Az alkoholisták világa - Svet alkoholikov - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

„Füst, mocsok, átható alkoholbűz. A pultok előtt kidülledt szemekkel, apatikusan maguk elé bámuló férfiak, nők. Az egyik sarokból részeg ordítás hallatszik, trágár szavak röpködnek – miközben üres kancsóval a kezében egy fiúcska furakodik a pénztárhoz. Tágra nyílt szemekkel figyeli, hogyan élnek „a felnőttek”. Lehet, hogy itt érlelődik meg benne először az elhatározás: „Majd ha én is felnőtt leszek…” Az is lehet, hogy a szolgálatáért „jutalomként” kapott első pohár bor kelti fel benne az alkohol iránti vágyat. A lényeg: valami elkezdődött, s ki tudja, milyen következményekkel jár mindez a fiúcska és környezete későbbi életére.”
(Érdekes kalendárium 1969)

Édesapámnak
Az alkohol világokat dönt romokba.
Én most kezdem értékelni igazán,
Hogy képes voltál lemondani erről a szenvedélyről
Annak érdekében, hogy ne maradj le az életről
S ne maradj le rólam teljesen.
Köszönöm.

Az idő folyamán kátyúkra leltem. Hol természet adta, hol mesterséges kidolgozásuk vonzotta lépteim. Mókás volt józanul abban reménykedni, hogy az én Őrangyalomnak is kijár némi fejtörő. Gondolhatta:” Könyörgöm, ha lássa azt a szerencsétlen vermet, miért nem kerüli ki?”  Mert felesleges szemrehányások nélkül szerettem volna megérteni apámat. Miért nem kerüli ki ő? Ugyan melyik álmát nem követhette fiatal, siheder korában, hogy ennyire letért az útról? S mit kell tenni ilyenkor? Mit? Mit, Mit? Gyermekfejjel…
Kérlelni? Szeretni szétszakadásig? Zsarolni könnyekkel? Gyűlölni mérhetetlenül?
Elhinni a: „Soha többé! Ígérem, már jó leszek.”?
Én nagyon vigyáztam rá önmagamban, ne hogy értelmetlen sajnálatot tápláljon a szívem, ne hogy megutáljam, megvessem. Mert nekem fontos volt, hogy megismerjem apámat… őt-a, lényeget… azt, akitől saját maga menekült. A szeretetre folyton kiéhező Don Juan-t a humoros szoknyapecért, aki korántsem szakította meg önmagát azért, hogy egyénre szabott szavakkal hódítson a nők között. Mindegyiket szerette… csak mindegyiknek más neve volt. Viszonzásként, ha a fél világ egységes szeretetét érezhette volna cserébe, neki akkor sem lett volna túl jó, akkor sem lett volna elég, mert nincs ott az az egyetlen álom, amely egykor összetört. „Csak az alkoholista férjelölteket kerüld el, mert sokat fogsz szenvedni”, mondta nekem.  Nem tiltott, nem féltett… de megjegyezte. Egy mondat, egy szó s egy kérő pillantás, amely jelentősen megalapozta a jövőmet. Nem tudhattam gyermekfejjel, hogy mit szeretnék elérni az életben, ellentétben jól tudtam, hogy mit nem. Már volt mitől tartanom, volt mitől félnem.
Te jó ég, már értem a múlt üzenetét. Oda jutottam a bonyolult képlethez. „Apád tiltott”.
Nem igaz! Engem a szüleim nem tiltottak senkitől és semmitől. Hitték, hogy lesz saját életutam, akkor is, ha gúnyt űznek majd belőlem a többiek, akkor is, ha fájni fog.
Én sokat vártam apámra. Nem akartam meghalni úgy, hogy ne tudja meg: Szeretem. Nem akartam, hogy egyszer azzal az érzéssel távozzon, hogy nem álltam mellette. De egy percig sem sajnáltam, hisz mindig volt ok arra, hogy ihasson, miközben az okozó ő saját maga volt. Az égiek könyörületével talán, egyszer csak megtört a vastag jég. Apám egyik napról a másikra letette a féldecis poharat és mindent egy lapra téve visszatért „ebbe a világba”, ahol több fájdalom van, mint mámor, több veszteség, mint remény a célba vezető út felé. S mégis megkockáztatta. Hirtelen hihetőbb lett a mosolya, megnyugtatóbb a tekintete. Akkor már tudtam, sikerült. Józanul akarta „végigcsinálni”. Azt hiszem ez elegendő indok arra, hogy az ember változni akarjon.
Ma mégis egyedül, dideregve szomorú pillantással kerültem ki az összes kátyút. Csak megszokottan odasúgtam a hideg szélnek:”lyuk”. Ha a mélysége elnyelő lett volna, abban a pillanatban oda zuhanok feledésbe… már megint.
Túl sokan vagytok még, akik nem hiszitek el, hogy a megnyugvást nem az alkohol idézi elő, hanem a vágy… tartozni valahová ahol szeretnek, ahol nem akarom elrontani többé hitegetéssel, hazugsággal, féligazsággal…
Az ember alkalmakként megissza. Néha jól esik egy kis sör, vörös bor vagy tequila. De nem kell alkoholistává válni ahhoz, hogy áttekintést kapjon „a szerencsétlen borissza” világotokból.

