom, mert a jó emberek nem támogassák a rosszat én meg csak rossz vagyok, ugye?
- Nem! Soha nem leszel csak jó illetve csak rossz ember… és csak Norisz se leszel, van saját arcod.
Hatalmas nevetés hangzott Tőlünk, még az ajtó is kinyílt ránk
- Adj esélyt az embereknek, engedd, hogy észrevegyék azt a jót is, ami kibontakozásra vár. Nem lehet mindig mindenért kizárólag másokat okolni. Az a Te döntésed, hogy mindenképp butának és értetlennek akarsz látszani. Ne légy gyáva, ismerd be – súgtam oda neki.
- Azt tetszet mondani, hogy nem a látszat számít – súgta vissza
- Igen, ez az én tapasztalatom az én igazam és az én véleményem. De hogy hol vagy ebben Te, egyáltalán benne vagy-e, azt Neked kell megtapasztalni. Kezdetnek próbáld elfogadni, hogy elsősorban mindenkinek a saját fájdalma a legnagyobb… csak ezt nem mindenki vallja be. Neked legfőbbképp az fáj, hogy nincs igazi családod, Nekem meg az, hogy nincs gyermekem. Nem ugyanaz, mégis egyformán „harcolunk”… Te a „jószívű emberek” vakságával én meg a „jószívű emberek” durva kívánságaival. És valahol félúton találkoztunk. De ha Nekem nem lenne mivel harcolnom, talán nem lett volna miért észrevennem. És akkor nem szaladok neked, hogy is mondtad? Szándékosan… Ugyanakkor nem eredek utánad és nem tudom meg a támadásod okát. Lehet, csak legyintenék annak hallatán, hogy már megint összevertél valakit. De ezért kár is megharagudnod, hisz ez is egy természetes reakció lehetne. Ebben nem az játszik szerepet, hogy mennyire vagyunk jó vagy rossz emberek, hanem hogy mennyire akarjuk meglátni másokban a saját arcunkat. Te jelenleg jónak látsz, de a srác, amely kirakta eléd a lábát nem ájult el örömében, amikor megdorgáltam ezért, pedig tudnia kellet, hogy igazam van.  Ha két ember két különböző igazságért harcol, s te köztük vagy, egyet előbb utóbb sajnos meg kell majd bántanod. A többi úgyis attól függ, hogy feladja-e a barátságod a Világ ostobaságai végett. Ha feladja, akkor Ő sem szeretett igazán.
- Nem igazán emlékszem rá, hogy Nekem bárki is igazat adott volna.
- Én sem adok Neked igazat, mert mindjárt veréssel reagálni mások ostobaságára a leggyengébb létező igazságtétel, amely csak arra utal, hogy nem tudsz uralkodni magadon. Ez hosszútávon bajba sodor. Lehet tartani fognak Tőled a többiek, de ennek semmi köze a szeretethez… sőt.  Ugyanakkor a saját álláspontomból nézve Nekem nagyon könnyű erről akár órákat is prédikálni. Én sosem verekedtem olyan sokat, mint Te. Ne! Már hallom a kérdést, de még a csodálatos gyermeki mosolyodért sem fogok Önmagam ellen fordulni.
Őszintén felnevetet. – Bár tudnám, hogyan kell jól szeretni – lehajtotta kissé szomorkásan, ámbár enyhe mosollyal az arcán a fejét.  
Bingóóó visszaadhatom, tudtam, hogy most van itt az alkalom… - Hidd, el hosszútávon senki nem lehet biztos abban, hogy pont Ő jó szeret. S aki azt mondja, hogy biztos benne, az becsap. De mindenki úgy szeret, ahogy a legjobban tud. Ha kiszabadítasz egy pillangót a pókhálóból, óvatosan, gondosan letisztítod a szárnyait, kinyitod az ablakot és boldogan útnak ereszted, közben egy madár szemed láttára kettészakítsa, kit fogsz hibáztatni? Önmagad, hogy feleslegesen fáradoztál? A pókot, vagy az éhes madarat? Vagy megtartod Önmagadban a pillangó szépségét s a tudatot, hogy Te minden Tőled telhetőt megtettettél annak érdekében, hogy tapasztalja meg a boldog szárnyalást?  Emlékszel kölyök, azt mondtad, rajzoljak, úgy mintha a kezeim tudnák, mit kell tenniük… Te is „csak” úgy szeress mintha volna szíved, amely tudja, mit kell tennie. Akkor is, ha állnak melletted s akkor is, ha elengedik a kezedet.
