Mi ilyen rendszer szerint élünk... - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

„Engem nem általában a tömeg fáraszt, hanem az a tömeg, amely fikarcnyit sem törődik azzal, amit mondani akarok nekik, amelynek elmondása miatt eljöttem hozzájuk. Járhatok én ezeknek a vízen New Yorktól Londonig, kapkodhatom elő az aranytallérokat a semmiből, akkor sem figyelnek a mondanivalómra, érted?
Beszélt, és közben olyan magányosnak látszott, amilyen magányosnak én életemben még élő embert nem láttam. Ételre, fedélre, pénzre, hírnévre nincs szüksége. De bele fog pusztulni abba, hogy amit tud, szeretné megosztani az emberekkel, s azok arra még csak odafigyelni sem hajlandók. Hunyorogni kezdtem, hogy ne bőgjem el magam.”
Richard Bach – Illúziók (részlet)

Ismerős élethelyzet? Állsz boldogan a létrafok tetején, már csak egy fél lépés a határtalan csillagos ég. Hirtelen valaki beléd kapaszkodik és leránt. Ücsörögsz a szakadék mélyén, már csak távoli álomként jelenik meg a remény és a boldogság. De valahol szíved mélyén még mindig abban bízol, hogy az, aki lerántott visszajön érted, megemel, és azt mondja: „Látod, én nem csak mondom, hogy jobb vagyok, önzetlenebb és őszintébb, én pontosan az szerint cselekszem.”
Mit is mondhatnék? Nem oly rossz „itt”. Valamiféle varázslat révén megtaláltam „idelent” mindent, ami szükséges a túléléshez és olyan barátokra leltem, akik mellett nem volt se időm, se akaratom visszasírni azt, amitől oly hirtelen eltávolodtam.
„Mi az, hogy rossz?”, azt kérdezték. „Aki igazán szeret, ezer hibák mellet mindig megtalál egy pár jó tulajdonságot, amelyek mellet büszkén kiállhat. Legyen szó bármiről és bárkiről.”  Nem volt könnyű megérteni, de nagyon igyekeztem. S az Élet ezt úgy hálálta meg, hogy a semmi közepére leeresztett egy rozoga létrát, amelyet a barátaim tartottak annak érdekében, hogy kitűzött célok elé haladjak, hisz megtanultam már: Mindig lesz valaki, akinek rossz leszek, mert mindenkit követni nem lehet. Fenébe, hogy nem jöttem rá hamarabb! Ennyi elpocsékolt év…

Lépkedtem felfelé a léceken és közben azon tűnődtem mi várhat rám?
- Egy tökéletesnek vélt Világ, amelyben majd olyanok szeretnek, akik nem éppen a Bibliában leírt Jézus módra hagynak megdögleni szívük ajtaja előtt ha megbotlom?
- Egy tökéletesnek vélt Világ, amelyben attól vagy valaki, ha eléred a dobogót?
Lépkedtem és gondolkodtam, boldog tudnék-e lenni egy ilyen szívvel ott, ahová pont az kapar, akinek fingja sincs milyen szükségem lett volna rá, hogy azt mondja: „Nem baj, én akkor is szeretlek.”
Már – már ott voltam, már – már számláltam, változtak-e a csillagok? Nem sok hiányzott, karnyújtásnyira volt a várva várt mindenség… mégis megtorpantam. Először úgy éreztem a bizonytalanság szabott gátat, majd rájöttem, hogy a barátaim nagyon hiányoznának. Nem lennék boldog nélkülük. Nem Ő miattuk… saját magam miatt. S így ahogy lépkedtem visszafelé a csúcsról, biztos, ami biztos, tördeltem a léceket, míg nem leértem az első fokozathoz.
„Hát, sziasztok”, mondtam széles mosollyal a számon.
„Te megbolondultál?”, rám förmedtek.
„Ti is nagyon hiányoztatok! De csak akkor öleljetek magatokhoz, ha tényleg úgy érzitek, hogy nektek ugyanúgy örömet okoz, mert kezd már elegem lenni a benyújtott számlákból.”  
Öleltek bár sosem kértem. S most „itt" ücsörgök a semmi közepén, figyelem a barátaimat, hogyan képesek túlélni bármit, ami fájdalmat okoz. Érzékelem a rájuk ruházott hamis vádakat, sokszor nem értem még, miért nem harcolnak az igazságukért, s aztán jön egy nagy pofon, amely után én sem bírok felállni. Már szinte nevetséges, ahogyan a fejüket csóválják felettem.
-„Mindened meglehetett volna!”, mondják megemelve a földről.
Rendbe hozom a sebeim, az újraépített lelki falakra szivárványt festek, s amikorra bokszutcába küldöm az önsajnálatot, már tudják, nekem megvan mindenem.
S hogy vannak-e álmaim? Noná hogy vannak! Kiapadhatatlanok! Persze mindegyikük önző célt szolgál, mivel az én szívemnek lenne fontos, hogy beteljesüljenek. Legyen igazán boldog a szerettem… önző cél! Hisz az én szívemnek lenne fontos, ezért kívántam, de Tőle nyilván meg sem kérdeztem. De mit is kérdezhetnék ilyenkor? Nem baj, ha én boldognak szeretnélek látni? Hülye :D
Szóval hallgattam ezt a dalt egyszer, kétszer, háromszor, négyszer… nagyon sokszor.