Alkoholista paranoia (GhoulSoul illusztrációja)

Az alkoholisták bánata oly pofonegyszerű. Valami eltört, elpattant, megszakadt félúton „hazafelé” s így önmaguk elől futnak azokhoz, akiktől megváltást várnak… gyakori esetben egy másik alkoholistához… illetve a józan ellentéthez amely „az egészből semmit nem ért”, vagy a magányba. Hisz ott engedélyezett mások hibáztatása. Mivel senki nem tud fellebbezni, az a sok kibeszélés sokkal jobban hiteles.
… „Mert anyám – apám bohém életet élt, s én génhordozó lettem”…
… „Mert elhagyott a párom”…
… „Mert nem fogadott el a társadalom”…
… „Mert meghalt a szerettem”…
… „Mert ünnepelni jó”…
… „Mert a józan világ túlságosan fáj, s nem bírom elviselni”…
… „Mert olyan magányos vagyok”…
Mert, mert, mert… mert másokat hibáztatni a saját kudarcainkért oly pofonegyszerű…

Grinch is ihatott volna, nem volt se túl jó se túl szép...

Ne tévesszen meg a dolog…
Nem látok többet a kelleténél, de ellentétben veletek hittem egy világban. A ti világotokban. A ti „gyógyulásotokban”. Viszont, amikor eljött a kemény próba ideje, közületek senki nem állt mellettem. Hogy fontos lett volna-e? Az életben minden fontos lehet, ha eléggé nyitottak vagyunk rá. De az igazi megváltást csak önmagunktól várhassuk. S ti, akikhez most szólok, pökhendi, sértődő, haragtartó iszákos banda…
Igyatok az egészségemre, hisz ti nem is emlékezhettek rá, hogy mindvégig „ott" álltam a világotok kátyúi mellet. A tegnapi képek megfakultak mára, akárcsak a részeg holnapjaitok. Élhetnék a szavakkal: „Hol voltál mikor kellettél? Bepiálva a bajomon nevettél!” – kedves barátom. Hogy fájt, az kizárólag az én felelősségem. De az élet egyszer csak neked is válaszolni fog. Aki bántott az szenvedni fog, mert bántottam én és én is szenvedek. A különbség csak annyi, hogy nekem a fájdalom hitelesebb józanul. Egy kis ideig játszottuk azt, akik nem vagyunk, s túl megerőltető volt. Elfelejtettem szólni: „Ne miattam változz, önmagad miatt tedd meg.” Ezáltal elfelejtettem a tanulnivaló leckém: Ha mások miatt változom, nem a saját életemet élem.
Vigasznak szolgáljon, hogy vannak, akik erősek, vannak, akik „visszatérnek”, viszont ha valakinek mégsem sikerül csodát tenni a szeretetével, türelmével, áldozatosságával, ne szomorodjon el és ne vádolja önmagát. Egy vérbeli alkoholista pont ezekből az energiákból táplálkozik. Én sokáig kerestem a miérteket, mígnem rá kellet, hogy ébredjek…
Józanodni a részegnek kell, ez egy elhatározáson alapul, amelyet sajnos nem lehet meghozni helyette, bármennyire óvjuk, bármennyire szeressük, bármennyire védjük a támadásoktól. Aki az élet dolgaitól akar megmenteni másokat az előbb utóbb a bánatba fog belehalni, illetve a kudarc érzetbe.
Még egy rutinos beavatkozású szuper hőssel is megtörténhet, hogy „életmentés” közben hálajeléül ezt kapja: „Maga nem mentette meg az életemet, hanem meggátolt abban, hogy meghaljak.” Mindenkinek jogában áll bízni a saját nézeteiben.

