Az én hőseim - Moji hrdinovia - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

A környezetem legnagyobb örömére lelkesedő gyermekként érkeztem eme világra. Az érdeklődési skálám 0-tól a végtelenségig terjedt s úgy meghúzogatta az éles penge felett ficánkoló szállakat, hogy rögvest tudtam az összes létező választ, csak a megfelelő kérdés hiányzott. Gondoltam… időm, mint a tenger, de hatalmasat tévedtem.  Az én időm most már úgyszintén visszaszámol…
S mégis megmaradt egy velem született adottság, egy ereklye, egy kifinomult érzék melynek köszönhetően a látszólag összefüggéstelen élethelyzetek között meglelni vélem a láthatatlan hidakat. Áldás, vagy átok ez? Honnan is tudhatnám? Majd kikérem a „közönség” véleményét.
Nagyon is tehetetlenek vagyunk a sorssal szemben, és ezt annak ellenére mondom, hogy az élet minden egyes kereszteződése, zsákutcája, egyenes útvonala a saját döntésünk alapján épül. De ha újra indulhatnánk, vajon mindig „ugyan azt az utat” választanánk? „Ugyanúgy” döntenénk akkor is, ha netán másképp sújtana ránk a sors keze? Gondolkodjatok el ezen.

A minap véletlenszerű események adtán kezembe került egy könyv:
Jiří Lederer: Jan Palach
Ámbár az akkori rendszer szigora nem sújtott le reám, a könyvet fojtogató, nehézkés légzéssel olvastam végig. A történelem szempontjából Jan Palach egy hatalmas mozaikkép kihagyhatatlan darabkája.
1969. január 16-án az egyszerű 20 éves cseh egyetemista kisétál Prága főterére és saját szabad akaratából tiltakozás képpen az akkori rendszer kemény diktatúrája ellen felgyújtsa önmagát. Három nap után az orvosok készséges küzdelme ellenére belehal sérüléseibe. A családjától ezekkel a szavakkal búcsúzik: „Az élethez térre van szükségünk”
Egyetlen fiú testvére Jiří így emlékszik vissza reá: „Amikor Jan tíz éves múlt kezdtem úgy érezni, hogy egy vérbeli Indiánnal állok szemben. Hiába voltam én az idősebb, az erősebb kétségtelenül ő volt.  Nem csakhogy egyedi türtőztetési módszereket alkalmazott, nem csak hogy pozitív irányban hatott a környezetére, de abszolút nem félt semmitől sem. És most elment, nincs tovább…”

…”Minden mindegy
Már elfogadod, neked ennyi jutott
És nincsen már semmi, amiért újra kezdenéd”…

Az elszánt követői közül a cikkírásom szempontjából talán Bauer Sándor tette állt hozzá a legközelebb. Ő négy nappal később, 1969. január 20-án a  budapesti Nemzeti Múzeum kertjében önkényes tiltakozás révén úgyszintén szénné égetette testét. 17 éves volt és leginkább az emberi jogok eltiprása ellen tiltakozott ezzel. Sérüléseibe három nap után belehalt.  A hátrahagyott búcsúlevelében ez állt: „Szeretnék élni de most szénné éget holt testemre van szüksége a nemzetnek.”
De ha meglett volna mindene. Ha ő lett volna az aki „királynak” születik. Ha ő lett volna az, aki bármit elérhet ugyan abban a rendszerben. Vajon akkor is szénné égetteti önmagát?

Hősies halált haltak, rendben. Én nem fogom lerombolni ezt a hitet. Mégis szeretném tudni, mi volt a kiváltság?
Ez a világ, amiben ide – oda vakon tengődünk? Most már az egész Univerzum a lábunk előtt hever kicsinek, nagynak egyaránt. Kérdem én, elegendő ennyi tér? Vagy tovább spannolunk?
-  A gyermekeink 12 évesen komoly társi kapcsolatot keresnek. Az első szerelmi csalódás után vonat alá ugranak. (ezt javasolja a Facebook egyik applikációja is)  
Az internet segítségével ezer különböző profilt alkotva „igaz barátok” után vadásznak.
- Lassan de biztosan már nem lehet hozzájuk szólni, mert ismerik a jogaikat, de az elkötelezettségekről megfeledkeznek.
- 5 évesen már nem csak a Télapót cáfolják meg, de a gólyát is. „Mert anyu – apu (vagy az a bácsi) sokat szexelt, hogy megszülethessek”… mókás, ugye?
- 10 évesen már nem írnak a Jézuskának karácsonyi képeslapot, hanem kikövetelik a legmodernebb érintő képernyős készülékeket. Akinek nincs, azt kiközösítik.
- Könyveket nem olvasnak, ellenben egy virtuális farmon, virtuális állatokat nevelnek (mert ez állítólag megtanítsa őket hogyan kell gondoskodni az élő kutyáról miközben az éhen – szomjan hal)
Ugyan elegendő ennyi tér és szabadság ahhoz, hogy romokba döntsük a világot?
- a Tv már csak erős idegzetűeknek ajánlott műsorokat sugároz, mivel már egy közönséges mese is arról szól, hogyan kell golyószóró segítségével lemészárolni az ellenfélt. Majd jön a rajzóra ahol egy ártatlan kérés révén: „Rajzold le, hogyan képzeled el a világot, ha felnőtt leszel”… ezt a választ kapjuk:

- A munkalehetőség aránya jelentősen lecsökkent mivel rá jöttek, hogy egy ember képes három helyet dolgozni azért az órabérért, amely csak egynek jár. Sőt egy gép egész gyárat helyettesít, enni se kér, nem nyafog, és csak akkor szünetel, ha megnyomják a kikapcsoló gombot.
- Kimerültségig a saját javára manapság senki se hajt és nem a családjának spórol, mert nem tud. Minimál bérért legfőbbként azokra dolgozik akik szántszándékkal nagy ívben kerülik a munkát és a velejáró felelőséget, viszont a munkanélküli segélyük lassan de biztosan túl haladja a becsületesen dolgozó ember fizetését.  
- A vagyon megosztásnál testvér – testvér ellen fordul meghazudtolva egymás szavát.
- Az, amiért egy közismert sztárt megtapsolunk, egyszerű embert elítélünk és minősítsük bolondnak.
…És még nyugodtan folytathatnám, de minek?
Megvan a szabadság, amelyre úgy vágytunk emberek, s annyira belééltük magunkat, hogy észre sem vettük a nyakunkon feszülő hurkot.
Mondhatnánk, mindegy már. Mert egy fecske nyarat nem csinál miközben egy bolond százat is. Amennyire ellentmondásos annyira igaz.
S így továbbra is a Nemzeti hősöknek állíttatunk különböző méretű szobrokat. Akik viszont hatalmas dolgokra képesek s munkásságuk cáfolhatatlan, azokról sorjában megfeledkezünk. Miért?

A médiák ugyan miért nem kapkodnak Andykám, illetve Tímea után? Miért nem vonják kérdőre a tornásztatókat, és azt a sok szolgálatkész tornázót, akik egy Mini sport – maratón révén lemondtak a fizetségről annak érdekében, hogy kisegítsék a hely kórház gyermekosztályát?
Andyka leveléből idézve: „Engem és Timikét nagyon hajtott a vágy, hogy végig csináljuk az egészet, mert a sportolás nagyon fontos minden korosztály számára. És a mostani időkben fontos a kollektív tudat, hogy tettünk valamit magunkért és nem csak otthon a Tv, számítógép előtt létezik az élet.
Nagyon jól sikerült az akció, minden elvárásomat felülmúlta, közel 50 ember jött össze. Voltak olyanok is akik nem jöttek el, de odaadták a belépő árát, csakhogy segíthessenek.”

Ez nem ér meg egy elismerő tapsot?

És Eduard? Aki a szabad idejében kórházak részére sablonokat készít vidám, mosolygós mesefigurákkal tudván, hogy a leghatékonyabb gyógyító erő a vidám önfeledt nevetés, amely feledteti a kis betegekkel milyen nem kívánt helyzetbe kerültek.
Ő talán nem érdemel egy őszinte köszönöm-öt?

Mi van Gergővel és az íjász csapattal? A világ számos államfői fejet hajtva eléjük állhatnának. Az önzetlenség mértéket véleményezem. Persze ez csak az én véleményem, mert ki értené meg a mai pénzéhes, irigy emberekkel telített világban, hogy még mindig vannak olyanok, akik a lelküket nem adták el.
Olyanok, akik bemutatót tartanak és fegyelemre tanítanak, türelemre intenek ott, ahol egy jó pár megsebzett szív helyben toporzékol. Ott ahol fontos kimondani:”Lehet ma nem sikerül, de te akkor is tégy egy próbát. Mert a részvét jóval fontosabb, mint a győzelem.”   

Ezek az emberek túl egyszerűek és nekem Ők jelképezik az igazi szabadságot. S a tudat, hogy vannak olyanok is, akik ezerszer feladhatták volna mégis újra és újra kitaposnak a nagybetűs Életbe, hogy vágják az ösvényt és utat mutassanak.
Privát szabadsághoz privát hősök járnak. Talán nem szerepelnek majd a legkeresettebb bulvár címlapján… mert minek? Az, ami egyszerű, szenzációmentes.