Rám nézett és pontosan láttam… most tört ketté. Most jön el az, amikor el kell hinnie, hogy számíthat rám, de az, hogy mit kezd tovább az életével, nem Tőlem függ. Akár élete végéig is verekedhet, vagy alkothat hol hasznosat – hol szépet. Én megdicsérhetem, vagy megkorholhatom, de nem Én élem. Az élet csupa kereszteződésből áll, egy párat kitapogattam már. Igazságtalannak tartom, ha valaki egy rossz nap véget képes megítélni egy egész embert, sőt kifejezetten rühellem. S ha csak ennyit hoztam magammal mindegyik kereszteződésről, Nekem már akkor is megérte.
Hát csak ennyi történt Velem… meg ugye a „be happy” események, amikor egy kedves emberi lény azzal vigasztalt, hogy igenis vannak „ilyen” gyerekek, mert sok rosszat éltek meg és épp hogy Nekik kell segítséget nyújtani. Igen, ez bizonyos doktrínákban pontosan így működik. Épp ezért jól esik egy ilyen istáp az igazán jó szívű emberektől, s hogy ne húzzam hosszúra a szót, én már látom azt az alkalmat, amely alátámaszthatja szavait… mert nemsokára eljön az ideje, hogy kiderítse mennyire tettre kész.
Én megint csak szégyellem magam, mert elméletileg azzal a tudattal kezdtem írni, hogy ma újfent kifényezhetem Önmagam. Mert annyi dicséretet kaptam már, hogy Velem „az a gyerek” nagyon szeret tanulni, sőt gyökeresen megváltozott és jó felé halad. Az már ne is jusson eszembe, hogy holnap akár rossz napja lesz, s ha netán Nekem lenne rossz napom, vagy csak nem leszek eléggé figyelmes, akkor újra megbutul és verekedni kezd… Én hinni akarom, hogy Nélkülem is eléggé erős, s hogy bármelyik kereszteződéshez ér, ott lesz vele a gondolat: „Szeress úgy mintha volna szíved". Nincs is ennél fontosabb! Csak ennyit vigyen kisléptekkel magával és máris boldoggá tett.  
Az önfényezésről meg annyit, hogy annyira, de annyira adni akartam neki valami okos „útravalót”, hogy lényegében csak most írásközben, ahogy potyognak a könnyeim a klaviatúrára, látom… Istenigazából Ő adott!!!
Lehet, kevesebbet fogok most írni mivel elárasztottak az emlékkönyvek :D Bárkinek rajzolok,keressetek bátran… de nyilván csak addig tart, amíg hinni fogok ebben a fura varázslatban. A felnőtteknek azért megsúgom, hogy egy kicsit gyermekkoromban is tudtam rajzolni, csak ugye a világ legjobb anyukáján kívül nem látott benne senki más tehetséget. Ez sokáig így volt az írással is… azt azért nem adtam olyan könnyen fel:))
A rajzolás kapcsán felhangzott egy érdekes kérdés… Lehetséges, hogy saját illusztrációkkal lepem meg az embereket újabb könyvkiadás kapcsán? Nem! Több okból kifolyólag… az egyik az, hogy kifejezetten szeretem a csapatmunkát. Egyszerűen lenyűgöz ez a fajta egymásra hangolás. S ami még ennél is szebb és fontosabb… Nekem vannak tehetséges barátaim, akikre ezzel kapcsán is bármikor számíthatok. S talán nem mondtam még… de én erre vagyok igazán büszke. Hagyjátok ezt Nekem meg…  

Ja… és még egy fontos dolgot ne feledjetek, ahogy Richard Bach félig – meddig mondaná… minden ami-e történetben áll, lehet csak annyira kitalált amennyire Önmagadra ismertél…
Én sajnálom, hogy nem mindig tudok lenni annyira jó, mint Ti, akik Önmagatokat kizárólag jó fényben lássátok… csak azt szeretném tudni, hol voltatok, amikor az általatok rossznak vélt emberek kezet nyújtottak és kihúztak a sárból?!?
Én már sosem leszek annyira „jó”, hogy ne vegyem észre a „rosszat”, Ti meg olvassátok el még egyszer, mi történhet ilyenkor… Lehet, nem tudok jól szeretni… de legalább megpróbáltam!

A rajzoló gyermek:

 

A másik rajzoló... :-)