Köszönet édesapámnak, hogy még időben visszatért az „én világomba”, ahol van fájdalom és vérző szív, s hogy minden igazi… csak ennyi a kiváltság… a tudat, hogy képes vagyok igazán haragudni rá, igazán bosszantani őt, igazán megbocsájtani neki és bocsánatot kérni tőle. Képes vagyok igazán szeretni őt. :))
Köszönöm, hogy neki megérte.
És őszinte köszönet édesanyámnak is, aki mindvégig támogatta az elhatározásomat… Emlékezni a szépre, türelmesen várni, és szeretni, szeretni, szeretni… bárhogy alakul, szeretni mérhetetlenül.

„Dym, špina, presiakajúci smrad alkoholu. Pred pultom zazerajúce vypuklé oči, apatické pohľady opitých mužov, žien. Z jedného rohu miestnosti sa ozýva opitý vreskot, lietajú oplzlé slová, kým s prázdnym krčahom v ruke sa cez dav prediera malý chlapec. S naširoko otvorenými očami sleduje ako žijú „dospelí“. Možno práve tu sa v ňom zrodí prvotná túžba: „Keď raz dospejem...“. Možno vďaka priateľskej službe „za odmenu“ dvihne k perám prvý štamperlík a už ho viac nezloží. Podstata sa nemení: Už teraz sa v ňom prebúdza túžba po alkohole a ktovie aký dopad to bude mať na život malého chlapca, ako príjme okolie jeho formujúce sa hodnoty.
(Preklad z originálu: Érdekes kalendárium 1969)

Venované môjmu otcovi:
Alkohol rúca celé svety.
Ja si až teraz začínam úprimne vážiť,
Že si sa dokázal vzdať tejto vášne
V záujme toho, aby si mohol skutočne žiť,
V záujme toho, aby si o mňa neprišiel
Ďakujem

Postupom času som spoznala všetky kaluže. Či už vďaka prírode, alebo majstrovskému vypracovaniu, moje kroky boli k nim ako magnet priťahované. Bolo zábavné triezvo dúfať, že môj Anjel strážny obľubuje hlavolamy. Snáď ho aj napadlo: „ Bože, keď vidí tú nešťastnú jamu, prečo ju jednoducho neobíde?"  
Pretože som bez zbytočných výčitiek chcela pochopiť svojho otca. Prečo ju neobíde on? Ktovie ktorý zo svojich snov nemohol nasledovať, že až do takej mieri vybočil z cesty?
A čo som mala vlastne robiť? Čo, čo, čo? S detským zmýšľaním...