Drága privát hőseim,
Még nem nyomtam le az Entert, még nem küldtem széjjel, az üzenetemet, de tudom, még ma megteszem. Bocsánatot kérek azért, hogy nem vagyok többre hivatott, hogy nem tudok tenni csodákat. Ti sokkal többet érdemeltek, sokkal összetettebb az utatok, mintsem hogy évszázadok multán néma mellszobrotok bizonygassa mostani igazam.
Rengeteg jót tettetek mások életében… sőt a legtöbb jót Ti tettétek.
Talán csak harminc ember olvasott el, abból lehet húsz már most nem tudja a tartalmát. Tízen lajkolni fognak úgy, hogy el sem olvasták. (Pedig nincs facebookom)
De mit számít ez a köret, hisz a legszebb bizonyság, amely rólatok mesél más-más szívekben egy ütemre dobban szerte szét a világban. Én köszönöm, hogy ezt az utat választottátok annak ellenére, hogy valószínűleg sokkal nehezebb, mint azoké, akik a világ dolgaira hivatkozva igazi hősként halnak (még mielőtt igazi hősként éltek volna) mert teljesen mindegy melyik rendszerben szédelgünk. Visszafogottan, vagy szabadon lépkedünk-e. Az élni akaráshoz kell a legtöbb bátorság.

Tamás: „Ne kövesd mások lábnyomát, ez a tűz nem éget el.”
Ha nem került volna véletlenül kezeim közé a könyv, ha nem szólt volna közben véletlenül „az Indián“, azt mondom: „Véletlenek nincsenek.”
Márpedig véletlenül rájöttem, hogy vannak. Ez a cikk is véletlenszerűen született pont úgy, mint amikor véletlenszerűen megbántunk másokat…
Akár így is mondhatnám:
„Lám megihletett a Mester.”
Köszönöm, igazán.


Vydobyla som si radosť okolia, totiž na tento svet som prišla ako oduševnené dieťa. Paleta mojich záujmov sa vyšplhala od nuly, až po nekonečno. Tým pádom potiahla nad ostrou britvou mihotajúce sa nitky poznania do takej miery, že som zaraz vedela všetky existujúce odpovede, akurát mi chýbala vhodná otázka. Myslela som si, že mám more času, nuž veľmi som sa mýlila. Môj čas sa tiež odpočítava...
Napriek tomu ma moja vrodená danosť neopustila. Je to skvostný poklad, akýsi vbudovaný jemnocit vďaka ktorému aj medzi zdanlivo nesúvisiacimi životnými udalosťami zočím svojské spojivo – akýsi neviditeľný most. Či je to požehnanie, alebo prekliatie? Odkiaľ mám vedieť? Časom si vypýtam názor „hľadiska“.
Sme neskutočne bezmocní voči osudným zvratom. Tvrdím to napriek tomu, že viem, každá jedna životná križovatka, slepá ulička, či rovnomerná životná cesta závisí od našich rozhodnutí. Ale keby sme mohli začať odznova, zvolili by sme si „tú istú cestu“? „Takisto“ by sme sa rozhodli aj v tom prípade, keby osud zasiahol iným spôsobom? Zamyslite sa nad tým.
Niektorý deň sa mi formou spleti náhodných udalostí dostala do rúk kniha od Jiřího Lederera: Jan Palach. Napriek tomu, že prísnosť vtedajšej doby nedoliehala na mňa, knihu som čítala so škrtiacim, zaťažkávacím dychom.
Z hľadiska dejín je Jan Palach neoddeliteľným obrazcom kolosálnej mozaiky.
16. januára 1969 sa tento obyčajný český študent odprechádzal na hlavné námestie Prahy a z vlastného slobodného rozhodnutia sa na protest proti vtedajšej diktatúre podpálil. Napriek všetkej snahe lekárov Jan Palach po troch dňoch umiera na následky zranení, ktoré boli so životom nezlučiteľné. Od svojej rodiny sa lúči týmito slovami: „ pre život potrebujeme priestor.“
Jeho jediný brat Jiří si naňho nasledovne spomína: „Keď mal Jan desať rokov, pripadal mi ako skutočný Indián. Darmo som bol starší, silnejší bol bezpochyby on. Jednak sa dokázal neuveriteľne ovládať, na svoje okolie pôsobil pozitívnym dojmom. Čo je najdôležitejšie, nebál sa absolútne ničoho. A teraz odišiel, už ho niet...“