Szeretném megismerni a dalszöveg szerzőjét. Nem él rendszer szerint… hát ez… rossz. Nagyon rossz!  És melyikbe vágyódik pontosabban?
- Abba ahol először ahhoz vezetnek, hogy milyen fontosak az álmaid, s amikor végre elindulsz a beteljesülés útján keresztre feszít a csőcselék?
- Abba ahol elhitetik veled, hogy jogod van a saját életedhez, de amikorra már végre élni szeretnéd, nem engedik?!
- Abba, ahol koldusként lerugdosnak, Messiásként meg kinyalják a hátsódat? Hol ott végeredményben ígyis – úgyis megköveznek?
- Netán abba, ahol olyanok győzködnek a szeretetről, akik hazugságok árán gyakorolnak hatalmat másokon?


Ez is egy rendszer

Ez is

…és ez is

És még folytathatnám, de minek?
…Menni vágyik, pedig gondoltam maradhatna, hogy megmutassa, hogyan lehetnék jobb ember. Persze ez is csak egy újabb önző lépés a részemről hisz mit is tudnék felkínálni a tanítása cserébe? Csak tükröződő aranyló napot az áradó folyó tetején. Nincs másom, ezt is ajándékba kaptam.
Mit gondol én hányszor próbáltam jót tenni, lenni kéznél, amikor szükség volt rám, békíteni ott ahol viharos szelek fújtak? Végeredményben egy senkit faragtak belőlem, aki sosem tett semmi jót. Még abban a múltban sem, amikor nagyon igyekeztem szétszakadni annyira, hogy mindenkinek megfeleljek.
Mert a rendszer szerint egy ember csak akkor szerethető igazán, ha nem próbál győzködni másokat arról mennyire, tévedhetnek. Mert mi van, ha én tévedem? Mi van, ha tényleg mindenkiben csak a rossz honol? Mi van, ha tényleg nem szabad megbocsájtani mindazoknak, akik bántottak valaha?
…Nem tudom, mi van, de úgy látom, van még egy kis hely a tűznél, ha gondolja, leülhet és elmesélheti mi tartotta egyben a bajban?! Persze az olyanfajta ellentétes dolgokhoz, hogy
Te csak a fényt látod, de leszarod, hogy mi az, ami bánt - Bár tudom, úgyis ellenem használod, nem a falakhoz kizárólag a saját belső erejéből meríthet. Mert vagy mesél és kivárja, lesz-e aki így is elfogadná, szeretné… vagy csak némán játszik a parázzsal és nem dönti el mások helyet ki mit szar le, pláne ha úgyis előre tudja, mi következhet be…
Ez egy olyan rendszer ahol rád hazudják azt is, amit nem tettél, Te meg csak némán tátott szájjal lesed, hogy hullik szét minden, amit abból a hitből építettél, hogy az igaz barátaid igenis tudnak különbséget tenni, a Te szemeidet keresik a Te igazadat és nem azt, amelyet a harmadik szomszédod hitelesít (Azt is csak azért, mert hétfőn nem nyaltad fel a folyosót. És Te tényleg nem nyaltad fel, mert negyven fokos lázban ingáztál élet és halál közt. Még erőd sincs magyarázkodni, nem hogy akaratod.) Hülye példa, de van rá bőven kereset ebben a rendszerben.   
Szóval várok, amíg megadatott, mit mást tehet egy halandó?