Prosíkať sa? Milovať do roztrhnutia? Vyhrážať sa slzami? Cieľavedome nenávidieť?
Uveriť slovám: „Nikdy viac! Sľubujem, už budem dobrý.“ ?
Dávala som naňho v sebe veľký pozor, nechcela som, aby moje srdce pociťovalo bezvýznamnú ľútosť, nechcela som ho znenávidieť, nechcela som ním pohŕdať. Pre mňa bolo nesmierne dôležité, aby som spoznala svojho otca...jeho podstatu...tú od ktorej sám utekal. Po láske prahnúceho Don Juan-a, humorného lapača žien, ktorý sa ani prinajmenšom nepretrhol, aby jeho slová lásky boli medzi ženami jedinečne šité na mieru. Všetky ženy mal rád...ibaže každá mala iné meno.
Keby ho výmenou polovica sveta opätovne milovala, jemu by to nebolo postačujúce, totiž niet tam toho jediného sna, ktorý sa kedysi rozbil. „Len alkoholika si neber za muža, lebo sa budeš veľa trápiť“, povedal. Nezakazoval mi, nebál sa o mňa...iba poznamenal. Jedna veta, jedno slovo, jeden prosebný pohľad, ktorý značne ovplyvnil moju budúcnosť. Nemohla som vedieť s detským rozumom, čo všetko chcem v živote dosiahnuť, naopak, veľmi dobre som vedela, čo nechcem. Už som sa mala čoho báť.
Môj Bože na nebesiach, už chápem odkaz z minulosti, dostala som sa k tej zložitej formule.
“ Otec ti zakazoval“.
To nie je pravda! Mňa moji rodičia nikdy neodtrhli od túžby získať vlastnú skúsenosť. Verili, že si nájdem vlastnú cestu životom a nevzdám sa jej ani keby sa mi posmievali, ani keby ma to bolelo.
Ja som dlho čakala na svojho otca. Nechcela som umrieť tak, aby nevedel, že ho ľúbim. Nechcela som, aby raz odišiel s pocitom, že som pri ňom nestála. Ale ani raz som neprejavila voči nemu ľútosť, veď na to aby pil si hľadal dôvod sám pričom kauzálnu súvislosť tvoril on.
Snáď z milosti nebeských tvorov, raz sa hrubostenný ľad prelomil. Môj otec z jedného dňa na druhý zložil štamperlík a riskujúc úplný kolaps, úplnú stratu, vrátil sa „do tohto sveta“, kde je viac bolesti ako opojenia, viac prehier ako nádeje na životnej púti k slastným cieľom. Napriek tomu zariskoval. Zrazu mal dôveryhodnejší úsmev a uspokojivý pohľad. Vtedy som už vedela, že sa mu podarilo vrátiť späť. Triezvo sa chcel „zúčastniť“ na dianiach života. Myslím si, že to je dostatočný dôvod k tomu, aby človek túžil po zmene.    
A dnes som predsa sama trasúc sa smutným pohľadom obišla všetky kaluže. Len pôsobiaca sila zvyku mi vnukla myšlienku zašepkať vetru: „jama“. Keby jeho hĺbka dostatočne hltala, v tom momente tam padám do zabudnutia...už znova.
Ešte stále je vás mnoho, ktorí nedokážete uveriť, že pokoj na duši neprináša alkohol ale túžba...patriť niekam, kde ma skutočne milujú, kde to nechcem viac pokaziť klamlivým sľubovaním, či polopravdou.
Človek si príležitostne vypije to svoje pivo, červené vínko či tequilu. Ale nie je za potreby stať sa pijanom k tomu, aby prekukol nešťastný svet alkoholikov.
Smútok alkoholikov je tak strašne jednoduchý. Niečo sa prelomilo, niečo prasklo, niečo sa pretrhlo na polceste „domov“ a tak sami pred sebou utiekajúc hľadajú útočište...v častých prípadoch pri ďalších alkoholikoch, či pri triezvych protikladoch, ktoré „nič nechápu“, alebo v úplnej samote. Veď tam je povolené obviňovať iných. Nakoľko niet človeka, ktorý by sa odvolal a bránil, všetky výhovorky natrafia na úrodnú pôdu.  