Medzi jeho najodhodlanejších prenasledovateľov patrí z hľadiska môjho článku Bauer Sándor, ktorý sa v záhrade budapeštianskeho Národného Múzea ako 17 ročný na protest proti utláčaniu ľudských práv a slobôd 20. januára 1969 taktiež podpálil. Zraneniam po troch dňoch podľahol. V jeho liste na rozlúčku stálo: „ Chcel som žiť, ale národ potrebuje moje do tla zhorené telo.“ (Preklad z originálu)
Tak strašne by som chcela vedieť, že keby sa národ presne takisto zmietal v strachu, ale jeho by osudné cesty postavili do pozície „mocnára“. Keby mal dostatok peňazí na to, aby dosiahol pre seba( a nie pre národ) všetko po  čom mladý človek túži...aj vtedy by bol škrtol zápalkou?

Umreli hrdinskou smrťou, v poriadku. Ja nezbúram rokmi vybudované vedomie, ale kde je zadosťučinenie, význam straty mladého života? Čo sme získali?
Tento svet v ktorom sa poslepiačky tápáme? Teraz nám už v skutku celé Univerzum leží pri nohách. Stačí nám toľko priestoru? Alebo sa ešte natiahneme trošku?
- Naše deti si v 12. roku života budujú „vážne“ partnerské vzťahy, po prvom veľkom sklamaní sa hádžu pod rútiace sa vlaky (čo radí aj jedinečná aplikácia Facebooku). Vďaka internetu si vytvárajú tisícky nereálnych profilov, cez ktoré si zháňajú „skutočných priateľov“.
- Pomaly, ale isto sa im nemôžeme prihovoriť, lebo si poznajú práva, akurát na povinnosti zabudli.
- ako  5 roční už neveria na Mikuláša, a odmietajú teóriu bábätiek a bocianov. Tvrdia, že mamka s ockom (alebo s tým ujom) museli veľa sexovať, aby sa mohli narodiť...zábavné, že?
- Ako 10 roční už nepíšu Ježiškovi  pohľadnicu na Vianoce, ale bojujú za najnovší model mobilných telefónov. Kto nemá telefón s dotykovým displejom, vyčlenia ho zo skupiny.
- Knihy už vôbec nečítajú, ale chovajú virtuálne zvieratá na virtuálnej farme (to ich údajne naučí ako sa majú starať o živé šteňa, ktoré medzitým umrie hladom – smädom)
Stačí nám toľko priestoru a voľnosti, aby sme zažili celosvetový kolaps?
- Už aj obyčajné rozprávky sú založené na tom, ako čo najefektívnejšie spacifikovať svojho nepriateľa guľometom. A tak sa neraz stáva, že sa na hodine výtvarnej výchovy formou nevinnej otázky: „Ako si predstavuješ svet keď budeš dospelý“ dopracujeme k závažne narušeným odpovediam.
- Počet pracovných príležitostí značne klesol, nakoľko sa prišlo na to, že jeden človek za jednu plácu dokáže pracovať až za troch. Ba čo viac, jeden jediný stroj dokáže nahradiť celý závod (cca 40 ľudí). Nepýta si jesť, nesťažuje sa a osobné voľno má len keď ho vypnú.
Pre vlastné osobné blaho do vyčerpania už nikto nerobí, ba čo viac, nedokáže si našetriť ani pre vlastnú rodinu. Totiž za minimálnu mzdu pracuje prevažne na tých, ktorí sa akoby naschvál oblúkom vyhýbajú práci a zodpovednosti za ňu, ale ich dávka v nezamestnanosti pomaly, ale isto prevyšuje príjem poctivo pracujúcich.         
- Pri rozdeľovaní majetku sa brat bratovi otočí chrbtom
- To, za čo všeobecne známym celebritám tlieskame u jednoduchých ľudí považujeme za bláznovstvo.       