Közben akadt egy kis dolgom. Szeretném, ha felkeresne az a bátor személy, aki csak azért rongálja a városunk tulajdonát, mert nyilván nem akadt olyan emberére, aki lekapartatná vele a beteges kreatív hajlamából eredt igen gyatra művészi kifejezést. Szeretném tudni, hogy mi ellen lázad? Neki ugyan mi nem tetszik ebben a rendszerben? Pedig annyi jót tudna tenni! Például meglátogathatná velem apukámat. Én türelmesen vártam, hogy magától ébredjen rá, mennyire szeret s mennyire büszke rám. Az egész gyermekkoromban végig vívtam egy harcot, amelyben nem érthettem miért fontos, hogy olyas valaki szeressen, aki meg tud bántani?! Nem akarattal, egyszerűen csak „így” alakul. De fontos volt, én vártam és nem hallgattam a világra. Mert hittem, hogy eredendően mindenki jó. Sikerült Te rongáló segfej! Valami megtört és apukám észrevett. Ennek a gyökeres változásnak az volt az ára, hogy rohamosan lebetegedet. S most tudod mi a helyzet? Nem úszkál az alkoholban. Szeret, büszke rám és a szemeim előtt haldoklik szó szerint, mert a rendszer, amelyben élünk nem engedi, hogy kiváltsa a gyógyszereit. Nincs rá pénzügyi keret. Ahogy Vörös Rébék mondaná: „A társadalom minket nem szeret!” Tudod, minket nem támogat az állam, se holmiféle alapítvány, se bank. Gondoltam, ha támogatna, mi nem hajigálnánk szét hála jeléül a mocskot és a szemetet.(Pláne, hogy a szemétkupa csak öt lépésre van) De még ha szét is hajigálnánk, minket meglincselnének érte. Utánad meg úgyis feltakarít egy két ártatlan ember, hát miért ne fújkálnád már össze – vissza a várost, a közös buszmegállót s a kemény munka által épített falakat?! Miért ne tennéd tönkre a várva várt játszóteret? Téged meg kell érteni, mert mentálisan el vagy maradva… oly annyira, hogy még az sem fogod fel, hogy a bunkóságnak is vannak bizonyos határai s Te ezerszer túlhaladtad. Pedig én arra szerettelek volna megkérni légy mellettem, amikor könnyes szemmel válaszolok levélben azoknak a barátaimnak, akiket az állami rendszer elszakított tőlem. Tudod mi nem csináltunk ilyeneket. A sajátunkat sem rongáltuk, nem hogy még a közöset. Mégsem kelletünk! Ide nem gondolkodó, érző, építő, fejlesztő emberek kellenek, hanem olyanok, akik ész nélkül rombolnak tudván, hogy úgyis kinyalják a seggüket, őket úgyis megvédik… Teljesen mindegy, hogy fehér, zöld, fekete, arab, indián, katolikus, pogány… egyáltalán nem az számít ostobák. S ha majd kiszűrtétek a lényeget, kopogjatok rám.
Nos, visszatérve ahhoz az „alkotóhoz”, akinek szíve joga, hogy mocsokságban őrlődjünk.  
Nem, nem akarok én háborút. Még a lóca tetejére is felülnék melléd lazán, hogy elmeséljem milyen kárt tettél mindazokban, akik hitték, hogy TE más leszel. JOBB, mint azok, akik szarba vettek. Elmesélném Neked milyen rossz érzés élni ITT veled és mennyire szeretnék lenni az, aki feladja és elmegy miattad úgy, mint a barátaim tették.
Amikor láttam azt a sok mocskot és szemetet az OTP bank előtt, a nem akármilyen fajta cigarettadobozt, sörösüveget zokogtam, mint egy sebzett fenevad. Rájöttem, ez már rég nem az én hazám. Szóval fejbe is csaphatsz, csak szívességet teszel. Egyetlen egy csekély kérésem van, nézz végig a szemeimbe, mert egyel ugyan számolnod kell, ha hiszel a szellemi világban, ha nem. Ha általad bajom esik, nyilván őrületbe kergetlek. Vagy csak a pofádat fújnám be minden reggel olyan színre, amitől életed végéig szenvedhetnél. Mert én ilyen rossz vagyok, hogy kívánom, vonják meg Tőled azt a biztonságot, amelyet azoknak kellet elveszíteniük akik Téged támogatnak. Ha fehér vagy lennél fekete – ha fekete vagy lennél fehér… de én a lilát is szeretem, olyan úgysincs még. De lehet csak azt fújnám rád: HAZAÁRULÓ. Közben jól jönne valami B-terv féle, mert lassan nem lesz, aki dolgozna rátok, s ha ez által összedől a globális rendszer, hát drágám, nem szeretnélek elkeseríteni, de úgy hiszem, velünk együtt haltok éhen. Ezért is lenne jó, ha egy kicsit kedvesebb lennél és elhitetnéd velünk, hogy érdemes megdögleni miattad. Ha esetleg rongálás helyet krumplit ültetnél a kertedbe…a dolgok jobban alakulnának. Akkor nem haragudnék rád és nem mondanám azt, hogy Te miattad élünk pokolban. Mert mi legyünk folyton elnézők és engedelmesek… és nézzük végig, hogy dől romokba mind az, amit az őseink építettek. Hát rád dédnagyapád biztos büszke lenne. Biztos ehhez vezette a nagyszüleidet, a szüleidet… Te mi mást alkothatnál? A gyermekeid… a gyermekeid gyermekei… Ne érts félre, nem vagy rossz ember, csak ostoba, mert elhitted, hogy attól vagy valaki, ha mindent tönkreteszel. Tényleg nem maradt másod? Csak ennyi? Szegény Te!
Nem, dehogyis ítélkezem! Egy kicsit dühös vagyok, csalódott és szomorú… csak ennyi. Nem miattad, magam miatt… hogy még mindig képes nem várt és kellemetlen meglepetést okozni a Te megrongáló fajtád. S itt ezen a ponton szeretnék megkérni mindenkit, akinek nem ingje, ne vegye magára, mert én kizárólag csak azt fájlalom, hogy nincs már elegendő akaratom ahhoz, hogy megbotránkozás nélkül leintsem ezt.