... „Lebo moja matka – môj otec žili bohémsky a ja som zdedil ich gény“...
... „Lebo ma opustil partner“...
... „Lebo ma neprijala spoločnosť“...
... „Lebo mi umrel niekto koho som skutočne miloval“...
... „Lebo rád oslavujem"...
... „Lebo triezvy svet bolí a ja ho nedokážem zniesť"...
… „Lebo som tak strašne opustený”…
... „Lebo, lebo, lebo...lebo iných obviňovať z vlastnej neschopnosti triezvo prežiť je veľmi jednoduché.
Nech vás to nepomýli...
Nevidím viac ako je únosné, ale na dôvažok všetkého som bez vašej pomoci verila v ten váš svet, kde sa môžete „uzdraviť“. Keď však nastal čas tvrdej skúšky, ani jeden z vás pri mne nestál. Či to bolo vôbec potrebné? V živote nám všeličo možné dokáže poslúžiť ak sme dosť otvorení. Ale skutočné vykúpenie môžeme čakať jedine od seba. A vy, ku ktorým sa teraz prihováram, nafúkaná, urážlivá, nezmieriteľná pijanská banda...
Vypite si na moje zdravie, veď vy sa v skutočnosti ani nemôžete pamätať na to, že som celý čas stála pri vašich vlastných kalužiach. Včerajšie obrazy dnešným dňom vybledli presne ako vaše opité zajtrajšky. Mohla by som podotknúť: „Kde ste boli keď som vás potrebovala? Opito ste sa smiali na mojej bolesti“ – drahý priateľu. Za to, že ma to trápilo si zodpovedám sama. Ale život ti raz odpovie. Kto ubližoval, čaká ho trápenie, lebo som ublížila a takisto sa trápim. Rozdiel je iba v tom, že bolesť je pre triezvych oveľa autentickejšia.  Chvíľu sme sa hrali na to, čo nie sme a dosť nás to vyčerpalo. Zabudla som podotknúť: „Nie je potrebné sa kvôli mne meniť.“ Tým pádom som zabudla na vlastnú životnú úlohu: Pokiaľ sa ja budem meniť kvôli iným, nežijem svoj vlastný život.  
Pre potešenie nám môže slúžiť skutočnosť, že sú jedinci, ktorí sú silní, ktorí sa „vrátia", do tohto sveta. Keď sa však niekomu nepodarí prelomiť zázračným spôsobom vďaka láske, trpezlivosti, a obety ľady, nemal by obviňovať sám seba. Skutočný alkoholik žije z týchto energií. Ja som si dlho  kládla otázku: „Prečo?“ Musel nastať čas, ktorý mi povolil v sebe prebudiť poznanie...Vytriezvieť musí alkoholik, je to určitý druh rozhodnutia, ktorý nemôžeme priniesť zaňho, akokoľvek sa ho snažíme kryť, chrániť a milovať. Kto chce odoprieť iným životné právo rozhodnúť sa, skôr či neskôr mu praskne srdce od žiaľu, či od pocitu z krivdy.  
Ešte aj v rutinných zásahoch super hrdinov sa môže stať, že pri „záchrane života“  sa namiesto vďaky dočkajú tohto: „Nezachránili ste mi život, zničili ste mi smrť.“ Každý má právo na vlastný uhoľ pohľadu.
Ďakujem svojmu otcovi, že sa ešte včas vrátil do „môjho sveta", kde je dostatok bolesti a krvácajúcich sŕdc, všetko je však skutočné...to je tou „výsadnou odmenou“...vedomie, že sa naňho dokážem skutočne hnevať, že ho dokážem skutočne zlostiť, že mu dokážem skutočne odpustiť a požiadať ho o odpustenie.
Dokážem ho skutočne ľúbiť. :))
Ďakujem, že mu to celé za to stálo.

Úprimne ďakujem aj svojej drahej mamičke, ktorá ma po celý čas podporovala v rozhodnutí...Pamätať si len to pekné, trpezlivo čakať, a ľúbiť, ľúbiť, ľúbiť...akokoľvek všetko dopadne, ľúbiť nezištne.