A mohla by som ešte pokračovať, ale na čo?  
Dostali sme sa k vytúženej slobode ľudia. A tak sme sa do nej vžili, že sme si nevšimli na krku pnejúcu sa slučku.
A už je to beztak jedno...ako sa hovorí. Jedna lastovička leto nespraví, ale jeden blázon vyprodukuje aj ďalších sto sebe podobných. Možno si to protirečí, ale zakladá sa na pravde.
A tak naďalej staviame sochy národným hrdinom a na tých, ktorí skutočne dokážu veľa spraviť pre ľudstvo sporadicky zabúdame. Prečo?
Prečo sa komerčné médiá nejdú potrhať pre Andyku a Tímeu? Prečo sa nespýtajú cvičiteľov a dychtivo cvičiacich na skutočný recept zdravého tela aj ducha.
Totiž v rámci športového mini maratónu sa vzdali nemalej finančnej čiastky v prospech detského oddelenia miestnej nemocnice v Rožňave.
Citované z listu Andy: Mňa a Timiku hnala neskutočnou silou túžba vydržať až do konca, totiž športovanie je veľmi dôležité pre každú vekovú kategóriu. Práve v dnešnej dobe je dôležité formovať kolektívne vedomie, že sme spravili pre seba niečo dôležité a že život neexistuje len doma pred televízorom a osobným počítačom. Akcia sa vydarila veľmi dobre, výsledný efekt prekonal všetky moje očakávania. Zišlo sa približne 50 ľudí. Boli aj takí, ktorí nevedeli prísť, ale dali nám hodnotu vstupenky, len aby vedeli pomôcť.

Toto si nezaslúži uznanlivý potlesk?

A čo Eduard, ktorý v rámci svojho voľného času  vyrába šablónky s veselými rozprávkovými postavičkami, pre detské oddelenia nemocníc vediac, že najefektívnejším liekom je veselý smiech plný nadšenia. Ten totiž napomáha aspoň na nepatrnú chvíľu zabudnúť v akej bezútešnej situácii sa malí pacienti nachádzajú.

On si nezaslúži jedno úprimné ďakujem?

Čo Gergő a skupina lukostrelcov? Predstavitelia mnohých štátov by sa im mohli rad radom ukloniť. Je to môj osobný názor a hodnotím ich nezištnosť Lež kto by pochopil v dnešnom uponáhľanom, chamtivom a nežičlivo svete, že ešte vždy sú takí, ktorí nezapredali svoju dušu.
Takí, ktorí ukážkovo učia, navádzajúc na dodržiavanie určitých pravidiel disciplinovaného správania. Takí, ktorí formujú trpezlivosť a búrajú neistotu tam, kde je potrebné vysloviť: „Možno sa ti to dnes nepodarí, predsa by si to mal skúsiť. Totiž účasť je oveľa dôležitejšia ako samotné víťazstvo“
Títo ľudia sú príliš jednoduchí. A moja sloboda spočíva presne v tomto poznaní. Viem, že to mohli vzdať stokrát a tisíckrát a predsa znova a znova vykročia do života , aby odstraňujúc prekážky ukazovali cestu iným.
K vlastnej slobode patria vlastní hrdinovia. Možno sa nikdy nedostanú na titulné stránky najhľadanejších časopisov...a načo?   To, čo je jednoduché nepodlieha senzácii.  

Moji drahí hrdinovia,
Ešte som nestlačila Enter, ešte som nerozoslala svoj odkaz, ale viem, že ešte dnes to spravím. Odpustite, že mi nie je súdené spraviť viac pre vás, že neviem spraviť zázraky. Vy si zaslúžite oveľa viac, vaša životná púť je oveľa viac zopnutá, než by mala akási replika, model vašich hláv po stáročiach dokazovať terajšiu pravdu.
Mnoho dobra ste spravili v živote iných...ba čo viac, najviac dobra ste spravili vy.
Možno o vás číta len tridsať ľudí, z toho možno dvadsiati už teraz nevedia obsah. Desiati budú potvrdzovať cez Facebook, že sa im to páči bez toho, že by si čo i len riadok prečítali (a to ja ani nemám Facebook)
Na okolnostiach to však vôbec nič nemení, veď najkrajší dôkaz vašich činov pulzuje zajedno s mnohými srdiečkami vo svete.  
Ja vám ďakujem, že ste si zvolili túto cestu napriek tomu, že je pomerne ťažšia ako cesta tých, ktorí sa poukazujúc na nekalé veci sveta rozhodli hrdinsky umrieť(dokonca ešte predtým než by začali hrdinsky žiť) „Pre život treba otvorené oči a vieru v človeka“ Je úplne jedno v ktorom režime sa motáme. Zdržanlivo, či slobodne prekračujeme z nohy na nohu... pre vôľu žiť treba najviac odvahy.
Tamás: „Neprenasleduj stopy iných, tento oheň ťa nespáli" (Preklad z originálu)
Keby sa mi náhodou nedostala do ruky kniha, keby náhodou v tom čase neznela pesnička „Indián“, tak si poviem: „Náhody neexistujú“
Ja som však náhodou prišla na to, že verím náhodám. Aj tento článok sa zrodil náhodou ako keď náhodou ublížime svojim najbližším.
Mohla by som to vyjadriť aj takto: „Múzou mi bol sám Majster.“
Ďakujem, skutočne.