Szóval, segítesz nekem tökfej? Komolyan el kéne látogatni apukámhoz. Segíthetnél rá venni, hogy ha törik, ha szakad, ki kell váltania a gyógyszereket. Nem adhassa fel oly könnyedén! Értsd meg, nem veszíthetem el most amikorra minden rendbejött közöttünk. Ha Neked sikerül, ha ügyesebb leszel, mint én… meg fogok hajolni előtted és a bajban sem fogom elfelejteni azt, amit értem tettél. Vagy csak mond el, mit tennél a helyemben? Hisz ha a szemeimbe néznél, látnád, legszívesebben oda kívánnálak, ahol jelenleg én vagyok. A mérhetetlen tehetetlenségbe! Nem azért mert ezt érdemelnéd… azért, hogy megértsd én sem ezt érdemeltem.
Ugyanakkor írhatnánk a barátaimnak együtt, hogy ne szomorkodjanak a távoli helyeken messze a hazától a családjuktól, az igazi eredendő álmaiktól, ha majd újra fel kell építeni a lerombolt városokat, könyörögni fog az állam a visszatérésükért...
Ugyanis rombolni mindenki tud, de az építéshez bátorság kell és akarat.  

     
Visszalavírozva a kedves dalszöveg íróhoz, szeretném, ha tudná, ezen a rendszeren belül vannak megmagyarázhatatlan csodák, amelyekért érdemes visszavágyódni. Mégpedig a Hit, Remény és a Szeretet… Szóval meghallgatom még a dalt egy párszor, aztán már jól esne hallanom valami vidámabbat is. Szeretném ezt a hátra maradt kisidőt végig mosolyogni:)))  

U.I.: Megmosolyogtam, egy visszajelzést: „Tudod, néha úgy érzem, rólam írsz”, így valahogy hangzott. Nem tudom írok-e egyáltalán valakiről vagy csak az álmaimban létezett. Azt tudom, ha nem szeretném, vagy csak egyszerűen nem fogadná be valamiért a szívem, nem írnék, nem beszélnék róla. Sajnálnám rászánni a szabadidőmet arra, hogy szóljak hozzá bármit is. Nem azért mert úgy hiszem, ha nem szeretek valakit az nyilván rossz ember, biztos, hogy nem rossz! Hanem azért mert úgy hiszem mindenkinek szabadságában áll eldönteni, hogy szeretne-e a rövidke élete alatt olyan színjátékot játszani másokkal, amelyben felfoghatatlan okok miatt azt kellene hazudnia, hogy Ő egy őszinte, szeretetteljes lény, aki mindenkit szeret és elfogad, hogy aztán órákat mosolyog mindazokra, akiket legszívesebben egy kanál vízbe fojtana bele gondolván a többiek is olyan hülyék és vakok…
Nem játszom ilyet, szóval még egyszer: Akinek nem ingje, mindhiába veszi magára, s ha mégis magára vette a saját meglátásait vizsgálja át, ne az enyéimet. Köszönöm :)))
Sajnálom, ha valakit megbántottam, nem volt szándékos. Én ilyen nyers polgár lettem amióta MEGKÚR járdalapon lépkedem, és azt látom, hogy már megint senki semmit nem csinál! Persze nyitott szívvel fogadom a kritikát, pláne ha meg kell fordulnom érte.

U.I. 1: Bárhogy döntesz kedves megrongáló, egyet jól véss az eszedbe, a segítségedet kértem:))